Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Bűnök és vétkek az Álomgyárban, 4. rész: A veteránok melankóliája

2015. szeptember 26. 12:58 - Alec Cawthorne

John Wayne, Paul Newman, Gene Hackman, Sean Connery vagy Clint Eastwood még úgy tett pontot hollywoodi színészi pályafutására, ahogyan azt kell: ízlésesen, meghatóan, méltóságteljesen. Anthony Hopkinsnak, Al Pacinónak, Morgan Freemannek, Robert De Nirónak, Michael Caine-nek ez sajnos nem sikerül. Régóta figyelem egyre növekvő aggodalommal és tanácstalansággal e nemzedék elkallódását. Az ezredforduló környékén még olybá tűnt, ez a generáció is képes lesz arra, hogy művészi nagyságukhoz méltó feladatokkal búcsúzzanak a vászontól. Nem így történt. Egyrészt nem búcsúztak el (voltaképpen miért is tették volna, hiszen még most is "csak" hetvenes éveiket tapossák), másfelől viszont egyre fogyatkozni kezdtek a kvalitásaiknak megfelelő feladatok. Hollywood a kétezres évek folyamán egyre inkább maga mögött hagyta a hagyományos műfaji diverzitást, bezárkózott a fantasztikus zsánerek, a nagyszabású látványorgiák és "romkomok" kalickájába, és ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek színészbölényei is partvonalra szorultak.

E generáció - kis túlzással - eltűnt a ködben. Ma már nincs szellemi kereslet az olyan, nemes értelemben konzervatív, művészi-esztétikai szempontból magas igényességű műfaji filmekre, melyek az elmúlt évtizedek során meghozták számukra az anyagi-szakmai elismerést. Hollywood pedig máig nem kívánja megadni számukra az őket illető megbecsülést. Pedig 2000 környékén még valóban úgy tetszett, sikerülni fog nekik: Hopkins a Hanniballal és A vörös sárkánnyal idézte meg emblematikus szerepét, Hannibal Lecter-t, Pacino ekkortájt forgatta A bennfentest és az Álmatlanságot, Nicholson a Schmidt történetével pályafutásának egyik legragyogóbb, legmegrázóbb alakítását tette le az asztalra, Caine olyan filmekben szerepelt, mint A csendes amerikai vagy a Leharcolt oroszlánok, De Niro pedig... hát igen, De Niro már ekkor elindult a lejtőn, a Csak egy kis pánikkal és folytatásával, valamint az olyan érdemtelen álomgyári iparosmunkákkal, mint a Férfibecsület, az olyan borzalmakkal, mint a Rocky és Bakacsin, az olyan középszerű rendőrfilmekkel, mint Az igazság órája. A többség karrierje ekkor kezdett hanyatlani. Képtelenek voltak tovább növelni ázsiójukat, vagy egyáltalán csak tartani a megszokott színvonalat. 

Tommy Lee Jones és Anthony Hopkins viszont még a kétezres évek derekán is képes volt újítani. Előbbi a Melquiades Estrada három temetésével csempészett új színt művészetébe, utóbbi pedig A leggyorsabb Indian felejthetetlen Burt Munro-jaként mutatta meg a világnak, hogy Szégyenfolt ide, Nagy Sándor oda, őt még egyáltalán nem kell leírni. Ma már persze más a helyzet: sajnos mindketten beadták a derekukat a Marvelnek, és elvállaltak egy-egy szerepet az istálló egy-egy szuperhősfilmjében. Mondanom sem kell, Jones az Amerika Kapitányban, Hopkins a Thorban csak pislog, mint hal a szatyorban: szemmel láthatóan tőlük idegen közegben, ügyetlenül mozognak, kínos szövegekkel és még kínosabb színészpartnerekkel kénytelenek megbirkózni. El kell azonban ismerni, hogy Jones legalább megpróbál balanszírozni a lélekölő hollywoodi fogaskerék és a kisebb, de komolyabb művészi potenciállal kecsegtető mozik között. Egy Vérmesék vagy egy Lincoln közé szorít helyet a határidő-naplójában saját rendezéseknek is, melyekben főszerepet vállal (The Sunset Limited, The Homesman). Hopkins viszont sajnos olyan szerepekkel rombolta reputációját, mint A rítus vagy a RED 2. Emellett szerepelt ugyan nagyobb kihívást jelentő produkciókban is, mint például a Hitchcock vagy Woody Allen Férfit látok álmaidban című műve, ám ezekkel sem tudott kiemelkedni a középszer posványából. 

De Niro továbbra is elszegődik mindenféle felejthető vagy épp iszonyúan kínos bérmunkába, voltaképpen nyakló nélkül vállalja el a legkellemetlenebb, legsablonosabb szerepeket is. Pacino Danny Collinsként - egy fiktív, leszállóágban lévő, kokainista rockzenész bőrében - kényszerül ripacskodásra és szomorú önmetaforára, vagy képes odáig menni önmaga lealázásában, hogy szerepet vállal egy Adam Sandler-filmben. Ha már a Jack és Jill-nél tartunk, beszédes jelenet, amikor a filmben Sandler egy rosszul irányzott golfütéssel szétzúzza az önmagát alakító Pacino Oscar-szobrocskáját. Pontosan így szedi darabjaira karrierjét az egykori Tony Montana, legnagyobb, örök kedvenceim egyike. Freeman és Caine próbálnak a hollywoodi húsosfazék közelében maradni, akciódús fantasztikus filmekben, monumentális kiállítású látványorgiákban vállalnak kicsi, de jól jövedelmező mellékszerepeket, látszólag még annyira sem kockáztatnak, mint Hopkins vagy Jones. 

Mi állhat e jelenségek hátterében? Egyszerű. Nincs többé igény arra a regiszterre, ami e színészkiválóságok hazai terepét jelentette: a mély, rétegzett és kimunkált emocionális töltettel bíró, megrázó emberi történetekre. Történetekre, melyben nincs CGI, nincsenek robbantások, nincsenek szuperhősök, csak hús-vér emberek, csiszolt forgatókönyv, életszerű konfliktusok, átélhető dráma. Jack Nicholson épp azért nyugdíjazta magát néhány évvel ezelőtt, mert úgy tapasztalta, a mai álomgyár csupán a szemfényvesztő blockbusterek térhódításának kedvez, és a közönség többé nem akar meghatódni, elgondolkodni, élmény- és ingergazdag szórakoztatásban részesülni a moziban. Igaza van. Ő felállhat, megteheti. A többiek viszont valószínűleg úgy érzik, az iparban kell maradniuk, hiszen a nevük még mindig jól cseng, nem koptak ki teljes egészében a fősodorból, meg aztán, feltételezem, van egy megszokott életszínvonaluk, amit fenn kell tartaniuk. Jórészt nem az ő hibájuk, hogy ilyen méltatlan bánásmódban részesülnek Hollywood részéről. Ők még mindig nagyok. A mozgóképek lettek kisebbek. 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr747836136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.09.27. 08:04:30

Igen, ez abszolút a fősodort minősíti, hogy nem képes mit kezdeni a nagyokkal, csak kizsákmányolja a régi hírnevüket. De azért szerintem vérciki azon alkotók számára is, akik egy Casino vagy Kínai negyed sztárját valami ócska fos vígjátékban tudják csak szerepeltetni. Mert hát ez olyan, mintha én megvenném az Oscar-gálán használt szőnyegeket több millió dollárért, de lábtörlőnek használnám őket itthon...

Csak annyi kiegészítést tennék, hogy szerintem Sean Connery is igen rossz szájízt hagyott a Szövetséggel, utolsó filmjével, és hát azért ő szerintem nagyon rég nem találta a helyét már (pl. a bűnrossz Hegyalkó 2 emlékezetes önalázás tőle). De szegény Tommy Lee Jones ballépését is lehetne firtatni: a Mindörökké Batmanben Kétarcként "emlékezeteset" ripacskodott.

Anthony Hopkinstől a legrosszabb szerintem a Noé Matuzsáleme volt. Szó szerint hülyét csinált magából...

Azért amúgy az is érdekelne, hogy ilyen kaliberű színészek mit gondolnak saját pályájukról? Tényleg csak ipar az egész, és ezekszerint mindig is a pénzért csinálták csak? Nem akarom elhinni. De valahogy azt sem, hogy nincs érzékük, és minden fost elvállalnak.

Vodkanari 2015.10.04. 14:14:58

@Tenebra: Hopkinstól a legrosszabb a Thor 1-2 volt. Ott csinált igazán hülyét magából, miként mások is.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2015.10.07. 09:34:10

Michael Caine szerintem nem áll olyan rosszul (mondjuk azt nem tudom, hogy mit keres egy Vin Diesel-filmben), viszont Gene Hackmantől a mai napig azt remélem, hogy elvállal még egyszer egy szerepet és így nem Az elnök emberére talál c. borzalmas vígjáték lesz az utolsó filmje.