Tudom jól, hogy darázsfészekbe nyúlok ezzel a témával, mégis úgy érzem, időszerű volna végre egy hosszabb írás keretein belül kifejtenem, mit is gondolok Christopher Nolan (álomgyári) munkásságáról, rendezői tehetségéről, állítólagos szerzőiségéről. A bálványdöntögetés feladata sohasem hálás. Hozzáteszem, igazából nem áll szándékomban leszedni a keresztvizet Nolanről, csupán a direktor általános megítéléséhez, életművéhez fűznék kommentárt. Mielőtt bármi is történne, leszögezném: tehetséges rendezőnek tartom Nolant. Ért a filmcsinálás művészetéhez, még azt is aláírom, hogy van (volt) egyediség a látásmódjában. Azt azonban már furcsállom, hogy a mai hollywoodi szcénán belül afféle modern "auteur", a mindenható szerzőiség aranyfüstbe burkolt, megtestesült atyaúristene vált belőle.
A nolanizmus, kár volna alakoskodnunk, mára egyfajta vallássá terebélyesedett. Vannak papjai és papnői, s van egyetlen, ám annál fontosabb dogmája: Nolan, a tévedhetetlen, Nolan, a páratlan képzelőerejű vizionárius, Nolan, a blockbuster-művészfilmes, Nolan, a bűnügyi film delejező erejű mágusa, egyszóval: Nolan, a tökéletes. Nolan, akivel szemben még Orson Welles vagy Alfred Hitchcock is csak szeretne makulátlannak tűnni. Tudom, szép dolog a feltétlen rajongás, ugyanakkor úgy érzem (mondom ezt tényleg a lelkes Nolan-fanatikusok iránti mély tisztelettel, mindennemű irónia nélkül), egyesek nem gyakorolják kellő körültekintéssel a mértékletesség erényét.
Meglátásom szerint érdemes volna kitekintenünk a (kétségkívül őszinte) szeretetből és tiszteletből szőtt nimbusz vastag fátyla mögül. Szerintem Nolan éppen addig volt remek direktor, amíg az álomgyár kapuin kívül tevékenykedett. Rendezői pályájának korai szakasza egy eleven, friss nézőpontú, kreatív alkotóról árulkodott; igazán ígéretes karriert vetített előre. Első nagyjátékfilmje, a Követés ugyan nem állt igazán közel hozzám, s Nolan későbbi hibái közül egy-kettő már ebben is megmutatkozott (erről később), ám az ihletett neo-noir miliő igazán kedvemre volt, s különösen becsültem az ifjú direktort, amiért volt bátorsága uzsonnapénzből (nagyjából 1 millió forintnak megfelelő angol fontból), puszta "szerelemből" leforgatnia debütáló moziját. Kissé túlírt, túlcsavart műfaji hommage volt, de hősünk szimpatikus alkotói hevülete, és a fekete széria előtti főhajtás engem félig-meddig mégis lekenyerezett. Már itt érezhető volt, hogy ez a fiatalember valóban nagy svunggal veti bele magát a bűnügyi történetekbe, van benne kraft, képes lesz megújítani a thrillerszcénát. Végül így is lett.
Előre jelzem, most szembemegyek a széllel. Véleményem szerint Nolan két következő filmjével ért eddigi karrierje csúcsára. A Memento-val kevés thriller vehette volna fel a versenyt invenciózusság tekintetében az ezredforduló tájékán: a hagyományos bűnfilmes narratívát inverzbe fordító elbeszélésmód, a jellegzetes, stilizált képi miliő, a méregerős atmoszféra egy csapásra kultikus darabbá avatta. "Beérett a gyümölcs." Mégis, számomra az Álmatlanság a nolan-i életmű valódi ékköve. Nagyszerűen szőtte tovább a pszichológiai (nyomozó)thriller jellegzetes "90-es évekbeli" zsánerét. (További, vitathatatlan érdeme, hogy ezüsttálcán nyújtotta a jutalomjáték lehetőségét a színészlegenda Al Pacinónak, aki azóta sem volt képes feleennyire jó filmben sem szerepet vállalni.) Pacino és Williams, a bűnbe involválódott zsaru, kinek a lelkiismeret szétmarja lelkét, s az agyafúrt, kaméleonszerű gyilkos, aki hasznot húz a kopó szorult helyzetéből. Sosem láttam a mű eredeti verzióját (merthogy remake ez is), de az Álmatlanság igazi, örökbecsű mestermunka. Nolan zseniálisan fokozza a két eltérő karakterre nehezedő nyomást, s eléri, hogy voltaképpen mindkettejükkel azonosuljunk, mindkettőért szorítsunk, miközben az egész miliőt (a nyomasztó, hófödte alaszkai táj sokunk retinájába égett bele mindörökre) sikerül végig "eltartania tőlünk". Igazi lecsupaszított, elidegenített közegben zajló, pattanásig feszült macskaegérharc két precíz rajzolatú antihőssel. Hát kell ennél több? Számomra az Álmatlanság máig a kétezres évek egyik legnagyobb bűnfilmje.
Aztán jöttek a Batman-filmek. Nolan nem érte be holmi invenciózus thrillerekkel. Felhágott hát Hollywood hegycsúcsára. Nem érte meg. A Batman-filmek nem szerzőről tanúskodnak, hanem egy olyan, kétségtelenül tehetséges és intelligens rendezőről, aki feláldozza igazi eredetiségét (egyéniségét) azért, hogy hamis szerzőlegendává avanzsálódjék. Igen, afféle szerzői szuperhősfilmekként szokás definiálni Nolan Batman-trilógiáját, amit már csak azért sem értek, mert a direktor e munkáiban éppen esszenciájától fosztja meg a Batman-mítoszt. Nem sikerül neki az, ami Tim Burtonnek sikerült: az ő denevérember-szériája nem egy ámulatba ejtően különleges, absztrakt vízió, hanem egy teljesen konvencionális thrillersorozat, melynek történetesen egy Batman névre keresztelt hérosz a főszereplője, aki azonban egyáltalán nem emlékeztet a képregényvilágból ismert köpenyes igazságosztóra. Behelyettesíthetnénk bármilyen rendőr- vagy polgárőr-karakterrel, ugyanezt a filmtrilógiát kapnánk. Nolan közönséges bűnügyi filmfolyammá transzformálta a denevérember-históriát. Annak, amit a vásznon látunk, semmi köze a szuperhősmítoszhoz.
Félreértés ne essék, mindhárom film jó a maga módján. Csak épp nem Batman-filmek. Nolan itt már érezhetően lop, hol a Szemtől szemben, hol egyéb pszichológiai- és nyomozóthrillerek hatását érezzük. A horrorisztikus fizimiskájú, folyton a káoszról karattyoló Joker nem igazi Joker, sokkal inkább egy jól összegyúrt, de ismerős elemekből kreált sorozatgyilkos, melyhez már sokszor volt szerencsénk. Nem érezzük, hogy a denevérember univerzumában járunk, Nolan megveszekedett, konok módon kilúgozza a Batmanből a "batmanséget". Ezúttal egyszerre akar populáris és szívszorító lenni, széles tömegeket megszólítani, és folytatni a míves feszültségkezelés hagyományát. Egyik sem jön össze neki maradéktalanul. Furcsa, beváltatlan ígéret e filmtrilógia. Félbehagyott torzó: félig óriás, félig törpe. Annyi bizonyos, hogy a kétezres évek legkülönösebb blockbuster-vállalkozása. Tőlem, akinek Burton '89-es Batmanje az etalon, mindmáig idegenek ezek a mozik. Nem rosszak, van bennük bőven a jéghideg profizmusból, csak ez már nem az a fesztelen, könnyed, ügyesen zsonglőrködő Nolan, akit előző filmjei alkalmával megismerhettünk. Nolan jégpáncélt növesztett. Mesterkéltté vált. Miként maga mögött tudhatta Hollywood kapuit, máris elérte az a kór, ami sokszor még a legnagyobbakat is sújtja: rutinossá vált. Elkezdte ismételni önmagát. Pózokba merevedett.
Ez persze kiütközött egyéb filmjein is, például A tökéletes trükk címűn, melyre szintén vegyes érzésekkel gondolok vissza. Voltaképpen ettől a munkájától kezdve válik Nolan az illúzióipar krónikásává. Mind ebben a moziban, mind pedig az Eredetben e témához kíván nyúlni. A baj csak az, hogy a bűvésztrükk mindkét esetben görcsös, maníros, erőltetett. Hiányzik belőle az igazi varázslat. Mindkettő túlcsavart "tudatfilm", bűnügyi mozgatórugóval. Ám a bűnügyi szál itt már csak dekoráció, semmi több. Nolan mostantól már csupán abban leli élvezetét, hogy orránál fogva vezethet bennünket, játszhat a szüzsével, mint ördög a templomi orgonával. Többszintű álmok, egymásba folyó cselekményszálak, összekuszálódó idődimenziók, bűvészkedés, ügyeskedés, na meg némi könnyfacsarás, amikor belefér. A néző "mentális megerőszakolásának" vágya. Ez motiválja Nolant. Igazán furcsállom, hogy egyesek valódi, úttörő művészfilmként tekintenek az Eredetre, mivel az különböző fabulakonstrukciókat vázol fel, melyek végig képlékenyek, ellentmondanak egymásnak, felrúgják a hagyományos elbeszélés szabályait. Nos, az igazság az, hogy ezt a szemléletmódot először Alain Resnais alkalmazta a Tavaly Marienbadban című filmje alkalmával. Több mint ötven évvel ezelőtt. Ráadásul (mondom ezt annak ellenére, hogy az az opus sem áll túl közel hozzám) Resnaisnek volt egy elvont kompozíciós elve, mely értelmet, kontextust adott az elbeszéléstechnikai "provokációnak". Nolan puszta célja viszont a szórakoztatás. Az Eredetnek nem tett jót a felesleges művészfilmes vértezet. Nem lett jobb film általa.
Mióta Hollywoodba katapultált, Nolan görcsösen igyekszik bizonygatni (magának, nézőinek), hogy ő több egyszerű álomgyári mesterembernél. Hogy ő valójában még mindig ugyanolyan jól sáfárkodik kreatív energiáival, mint annak előtte, csak más gyártási közegben, struktúrában teszi ezt. Igyekszik, igyekszik, ám sajnos mostanság mindig elszámítja magát. Félrekalibrálja a varázslatot, s dugába dől a bűvészmutatvány. Nem állítom, hogy Hollywood nemes egyszerűséggel "bedarálta" magába, mert ez nem igaz. Csakhogy a blockbuster-ipar sajátos kívánalmai között valamiként nem leli a helyét, képtelen igazán kibontakozni. Persze örvendetes, hogy ódzkodik a 3D-től, s a számítógépes trükköknek sem elkötelezett híve, ám ezek ugyanolyan külsődleges önigazolási kísérletek, mint a letűnt művészfilmes konvenciókhoz folyamodás. Nolan olyan, mint egy felhúzott versenyló, aki igyekszik továbbra is a legjobb, a legeredetibb, a legötletesebb lenni, ám a gépezeten sajnos egyre több repedés éktelenkedik. Legutóbbi filmje, a Csillagok között szintén a szerzőiség és a tömegfilmes közelítésmód között balanszírozik. Egyszerre akar könnyeket csalni a szemünkbe, szívet facsarni, és elmélyült, töprengésre késztető művészmoziként is működni. Nolan kicsit megirigyelte Tarkovszkij Stalkerét, Solarisát, Kubrick Űrodüsszeiáját. Megpróbálta ő maga is elkészíteni a saját artisztikus science fiction művét, melyet aztán óriási presztízs övezhet évtizedekig. Lehet, hogy így is lesz. Ettől még (sajnos) a Csillagok között csupán egy újabb torzó. Egy néhol kétségkívül szívbemarkoló és megható csillagközi kaland, melyet azonban sajnos végül felemészt a gátlástalan giccsesség, a Coelho-idézetgyűjteményként funkcionáló egysorosok, a mostanság megszokott, semmitmondó nolani grandiózusság. Igazán kár érte. Igazán jó volna, ha visszakaphatnám a régi Nolant. Most viszont kihúzom a kezem a darázsfészekből.