Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Titanic

2015. szeptember 19. 21:10 - Alec Cawthorne

"Három évig egyfolytában csak a Titanicra gondoltam, de sosem értettem meg. Mert nem éltem át." - panaszolja filmünk végén Brock Lovett, a legendás gyémánt nyakék felkutatását célzó kincsvadászok vezére. Nos, James Cameron 1997-es, világrengető kasszasikerének éppenséggel pont az a rendeltetése, hogy torokszorító közelségbe hozza a katasztrófát, akárha mi, nézők is a pergő képsorokon kibomló katasztrófa részesei volnánk, nem pedig pusztán passzív szemlélők. Cameron opusza hamisítatlan érzéki, zsigeri élményként kínálja tehát a mítoszt - szemben például az olyan kísérletekkel, mint a tényszerű, objektív hangnemre törekvő, 1958-as A Night To Remember, vagy a tévéfilmes jellegéből adódóan szerény költségvetésű, a látványelemek helyett sokkal inkább az utasok apró drámáira koncentráló, 1996-os Titanic. Kritikánk tárgya máig megosztja a nézőközönséget. Egyesek nem látnak benne többet hatásvadász, érzelgős és monumentális blockbusternél, mások a mai napig nagy kedvenceik között emlegetik. Nos, az igazság - mint mindig - ezúttal is valahol félúton van. A Titanic nem korszakos remekmű, de delejező erejű, a szó nemes értelmében véve gigantomán látványmonstrum, mely nagyszerű érzékkel oldja egybe a katasztrófafilm és a melodráma műfajait. Giccsesnek giccses, ám ez nem olyasfajta vétek, melyet ne lehetne megbocsátani.

"A Titanicról azt mondták, hogy az álmok hajója, és az is volt. Valóban az volt." - ezt már a film idős hősnője, Rose (Gloria Stuart) mondja. E szavakkal tárja a hajthatatlan és kíváncsi kincsvadászok elé személyes történetét. Nemcsak a roppant méretű hajó, de maga a film vizualitása is álomszerű. Cameron alkotásának hála, a néző valóban szinte tapintható kapcsolatba kerül a gigantikus luxusgőzössel. Az opusz teljes egészében kihasználja a korabeli trükktechnikát. A hajó robusztus méreteit hangsúlyozó, méltóságteljes és ünnepélyes érzetet generáló kameramozgások pedig igazán hatásosak. Úgy vélem, ez a fajta látványosság köszönőviszonyban sincs a mai, pillanatnyi ingerekre apelláló, lélektelen blockbuster-esztétikával. Ez utóbbi a folyamatos dinamikát, a robbanások, tűzpárbajok és egyéb képi motívumok megszakítatlanságából adódó, kéjes zűrzavart tűzi ki céljául. E kortárs látványmozik mindeközben teljesen elhanyagolják a történetmesélés, a karakterépítés, a gondos cselekményszervezés kötelességét. 

Ezzel szemben a Titanic grandiózus látványvilága szinte teljességgel megalapozott és ésszerű. A hajót pásztázó "külsők" tényleg az egyedülálló élményben való elmerülést szorgalmazzák, s kiválóan érzékeltetik az óceán és a gőzös kolosszális méreteit. A katasztrófa képeit sem tudom kárhoztatni, mégpedig ugyanebből az okból kifolyólag. Cameron munkájának képi világa nem hasonló - vagy épp egyforma - ingerek öncélú, repetitív egymásutánjára épít, sokkal finomabb, csiszoltabb eszközökkel avatja be nézőjét a vizuális élmények kavalkádjába. Ráadásul a koncepció magvát még csak nem is a látványesztétika vagy a tragédia eseményeinek rekonstruálása adja, hanem egy végletekig kiélezett, sokszorosan drámai szerelmi történet. Való igaz, e románc ábrázolásakor az alkotók néhol riasztó túlzásokba esnek. Elegendő talán csak a Titanic leghíresebb jelenetét említenem: amikor a szerelmesek a hajóorrban, a korlátba csimpaszkodva kitárják karjukat, és szerelmesen révednek az óceán, s a távoli horizont felé, miközben a lenyugvó nap vöröses fénye ragyog át a bárányfelhőkön.

Kétségtelen tény, az ilyen és ehhez hasonló, szirupos momentumok csorbítják a produkció összértékét, nem is szólva Leonardo DiCaprio karakteréről, Jackről. Szó se róla, a színész jól játszik, figurája viszont a realitás talajától túlzottan elemelt, már-már irritáló hős. Nagyvonalúan osztogatja a carpediemeket, érző szívű, megértő fiatalember, mi több, meg nem értett, lánglelkű művész, és ráadásul annyira negédes, hogy csak a nyála nem csöppen ki a száján. Rose (Kate Winslet) már valamivel rétegzettebb hősnő, és szimpatikusabb is, mert esendő. Morális problémája (férjhez menjen-e a dúsgazdag mágnáshoz, vagy válassza az igaz szerelmet) ugyan nem túl komplikált és fantáziadús, mégis, legalább azonosulásra csábítja a női befogadókat. „Nők vagyunk, nehéz döntések jutnak nekünk.” – summázza találóan Rose gyakorlatias, merev anyja a lány dilemmájának drámaiságát.

A két fiatal színész egyébként meglepően érett, összetett alakítást nyújt, és egynémely közös jelenetük meglepően ütősre sikeredett (értem ez alatt például a fedélközi mulatság vagy a legendás ceruzarajz megszületésének szcénáját), ám engem, megvallom, igazából nem tudott megérinteni személyes tragédiájuk. Szerintem a mellékhősök sokkal árnyaltabb, színesebb, izgalmasabb alakok. Voltaképpen azért is hengerelnek le, mert többségük valós személy volt, a Titanic legprominensebb és legtiszteletreméltóbb utasaiként vonultak be a történelembe. És esetük jól példázza azt az örök igazságot, hogy a valóság néha megdöbbentően filmszerű. Gondoljunk csak az olyan utasokra, mint Benjamin Guggenheim, aki a valóságban is ugyanazt tette, mint a filmben: ahelyett, hogy mentőmellényt aggatott volna magára, s fejvesztve menekült volna a fedélzetről, a szorongatott helyzet ellenére nemcsak megőrizte hidegvérét, de legjobb ruháját felöltve a szalonba vonult, hogy brandy-t fogyasszon és szivarozzon. Mindenekelőtt persze gondoskodott róla, hogy szeretője és komornája beszálljon valamelyik mentőcsónakba. Ő azonban nem próbált menekülni. Azt hangoztatta, hogy az ő gyávasága miatt egyetlen nő vagy gyermek élete sem fog veszélybe kerülni. Hasonló bátorságról tett tanúbizonyságot a hajó konstruktőre, Thomas Andrews is, aki a film legszimpatikusabb arisztokrata hőse, Victor Garber kiváló alakításában. Andrews tényleg nem próbálta meg elhagyni a hajót, viszont rengeteg kételkedő utast buzdított arra, hogy vegyék fel a mentőmellényt, és vonuljanak a mentőcsónakokhoz, mi több, gyermekek, nők, védtelen utasok helyzetén igyekezett enyhíteni. Garber tolmácsolásában Andrews légies, földöntúli alakká nemesedik: a hajó védelmezőjévé, jóságos „atyjává”, aki elborzad „a zordon mű felett”, akár Frankenstein, a hübriszből fakadó tragédia letaglózza ugyan, de nem tompítja el erkölcsi érzékét és nemes ösztöneit.

Smith kapitányt az eseményeket szinte tehetetlenül szemlélő bábként jeleníti meg Cameron mozija. Hozzá kell tenni, hogy a hajó első embere – akinek ez lett volna az utolsó útja nyugállományba vonulása előtt - mind a valóságban, mind a filmben páratlan bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy meg sem próbálta menteni az életét. „Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown” karaktere – Kathy Bates kolosszális játékát vétek volna nem említenem – szintén rendkívül szórakoztató és markáns. Molly (igazi nevén Margaret), akárcsak Cameron filmjében, a valóságban is tevékenyen segített az utasoknak a menekülésben, s amikor már az egyik mentőcsónakban ült, több nőtársával egyetemben vissza akart evezni a roncshoz, ám a csónakparancsnok mereven elutasította kérésüket. Bates ragyogóan mintázza meg az „újgazdag” Brown-t, aki nem szándékozik követni az úri társaság szertelen és sznob rituáléit, csípős nyelvével és karakán jellemével egyéni színt képvisel a szivarfüstbe burkolózó, brandy-t kortyolgató arisztokraták szürkeségével, kimódolt nyájasságával szemben. Bruce Ismay-t, a White Star Line fejét – aki közvetve felelős volt a tragédiáért – a legtöbb filmfeldolgozással egyetemben Cameron alkotása is opportunista, gyáva spekulánsként rajzolta meg, holott valójában egyáltalán nem bizonyítható egyértelműen, hogy fejvesztve menekült volna a hajó fedélzetéről. Billy Zane ördögien gonosz Rose dúsgazdag vőlegényének szerepében, de az igazi antagonista e filmben David Warner, a Szalmakutyák és az Ómen gránitarcú, vészjósló küllemű mellékhőse. Az öles termetű, brutális inas meglehetősen hálás szerepében Warner valósággal lubickol.

A Titanic mítosza nemcsak azért áll közel hozzám, mert örökérvényű tanulsággal szolgál az emberi önhittségről, megalomániáról és hübriszről, hanem azért is, mert e katasztrófa szinte előre megjósolta a huszadik század delejes technikakultuszának veszélyeit. A kettészakadó, majd az óceán fenekére süllyedő Titanic ma már félelmetes szimbólum. Az első és második világháború borzalmai később igazolták is, hogy a modern technika vívmányai miként képesek emberek százezreit eltörölni a föld színéről. Ugyanakkor a Titanic-mítosz egész más tekintetben is vízválasztó. A katasztrófa 1912 áprilisában, két évvel a világégés kezdete előtt következett be. Azt szokták mondani, hogy 1914-gyel ért véget a „középkor”, a „feudalizmus”, ekkor szállt sírjába a régi arisztokrácia, ekkor indult meg az évszázados alapokon nyugvó társadalmi rend felbomlása. Úgy érzem, a Titanic voltaképpen erről is szól: a polgári civilizáció haláláról. Beszédes az a jelenet, amikor a díszterem hatalmas falióráját – a főhősök találkozásának emblematikus színhelyét – elönti a betóduló víz. Bevallom, majdnem megkönnyeztem ezt a momentumot. Úgy éreztem, nemcsak egy hajó omlik porrá, hanem egy egész világrend is. A Titanic egy letűnt történelmi kor szomorú végkifejletéről is számot ad.

„(…)A főhősnő elbeszélése passzív állapotba taszítja az agresszív kincskeresőket, akik szomorúan lemondanak a nyakék utáni további kutatásról, ezután az idős hölgy egy szomorkás mozdulattal a tengerbe hajítja a végig nála lévő milliárdos nyakéket, s így válik a nyolcvan évvel ezelőtti szerelmének elvesztése, boldogtalansága teljesen átélhetővé.” – összegzi a film végkifejletét kiválóan Kovács András Bálint filmesztéta. A kincsvadászat elveszíti jelentőségét, s helyette a melodráma, a hősnő végtelen szomorúsága kerül a középpontba. Megrendítő, ízléses és szívszaggató zárlat – persze csak ha nem számítjuk a legutolsó képsorokat, melyek ismételten megnyitják a sziruposság és a giccs zsilipjeit. Ámde tekintsünk most el az utolsó, képzeletbeli csóktól és az azt kísérő tapsvihartól. „Vágjuk el” a filmet ott, ahol eredetileg végződnie kellett volna: az idős Rose hálószobájának éjjeliszekrényénél. Cameron immáron közel húsz éves, monumentális melodrámája korántsem remekmű, ám szívvel-lélekkel készített, nemesen konzervatív, megalomán mivoltában a régi Hollywoodot idéző modern klasszikus. Máig nyugodt szívvel levehető a polcról, s akármikor újranézhető. 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr307801810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.09.20. 08:33:59

Bates alakítása azért is imponáló számomra, mert a karakterénél közhelyesebbet nehéz lett volna kitalálni: az újgazdag, aki nem tud és nem is akar beilleszkedni, de cserébe emberi értékeiben felülmúlja a régi gazdagokat. (Régi retorikai iskolai gyakorlat volt az "igaz nemesség" méltatása, a születés és az erény nemességének szembeállítása.)
Gyerekkoromban Dékány András SOS Titanicját olvasva nekem egészen más kép rögzült a fejemben Smith commodore-ról, mint amit ez a film is képvisel, akárcsak Murdoch első tisztről, mondhatni pont az ellenkezője, ez évekig zavart ebben a filmben, de lassan megszoktam... :)
A Titanic érdekes jelkép amúgy: egyfelől ez borzasztóan hierarchikus európai társadalom jelképe, ahol a fedélközi utasok valóban "annyit is érnek" a felüllévők szemében, s ennyiben valóban egyfajta "ancien régime" mikrokozmosz; másfelől viszont a fausti, az ember számára folyton új célokat kereső, a technikai haladás általi megváltást kergető európai modernség hybrisének jelképe. Szóval egyszerre nyeli el az óceán a régi, korhadt múltat és a fényes jövőt. (Történetesen, ha jól olvastam a Titanic katasztrófájában szerepet játszott, hogy a korszak flottafejlesztési programjai miatt kevés volt a jó minőségű acél a brit szigeteken, ezért sok helyen a hajóban rosszabb szegecseket használtak és rosszabb lemezeket, így a jéghegy okozta sérülés és a vízzáró rekeszek meghökkentően alacsony hatásfoka részben ennek volt köszönhető.)

delorean 2015.09.20. 11:33:37

Nagyon jó írás! Nem is találkoztam jobbal a filmmel kapcsolatba!

A folyamatos süllyedés hosszú aktusa, talán a legbonyolultabb akciójelenet a filmtörténetben. Mindenképpen mondjatok olyat, ha tudtok, ami meghaladná, nekem percek óta nem ugrik be semmi! Pláne, hogy nemigen van benne cg elem, amivel utólag tudtak mesterkedni száraz körülmények között egy irodában.

Az segítette volna nagyban a filmet, ha az akciómentes szakaszokat James Ivory rendezi.

Tenebra 2015.09.23. 08:56:21

Ezt már mondjuk más platformon megírtam, de én is bírom ezt a filmet valami miatt. Ez az arisztokrácia bukása teljesen benne van, ez egy nagyon jó pontja a Titanicnak valóban. De én mint katasztrófafilmet élvezem elsősorban, és annak szerintem tökéletes. Megfelelően kidolgozza a hátterét az egész tragédiának, és szinte visszahúznánk a kormányt, hogy ne haljon meg az a sok ember, aki életét fogja veszteni az ütközés után. Cameron persze már itt is technokrata volt, mert a monumentalitásra sok erőt fordított, de ahogy írod, itt még a szó nemesebbik értelmében gigantikus ez a film. Láttam még 1997 környékén egy werkfilmet a forgatásról, ahol valóban egy nagy hajómodell-lel szimulálták a süllyedést. Úgy gondolom, a mai látványpornókból pont ez hiányzik, és pont ezért fasza film a Mad Max is, mert a CGI helyett kaszkadőrökkel oldották meg az autós akciójeleneteket. Persze Cameron szerintem a CGI-ből és a 3D-ből is a legjobbat hozta ki, az Avatar bár "meselófasz" (ahogy Jancsó mondta :D), de tényleg pazar a látványvilága. Viszont a Titanic még pont emiatt becsülendő, mert trükkökkel, és nem számítógépes technikával szórakozott.

A nyáladzós részek meg... Hát, sajnos a mainstreamben ezek már kötelező elemek, hiszen a látvány mellé kell valami az embereknek, és a többségnek ilyen ultragiccs is elég. Ebből is látszik,hogy Cameron nem erőltette meg magát túlzottan a sztori ezen területén. Ám a történelmi kor megjelenítése tényleg impozáns a látvány mellett.