Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Szigetek az áramlatban

2015. augusztus 07. 17:18 - Alec Cawthorne

Franklin J. Schaffner Szigetek az áramlatban című filmjével igen mostohán bánik az utókor. A rendező életművéből jobbára olyan címek derenghetnek fel a nagyérdemű emlékezetében, mint A majmok bolygója, a Pillangó, A brazíliai fiúk, esetleg a Patton; a sors fintora azonban, hogy talán éppen ez a nemesen konzervatív, visszafogott, a könnyfacsarás művészetét a legmagasabb fokon űző melodrámája pályafutásának ékköve. A történet Hemingway 1970-ben, posztumusz megjelent regényén alapul, s egy középkorú szobrászról, Thomasról (George C. Scott) szól, aki a második világháború alatt a Bahamákra vonul vissza, hogy afféle remeteéletet élhessen, távol a modern civilizáció zajos világától. Három fia azonban váratlanul meglátogatja a férfit egzotikus kis szigetén, s az egyszerre örömteli és fájdalmas találkozás számvetésre készteti a főhőst. 

Schaffner és Denne Bart Petitclerc szerencsére értő kézzel nyúlnak a Hemingway által fémjelzett alapanyaghoz (mellesleg az író Az öreg halász és a tengert eredetileg eme opus egyik különálló fejezetének szánta - ezért a számos hasonlóság a két történet között!), filmjük kifejezetten lassú folyású. Az expozíció hosszan elnyúlik, ám ez nem válik az élmény kárára: Fred J. Koenekamp (Schaffner állandó munkatársa) kamerája hallatlanul érzékletesen hozza intim közelségbe a delejező szépségű szigetet, melynek nyüzsgő miliője, valamint a kiváló karakterrajzok (Thomas jólelkű, ám menthetetlenül alkoholista barátja, Eddy ragyogó portré, David Hemmings kolosszális alakításában) szinte rögtön megnyerik a nézőt. A valódi bonyodalom persze akkor kezd bontakozni, amikor Thomas önámításból és magányból szőtt látszatvilága repedezni kezd. A gyermekeivel ápolt ellentmondásos kapcsolata szerencsére nélkülöz mindenféle sallangot és giccset, mégis, észrevétlenül a bőrünk alá kúszik a leküzdhetetlen szomorúság el nem illanó érzete, ahogy ez a négy, egymás számára is idegennek tetsző ember elkezdi felfedezni a családi élet áldásait, távol a világégés poklától, ám valamiként mégis annak árnyékában. 

George C. Scott alakítása nemcsak pazar, de éppen attól válik igazán megrendítővé, hogy a színész korábbi, agresszív és öntörvényű karaktereinek látványos ellenpontját fogalmazza meg a halk szavú, sztoikus szobrászművész megmintázásával. (Micsoda veszteség lenne számunkra, ha a szerepet Steve McQueen játssza el, akinek eredetileg felajánlották!) Zseniális, amit művel, s súlyos méltánytalanság, hogy a szakma és a kritikusok elfeledték e nem mindennapi teljesítményt. A filmet a rendkívül egyedi, elégikus tónusán kívül zenéje is unikálissá teszi. Jerry Goldsmith virtuóz dallamaitól egy ideig nem szabadul a fül és a szív. (Állítom, hogy a Kínai negyed mellett ez Goldsmith legjobb munkája, s érdekes módon maga is ezt tartotta a favoritjának.) A Szigetek az áramlatban mindemellett nagyon egyszerű, könnyen "zsebre vágható", ám nemes erkölcsi tanulsággal is szolgál, s azt sem rejthetjük véka alá, hogy ez a Hemingway-adaptáció sokkalta mélyebb és hatásosabb munka, mint Howard Hawks habkönnyű Casablanca-utánérzése, az 1944-es Szegények és gazdagok. Igazi, ínyencek kedvére való filmtörténeti csemegével van tehát dolgunk, mely bátran ajánlható azoknak, akik szeretik az egyszerre megrázó és felemelő, valódi katarzist kínáló melodrámai históriákat. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr147688796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.