Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

TOPLISTA - A 10 legjobb horrorfilm Alec Cawthorne szerint

2015. október 22. 20:04 - Alec Cawthorne

jaws_010pyxurz.jpgNem vagyok a horrorműfaj elkötelezett híve, épp ezért úgy gondoltam, a zsáner legjobbjait összegyűjtő lajstromom éppen megfelel arra a célra, hogy egyúttal frissen induló toplista-rovatunk főpróbája is legyen. Azt hiszem, a rovat magáért beszél, különösebb kommentárt nem igényel. (Elöljáróban talán még annyit, hogy természetesen  toplistáink idővel nemcsak műfajokat céloznak majd meg, hanem tematikák széles tárházából merítenek.) Őszintén szólva úgy vélem, a horror az egyik legnehezebben megvalósítható műfaj mind közül, ugyanis masszív sablonrendszer övezi, melyet nagyon nehéz megkerülni, kikerülni. Az eredeti szellemiségű horror ritka kincs. Én a magam listájára természetesen mégis csak ezekből válogattam.

10. Ne nézz vissza! (Don't Look Now, 1973, r.: Nicolas Roeg)
Lázálomszerű, részben modernista indíttatású filmkuriózum az ifjú Donald Sutherland és Julie Christie főszereplésével egy Velencében élő házaspárról, akik igyekeznek túltenni magukat fiuk tragikus halálán. A Sutherland által alakított főhős természetfeletti képességek birtokosa, képes a jövőbe látni, ám - és voltaképpen a konfliktusok ebből az "apróságból" erednek - nincs tudatában eme nem mindennapi adománynak. Éteri szépségű zene, fantasztikus kameramunka és sokkolóan bizarr képek egymásutánja teszi teljessé az élményt. A velencei sikátorok mélyén feltűnő törpe hermafrodita, úgy vélem, sokunk retinájába beleégett.

9. A cápa (Jaws, 1975, r.: Steven Spielberg)
Ugyan Spielberg első filmjéhez, a Párbajhoz képest A cápa csak egy konzervatív szemléletmódú, ha úgy tetszik, "opportunista" tömegmozi (bizonyos értelemben a modern blockbusterek őse, hiszen meggyökereztette a ma is hegemónnak mondható filmforgalmazási-értékesítési technikák zömét), mégis a finom, elegáns feszültségkeltés egyik iskolapéldája. Fantasztikus tempóérzékkel levezényelt, néhol egészen merész brutalitású, mesteri zenével megtámogatott horrorklasszikussal van dolga a kedves közönségnek - a parti mészárlás szcénája máig lúdbőröztető, hiába próbálta kopírozni Joe Dante olcsó és primitív Piranhája, és még sok hasonszőrű dolgozat. De mégsem az erőszakos momentumok jelentik A cápa feszültségének tetőfokát. Hanem az a jelenet, melyben Quint (Robert Shaw) elmeséli két társának, mi történt vele és a többi katonával, miután a japánok megtorpedózták az Indianapolist. Miután pedig befejezi e hátborzongató histórát, rázendít: "Isten veletek, gyönyörű spanyol hölgyek, Isten veled, szép napfényes föld..." Feledhetetlen.

8.  A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, 1974, r.: Tobe Hooper)
Az általam egyébként - finoman szólva - nem sokra tartott slasherműfaj vakító ragyogású ékköve. Tobe Hooper igazán tudja, mitől döglik a légy: faék-egyszerűségű sztori, alacsony büdzsé, viszont elképesztően erőteljes atmoszféra, valóban félelmetes, gyomorig hatoló mozzanatokkal (amikor Bőrpofa hosszú percekig kergeti az utolsó életben maradt lányt a texasi semmi közepén, attól garantáltan mindenkinek összerándul a gyomra), ötletes erőszakábrázolással és igazán abszurd stílussal megspékelve. A film koronáját jelentik az utolsó jelenetek, amikor végre nagypapa is megérkezik, hogy minden idők legkülönösebb vacsoráján az asztalfőt elfoglalva "mondjon áldást". Ez tényleg azon kevés horrorfilm egyike, melytől - bevallom - megijedtem. Ugyanakkor több pillanatát látva mosolyra is fakadtam. Nem hétköznapi alkotásról beszélünk tehát. Aki még nem látta, mindenképp pótolja, ha teheti.

7. Ördöggerinc (El espinazo del diablo, 2001, r.: Guillermo del Toro)
Költői szépségű, letisztult, rendhagyó kísértethorrorral van dolgunk, Guillermo del Toro-nak abból a korszakából, amikor Hollywoodnak még nem sikerült prostituálnia, és Hellboy-ok, valamint Tűzgyűrűk helyett komoly, míves munkákat tett le az asztalra. A jó horror egyik alapvető ismérve az egyedi, semmi máshoz sem fogható hangulat. Az Ördöggerinc ezt szerencsére tálcán nyújtja a nézőnek. A spanyol polgárháború miliője keveredik a gyermeki fantázia dimenziójával és a szellemhistóriák talányosságával. A motívumok briliánsak (a sárba fúródott bomba és a halott fiú között megteremtett metaforikus párhuzam zseniális), a kameramunka invenciózus, a fényképezés pedig elsőrangú - hogy a remek narratív keretről és a néhol szívszorító drámaiságról ne is beszéljek.

6. A hullaégető (Spalovac mrtvol, 1968, r.: Juraj Herz)
Minden idők egyik legkülönlegesebb - és legjobb - horrorfilmjéhez lesz szerencséje a nézőnek, ha rászánja A hullaégetőre azt az alig több mint másfél órát. Főszereplőnk, Kopfkringl úr a pedáns, családszerető és hagyománytisztelő cseh kispolgár mintaképe. Egy krematóriumban dolgozik, és obszesszív módon viszonyul szakmájához. A második világháború eszkalálódásával neki is döntenie kell: a nácizmus szolgálatába áll-e, avagy visszahőköl? Kopfkringl úr az előbbit választja, és Herz zsenialitása abban áll, hogy ezt a megbomló tudatú, hitvány, ösztönszintre redukálódó hőst végig, még a legirtózatosabb borzalmak közepette is képes szenvtelen, higgadt férfiként ábrázolni. Ettől lesz olyannyira hiteles és letaglózó korkép és egyben virtuóz tudathorror A hullaégető. Alámerülhetünk egy frusztrációkkal terhelt, vaksötét és végletekig immorális szolgalélek mélységeibe, akit úgy söpör el a történelem vihara, hogy ő maga fel sem fogja, mi történik körülötte. A főszereplő magyar hangjaként Gálvölgyi János brillírozik.
11_4_carnival_1000_420_90_c1.jpg5. Lelkek karneválja (Carnival of Souls, 1962, r: Herk Harvey)
Amerikában B-filmként forgalmazták ezt a kiváló, modernista ihletettségű intellektuális horrorfilmet, mely egy fiatal orgonista lány hányattatásairól szól, miután túlél egy szörnyű autószerencsétlenséget. Hősnőnk fokozatosan idegenedik el környezetétől, miközben felfedezi, hogy egy másik dimenzió kapuja is tárulni kezd előtte. Azon kapja magát, hogy - éber óráiban - céltalanul rója az utcákat, a külvilág elnémul körülötte, az emberek levegőnek nézik, mintha megrekedt volna valahol a földi valóság és egy másik létszféra között. A Lelkek karneválja egyetlen perc erejéig sem tobzódik az erőszakban, sokkal inkább talányos szüzséjével, és bőr alá kúszó hangulatával stimulálja az embert. Harvey ismeretlen mesterműve bemászik a néző agyába, mentális játékra invitál, a pőre brutalitás esztétikája helyett inkább a befogadó képzeletét tornáztatja meg. Antonioni hatását nehéz volna eltagadni a Lelkek karneválja megtekintése közben. A befejezés ugyan mai szemmel nem tűnik eredetinek, ám meggyőződésem, hogy 1962-ben még hatalmasat ütött.

4. Ragyogás (The Shining, 1980, r.: Stanley Kubrick)
És ha már intellektuális horrorfilm, akkor nem mehetünk el szó nélkül a műfaj másik koronagyémántja mellett sem. A Ragyogás Kubrick életművének is egyik csúcspontja, a zsánernek is egyik megkerülhetetlen hivatkozási alapja, és rendelkezik még egy sajátos fegyverténnyel: egyszerre ijesztő és brutális a szó nemes, pozitív értelmében, és mozgatja meg az agytekervényeket szokatlan motívumkincsével és cselekményvezetésével. Stephen King persze első percétől az utolsóig gyűlölte Kubrick zseniális vízióját, és a '90-es években le is forgatta a maga adaptációját házi rendezője segítségével, ezt a verziót azonban - ahogyan azt kell - máig a feledés jótékony homálya borítja. Tény, hogy Kubrick teljesen átértelmezte a forrásregényt: az unalmas és sablonos King-lektűrből egy érzékeny, gondolatébresztő mozit gyúrt, mely voltaképpen arról a folyamatról (is) szól, miként falja fel az alkotóművészt önnön produktuma. "Mindig ön volt itt a gondnok, Mr. Torrance." Ki tudná ezt az opust elfelejteni?

3. Psycho (Psycho, 1960, r.: Alfred Hitchcock)
Bár sokkal inkább thrillernek tartom a Psycho-t, mintsem horrornak, azt hiszem, egy ilyen listáról mégsem hiányozhat (pláne ha hozzávesszük, hogy milyen jelentékeny mértékű lökést adott később a horrorműfajnak, bizonyos mértékig éppen az általam korábban már említett slasher vonatkozásában is), és ezúttal a totális elfogultság is beszél belőlem, hiszen kedvenc rendezőm egyik legérettebb, legstílusosabb, legemlékezetesebb alkotásáról beszélünk. Hitch merész és ravasz cselekményépítése máig tankönyvi példának számít (azóta sem tudott még senki így elveszejteni a film első egyharmadában egy potenciális főhőst), a zuhanyzós jelenet pedig minden horrordirektor retinájába bevésődött (de főként Brian De Palmaéba). Egyetlen dologgal viszont máig képtelen vagyok kibékülni: a megoldás után beillesztett, idegesítően didaktikus és erőltetett filmvégi kódával. Ha a Mester megvált volna ettől a szájbarágós záróakkordtól, még ennél is többre tartanám a Psycho-t. (Persze az Észak-északnyugatot még úgy sem volna képes megelőzni örökös Hitchcock-ranglistámon.)

2. Madarak (Birds, 1963, r.: Alfred Hitchcock)
A Mester következő remekműve, három évvel a Psycho után. A Madarak már jóval közelebb áll a horrorhoz, mint a korábbi opus (rohamosan megszaporodnak a sokktechnikára építő feszültségmechanizmusok, természetesen a suspense rovására), a Bodega Bay felett köröző, egyszerre méltóságteljes és ijesztő madárhad a legirracionálisabb és leghihetetlenebb fenyegetés, melyet valaha vászonra álmodtak. A Madarak legzseniálisabb húzása - és ezért is legitim e műről mint modern horrorfilmről beszélni -, hogy adós marad a madarak "motivációjának" taglalásával. Korunk popcornmajszoló, a moziszékben ülve is okostelefonjával matató, bombasztikus ingerekre éhező, blockbustereken nevelkedett közönsége persze hangosan berzenkedne, ha ilyesfajta, alapvető információt megtagadnának tőle korunk lomha fantáziájú álomgyári forgatókönyvírói. Kérdem én, fontos, mitől váltak agresszívvé a madarak? Nem sokkal izgalmasabb, hogy a válasz a néző fantáziájára van bízva? A Madarakkal Hitchcock épp azt érzékelteti, hogy az ember voltaképpen sehol sincs biztonságban: még egy olyan békésnek látszó, idillikus kisvárosban sem, mint Bodega Bay, melyet látszólag dolgos, tisztességes átlagpolgárok laknak. Látszólag. Ahogy a madarak támadására, úgy néha-néha egynémely embertársunk mérgező indulataira, hisztériájára, pusztító gyűlöletére sem lelünk megnyugtató magyarázatot.
thehaunting2.jpg1. A ház hideg szíve (The Haunting, 1963, r.: Robert Wise)
Ha idáig eljutottak az olvasásban, akkor bizonyára már egyértelművé vált az Önök számára, hogy nem különösebben kedvelem az olcsó ijesztgetésre és az erőszak túlzásesztétikájára építkező horrorfilmeket. Sokkal jobban tudom méltányolni azokat a horrorokat, melyek csak sejtetik, éreztetik a rettenetet, és minuciózus filmnyelvi megoldásokkal, apró nüanszokkal, "szinte önálló életre kelő" atmoszférával sodortatják előre a nézőt a történet árján, mígnem bekövetkezik mindaz, amire igazán várunk: a félelmetes, felkavaró, vagy épp katartikus pillanatok sokasága. Robert Wise 1963-as, elévülhetetlen klasszikusa szerencsére ilyen darab. (Wise munkásságát egyébként szerintem méltatlanul elfeledte az utókor, miközben kolosszális direktoregyéniségről beszélünk, aki számos műfajban alkotott maradandót.) A ház hideg szíve klasszikus vonalvezetésű kísértethistória, melyben a szellemalakok még egyetlen másodperc (!) erejéig sem jelennek meg a vásznon, azonban a páratlan kameramunka, a fantasztikus érzékkel használt hangkulissza, az eleven, drámai színészi játék és a jellegzetes, gótikus miliő sokat tesz azért, hogy a nézőben megálljon az ütő. Bevallom Önöknek töredelmesen, bár egyetlen csepp vér sem ontatik ki a történet folyamán, nem féltem még úgy filmtől, mint A ház hideg szívétől. Ha még nem volt hozzá szerencséjük, bátran veselkedjenek neki, de készüljenek fel, hogy gyöngyöző homlokkal és remegő térdekkel kelnek majd fel a mozi mellől!

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr38013045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.10.24. 10:48:02

Szép lista, nekem is kedvenceim között vannak ezek, habár én A hullaégetőt és a Lelkek karneválját sem horrorfilmként néztem - igaz, hatás szempontjából ezek is mindenképp horrorisztikusak. A ház hideg szíve nekem is meghatározó volt. Viszont én lehet, első helyre a Rosemary gyermekét tenném - habár hatásában az sem horror, inkább thriller.

Menyét Ibolya 2015.10.28. 19:09:31

az én rettegős listámon tuti befutó a Mi történt Baby Jane-el, illetve a Shock Corridor-tól is ki voltam nem kicsit, bár nemtom az horror-e egyáltalán. igen kellemetlen a Misery is, és ami most perpill eszembe jut még, az a Ghosts.. of the Civil Dead, eszméletlen erős parafaktorral rendelkezik. De ami miatt végigkuporogtam a fotel összes zugát, az a Radírfej volt, nálam ő kerülne az első helyre.

Alec Cawthorne 2015.10.28. 19:24:35

@toth marci: Itt is megmutatkozik, hogy műfajilag mennyire sokszínűek ezek a filmek. Én a Shock Corridort egyfajta modernista film noirként értelmezem, a Baby Jane-t és a Tortúrát pedig thrillerként. Mindamellett ezek a művek szerintem is igencsak félelmetesek. (Utóbbi egyébként nekem is nagy kedvencem, az egyik legjobb King-adaptáció, amit valaha készítettek.) A Radírfejhez sajnos még nem volt szerencsém, pedig már régóta győzködöm magam, hogy abszolválnom kellene. :)