Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Célpontok

2015. szeptember 27. 12:31 - Alec Cawthorne

Roger Corman közölte Peter Bogdanovich rendezővel, hogy szabad kezet kap: bármilyen jellegű filmet készíthet, két feltétellel. Az első, hogy mozijához fel kell használnia némi nyersanyagot Corman Terror (1963) című alkotásából, a másik, hogy meg kell bíznia Boris Karloffot az egyik szerep eljátszásával (Karloff ugyanis szerződésben állt Cormannal, és még lógott neki két napi munkával). Látható tehát, hogy a zöldfülű Bogdanovich első direktori munkája áldozatos körülmények között készült, ám a végeredmény annál impozánsabb lett. A Célpontok a hatvanas évek alkonyának egyik legihletettebb, legizgalmasabb, társadalmi és lélektani állapotrajzként is mintaértékű darabja.

A cselekmény két szálon fut: az egyik az idősödő horrorikon, Byron Orlock (Karloff) históriáját beszéli el. Orlock épp befejezni készül pályáját, búcsúzóban van a filmszakmától; több ízben elutasítja a körülötte legyeskedő ifjú rendezőt (akit maga Bogdanovich alakít), aki makacsul győzködni, hogy vállaljon el még egy utolsó szerepet nyugdíjazása előtt. Orlock egy autósmoziban rendezendő közönségtalálkozóra tart, ahol még egyszer találkozhat a publikummal, mielőtt végleg istenhozzádot mond hivatásának. Ugyanerre a rendezvényre igyekszik Bobby Thompson, a vietnámi veterán is, aki leszerelése után képtelen volt visszailleszkedni a társadalomba. Fegyvert vásárolt, s hirtelen, minden ésszerű előzmény nélkül elkezdte módszeresen kiirtani a családját, ezután pedig egy autósztrádán kezdett esztelen vérfürdőbe. A két férfi megütközik egymással az autósmoziban, egy felejthetetlen éjszakán.

Bogdanovich filmjében nemcsak két nemzedéket, de két történelmi periódust, két mítoszt állít kontrasztba egymással. A Karloff - illetve Orlcok - által képviselt gótikus horror nemcsak a klasszikus Hollywoodot képviseli, hanem a hétköznapi empirikus tapasztalatoktól távol eső, irracionális borzalmak melegágya is. A gótikus rémület robusztus várkastélyokra, múltbéli közegre, stilizált tájra korlátozódik, messze a valóságtól, tápot adva a néző fantáziájának. A Thompson által képviselt fenyegetés viszont a rettenet egész más formája. A csendes nyárspolgárból megveszekedett tömeggyilkossá változó férfi kényelmetlenül valószerű és aktuális problémákat tolmácsol. Egyrészt megjeleníti a vietnámi traumától megdermedt, magára találni képtelen amerikai társadalom neurózisát, erőszak- és fegyverkultuszát, másfelől egy izgalmas kultúrtörténeti átmenetet is érzékeltet: a távoli fiktív közegekben játszódó, klasszikus horror ideje lejárt, hiszen a 20. század modern monstrumai immáron a kertvárosok fehér kerítéslécei, gondosan nyírt pázsitjai, tükörfényesre söpört verandái mögül bújnak elő.

A film voltaképpen nem ad adekvát választ arra, hogy mi is Bobby indítéka, ám a képsorok mégis egyetlen, határozott irányba terelik a néző figyelmét. Beszédes jelenetek sorjáznak egymás után: Bobby és neje unalmas, triviális témákról csevegnek; a családtagok üveges tekintettel, élőhalottként merednek a televízió képernyőjére; kiüresedett, céltalan polgári életvitelük rutinszerű, értelmetlen rituálékban domborodik ki (mint például Bobby és apósának közös vadászata, melynek alkalmával a vietnámi veterán az idősebb férfi ellen fordítja fegyverét). Thompson mindenféle magasabb rendű ingerektől mentes, kilátástalan kriptamiliőben vergődik. A szuburbán horror mögött tehát társadalmi és mentális krízisek sokasága bújik meg. Bogdanovich egy atomizálódott, szellemi és emocionális pusztulófélben lévő Amerika hideglelős vízióját fogalmazza meg. 

E pólussal áll szemben az öreg Orlock, akit Boris Karloff zseniálisan alakít. A veterán horrorsztár ugyanúgy idegenül mozog a saját miliőjében, ahogy Bobby. Kettejük találkozásának jelenete méltóképpen koronázza meg a filmet. Mi is lehetne találóbb és érzékletesebb helyszíne egy effajta ütközetnek, mint egy filmszínház, a kollektív álmok és vágyak birodalma? Metaforikus értelmű kép, amikor Thompson a vászon mögül kezd el tüzelni mit sem sejtő áldozataira: ekként jelentkezik fel a borzalomkeltés nagymestereinek illusztris gárdájába, így merevedik ő maga is filmtörténetté, így olvad eggyé egy társadalom, egy fogyasztói kultúra és egy korszak félelmeivel, kilátástalanságával, agressziójával. A végjáték feledhetetlen: a vaktában lövöldöző Thompsont a pánikba eső közönség részéről senki nem kísérli meg lefegyverezni, egyedül az idős Orlock határozza el, hogy szembeszáll az őrült tömeggyilkossal. Meg is indul ellenfele irányába, aki épp kifogy a lőszerből. Egyszerre iramodik felé az igazi Orlock, és a vetítővászon gótikus, méltóságteljes Orlock-ja. Bobby tekintete úgy ugrál a valós személytől a horrorhősig, akár egy pingponglabda. Képtelen megkülönböztetni egymástól a színészt és a fikció világának lidércét. Képzelet és realitás végképp összekuszálódik a fejében. Amikor pedig Orlock végre elér hozzá, minden idők egyik legnagyszerűbb és legelegánsabb filmes csattanójának lehetünk szemtanúi.

Bogdanovich cselekményszervező készsége páratlan. A filmben szinte egyáltalán nem éktelenkednek üresjáratok, és - Karloffot leszámítva - a színészi játék ugyan nem elsőrangú, s a dialógusokon is érződik némi csiszolatlanság, de ez bőven betudható a hektikus forgatási körülményeknek és az elsőfilmes rendező korlátozott lehetőségeinek. Imponáló viszont, hogy Bogdanovich számos intertextuális utalást helyezett el a Célpontokban: megidézi például Howard Hawks Criminal Code című filmjét, Wilder Alkony sugárútját, Preminger Egy gyilkosság anatómiája című moziját, de Vincent Price-t is, s a Terror örvén a Corman-iskola által képviselt esztétikát. Magam úgy vélem, hogy a rendező eme korai mesterművével rögtön megalkotta karrierje legnagyobb moziját. Az utolsó mozielőadás még művészi-esztétikai értelemben magas nívót képvisel, de kissé hosszú és unalmas. Az életmű további darabjairól pedig (sajnos) kevés említésre méltó erényt lehetne felsorolni. A Célpontok ettől függetlenül még igazi mestermű marad. Olyasfajta csiszolatlan gyémánt, mely nemcsak mint horror és thriller határmezsgyéjén mozgó műfaji elegy izgalmas, hanem rendkívül rétegzett módon beszél saját koráról: önnön médiumáról, társadalmáról, korszelleméről, és persze kollektív félelmeinkről.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr147842696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.09.28. 10:44:46

Tényleg jó film. Corman nagyon jót is ki tudott hozni az alkotókból, nemcsak trasht gyártott. :D

És tényleg szépen kontrasztba állítja a klasszikus és a modern horrort. érdekes, hogy ekkoriban kezdtek el felszaporodni a pszichológiai terrorra, az emberi elme betegségeire épülő horrorfilmek. Mi történt Baby Jane-nel?, Hush, hush sweet Charlotte, szerintem a Rosemary gyermeke is ilyen, és az Ijesszük halálra Jessicát sem vámpírfilm, hanem pszichohorror. Hogy a Lelkek karneváljáról ne is beszéljünk. A Célpontok mindennek egy nagyon szép, önreflexív megnyilvánulása, hiszen az egykori monstrum most hőssé válik, a vászonról majdhogynem lelépve ő rendezi le a modern monstrumot. Ez tényleg az az alkotás, amelyet nézve a néző ráeszmél, hogy filmet néz, és maga is hasonló pozícióban van, mint a filmbeli áldozatok, akiket a vászon mögül lő le a kattant fiú.