Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Miért rosszak a magyar filmek? 1. rész: A kortárs magyar film problémáiról

2015. augusztus 06. 11:18 - Tenebra

Legalább 2010-11 óta a magyar filmművészet, filmkultúra a „jó magyar virtus”-hoz híven ismét állami beavatkozásra hatalmas fordulatot vett. Ennek eredményeként ugyan születtek jó, illetve a pénztáraknál jól teljesítő filmek (a Megdönteni Hajnal Tímeát a „filmrendszerváltás” legsikeresebb filmje), ám ezek legértékesebb darabjai (mint a legfrissebb, a Saul fia vagy akár az Isteni műszak is említhető) sem rúghatnak labdába akár a kilencvenes-kétezres évek nemzetközileg is elismert, és azóta a filmtörténet részévé vált művei mellett (Sátántangó, Moszkva tér, Dealer, Taxidermia, Pál Adrienn stb.). A pénzügyi siker persze magáért beszél, de vajon a magyar filmkultúrának valóban anyagilag prosperáló, szórakoztató vagy akadémista filmekre van szüksége? A következő bekezdésekben ennek járunk utána.

A tipikus magyar mentalitás része, hogy e nép jórészt képtelen büszke lenni történelmére és filmkultúrájára. A történelmünk túl pesszimista, túl sok a vesztes csata és háború, ráadásul mindegyik kort van miért utálni már csak azért is, mert a mindenkori politikai hatalom saját ideológiai céljaira használta fel a történelmi szimbólumokat és személyeket (Dózsa Györgyöt a baloldal, Szent Istvánt a jobboldal „sajátította ki”). A magyar film pedig „nézhetetlen”, „emészthetetlen” az átlagnéző számára. Vagy legfeljebb olyan engedményeket tesznek, hogy jó, vannak jó magyar filmek, a hatvanas évek „köldöknézős művészfilm”-korszaka előtti időkből. A Hyppolit, a Meseautó, az Egy szoknya, egy nadrág, a Mágnás Miska, az Állami áruház vagy akár a Körhinta még a szélesebb közönségrétegben is kedvelt, kanonizált műnek számít. De a hatvanas-hetvenes évektől a kultúrpolitika és a filmkritika is rásegített arra, hogy a magyar filmművészet és a közönség eltávolodjanak egymástól. Így a Szegénylegények, az Apa, a Tízezer nap, a Feldobott kő, a Szerelem, a Szindbád, a Kutya éji dala vagy a Kárhozat „csak” a filmesztéták elit körében tömjénezett remekművek, a nagyközönség a magyar filmművészet aranykorából legfeljebb olyan alkotásokat ismer (el), mint A tanú, az Indul a bakterház vagy a Bud Spencer-receptet magyar ízekkel keverő Ötvös Csöpi-filmek.

Ezt a problémát a rendszerváltás utáni vadkapitalista fordulattal viszonylag gyorsan felismerték, és ennek eredményeként még élesebben elkülönült a fesztiválokat megcélzó művészfilm és a piaci hasznot termelő közönségfilm. A hazai filmes sajtó legalább a kétezres évek elejéig támogatta is ezt a megosztottságot, elég csak megnézni egy kilencvenes évek eleji Filmvilágot, ahol a „Láttuk még” rovatot gyakorlatilag a tömegfilmeknek tartották fenn, és az írók leginkább lenézően, cinikus hangnemben nyilatkoztak a műfaji filmekről. S ha ebben nem is adhatunk igazat a kritikusoknak, az bizonyos, hogy a kilencvenes évek magyar műfaji kísérletei (élen az igencsak kínos Európa expresszel) valóban meg sem próbáltak eredetiséget felmutatni, nagyrészt hollywoodi sémákat másoltak kritikátlanul. A magyar műfajfilm a rendszerváltás után képtelen volt magára találni, és visszatérni a harmincas évek gyakorlatához, azaz a sajátos társadalmi közeghez igazított műfajfilm-gyártáshoz. (Jegyezzük meg persze, hogy a háború alatti magyar melodrámák is sokat merítettek a korabeli francia bűnfilmekből, és vettek át kliséket Hollywoodtól, de ezek a „fehértelefonos filmek” azért tartózkodtak az olyan badarságoktól, mint az Európa expressz menő magyar titkosügynökeinek irreális motívuma. Ezen a filmen, A miniszter félrelépen, de még a Megdönteni Hajnal Tímeát-on is érződik, hogy szégyellik azt a kultúrát, amiben készültek.)

Persze voltak kiemelkedő műfaji kísérletek a hatvanas évek óta (az 1977-es Defekt, a Dögkeselyű, a Mielőtt befejezi röptét a denevér, a Kontroll, A nyomozó vagy A vizsga is ide sorolható), de egy-két kivételtől eltekintve (mint a nemzetközi szinten is sikeres Kontroll) a magyar filmművészetet, filmkultúrát nem ezek tették naggyá, hanem a külföldi fesztiválokon kiválóan szereplő szerzői filmek. A kilencvenes évek ebből a szempontból is átmeneti korszaknak tekinthető, hiszen az akkori áldatlan állapotok miatt sok frissdiplomás nem tudott egy-két filmnél többet készíteni, így jobbára Tarr Béla képviselte a magyar filmet a nemzetközi porondon is.

A kétezres évek azonban méltán tekinthető a megújulás korszakának, minthogy a 2000 környékén diplomázó Simó-osztályok rendezői és alkotói egészen új látásmóddal törtek be a filmkultúrába, jóllehet, a magyar film társadalmi érzékenységét mindannyian többé-kevésbé megőrizték. Pálfit, Hajdut, Mundruczót, Fliegaufot, Török Ferencet vagy Kocsis Ágnest méltán emelték pajzsra a kritikusok és a fesztiválok, hiszen invenciózus stílusukkal, újfajta hősábrázolásukkal és megközelítésmódjukkal tényleg friss, a nemzetközi trendekkel szinkron filmművészetet hoztak létre.

Persze ezek az alkotók nyilvánvalóan nem a kasszasikerekből emelkedtek fel, és műveik értéke nem piaci mércével mérendő. A 2004-es filmtörvény vagy a Magyar Mozgókép Közalapítvány biztosított nekik intézményi-jogi hátteret – mely miatt sokan háborogtak, hogy „állami pénzből készítenek köldöknézős művészfilmet”, „a mi pénzünkből csinálnak maguknak filmet” és hasonlók. Azonban azt látni kell, hogy az olyan közönségsikerekből, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika vagy a Coming out nem lett semmi. Igen, az Üvegtigris ugyanolyan hivatkozási alap a magyar filmnézők körében, mint A tanú vagy az Indul a bakterház, de művészi értéke erősen kérdéses (szemben Bacsó Péter filmjével). Ezek legfeljebb a magyar filmipart (ha van ilyen) tartják fenn, de a magyar filmművészethez a szerzői filmek tesznek hozzá, melyek kulturális presztízst alakítanak ki, s az országimázst is építik. (Erre már Kádárék rájöttek a hatvanas években, ezért is mehetett ki Cannes-ba a két évig betiltott Kósa Ferenc-film, a Tízezer nap.)

Ez az, amit persze a közönség nem fogad el, hiszen a nézők nagy része elsősorban kikapcsolódás végett tekint meg filmeket, nem azért, hogy szembesüljön önnön társadalmának defektusaival, vagy netán saját magára mint gyarló és kicsinyes emberre ismerjen (például Pálfi Nem vagyok a barátod című munkája erre a legérzékletesebb példa). Az embereknek fáj az igazság, illetve fáj a komplexitás, a nem konvencionális filmstílus. Ami viszont ennél sokkal sajnálatosabb – elvégre egy demokráciában nem lehet rákényszeríteni a befogadóra semmit, ő mint mindenható fogyasztó válogathat –, hogy a hatalom, a filmszakma és a filmpolitika is azon az állásponton van, hogy nem kellenek ide társadalomelemző, „köldökbámulós” művek, nem kell fesztiválokra termelni. Itthon legyen valami piaci siker, s ha eljut fesztiválokra – hát, az tökéletes, de nem elsődleges cél.

Sok hibája volt az MMKA-rendszernek, de annyi bizonyos, hogy egy viszonylag stabil filmkultúrát volt képes kialakítani és fenntartani, megadva a szerzőknek a szabadságot, akik hírnevet hoztak a magyar filmnek majd húszéves cezúra után. Habár meg sem közelíti a hatvanas évek aranykorát, mégis a kétezres évek filmművészete művészileg hasonlóan sikeres volt. Ennek lett vége az MMKA megszűnésével, a megszorításokkal és az Andy Vajna-vezette Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásával. Az azóta csak „Vajna-rendszer”-nek csúfolt filmirányítás (melybe a fodrász és parókakereskedőből lett hollywoodi atyaúristen fiatal, de roppantul dilettáns felesége is előszeretettel szól bele) sok anyagi előnnyel járt, de kétségtelenül egy elhibázott elképzelésen alapszik. Azaz naiv dolog azt hinni, hogy a Hollywoodban (és Hongkongban vagy Bollywoodban) működő szisztémák működőképesek lehetnek hazai viszonylatban. Már csak azért sem, mert akármekkora siker is a Megdönteni Hajnalt Tímeát vagy a Coming out, egyszerűen olyan kirobbanóan magas profitot nem fognak termelni ezek a filmek, hogy esetleg a filmkultúra majd egyszer fenn tudja tartani önmagát. Ami például az olasz film esetében a hatvanas években működött (már, hogy a műfajfilmek bevételeiből Antonioni, Pasolini és Fellini szerzői filmjeit támogatták), az egy ilyen kis lélekszámú ország még kisebb filmpiacán nem biztos, hogy fog.

Másodsorban pedig igazi megújulást nem hozott Vajna rendszere, minthogy a Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát ugyanazt az elhasznált és elcsépelt vígjátéki sémát erőlteti, mint ami már a Valami Amerikára is jellemző volt. A harmincas évek viszonylag működőképes (de maníroktól nem mentes!) humorát és Koltai Róbert (általam amúgy rendkívülien nem kedvelt) „keserédes komédiáit” felváltotta a kilencvenes évek második felétől A miniszter félreléppel kezdődően az amerikai típusú „romkom”, mely azóta is uralja a rosszabbnál rosszabb magyar gagyifilmeket (lásd: Álom.net, 9 és ½ randi stb.). Persze meg kell hagyni, hogy már Dobray György – általam szintén borzasztónak tartott – Szerelem első vérig című 1982-es műve is a hollywoodi „Szombat esti láz”-klisét másolta, de a romantikus komédiák a kilencvenes években váltak trenddé.

Ráadásul a rendszer alapjává a forgatókönyv vált, melyet Tarr Béla frappánsan figurázott ki egyik nyilatkozatában, miszerint a Sátántangó 450 oldalas forgatókönyvével pályázni kész vicc lett volna, s a film biztosan nem készül el. Kérdés, jó lett volna-e az a magyar filmkultúrának, ha a kvázi „normál”, Robert McKee vagy Syd Field elveinek megfelelő forgatókönyv nélküli Tarr-alkotás nem lát napvilágot? (Habár ez nyilván elvi kérdés – Tarr jellemét ismerve a szerző biztosan megtalálta volna a forrásokat, melyből elkészítheti, hiszen annak idején már a Családi tűzfészket vagy a Kárhozatot sem támogatta a kultúrpolitka.)

Persze egy jó forgatókönyv nem zárja ki, hogy jó film készüljön. Az Isteni műszak vagy a Saul fia sem rossz filmek, sőt. De sokat elmond ennek a rendszernek a defektusairól, hogy a korábbi szerzői filmesek nem tudtak e rendszerben igazán jó filmet alkotni. Mundruczó Fehér istenje közönségbarát akciómozi, de a rendező korábbi témái nagyon leegyszerűsítve jelennek csak meg benne. Hajdu Szabolcstól a Délibáb pedig sokunk számára lett csalódás, mely többek között annak is köszönhető, hogy Hajdu és a Filmalap között nem működött a kommunikáció. Pálfi György pedig szintén az MNF vaskalapossága miatt volt képtelen megvalósítani ígéretes Toldiját, mely amúgy ismételten egy közönségorientált történelmi kalandfilm lett volna. Persze egyik esetben sincs szó nyílt kényszerítésről, cenzúráról, sőt. Mundruczó azt nyilatkozta, ő ezt a filmjét már rég el akarta készíteni, Hajdu művének ötlete is meg volt már az MMKA-rendszer alatt, s Pálfi dédelgetett álma egy Toldi-adaptáció. Azonban, ahogy Hajdu is megfogalmazta, az a probléma a rendszerrel, hogy bár műhelyként próbál működni, ám jellegéből fakadóan kényszerítő, mivel az alkotó úgy érzi, ha nem fogadja meg a javaslatokat, az hallgatólagosan is „rosszul viselkedik”. „Senki nem tehet róla, egy politika által generált csapdahelyzetbe kerültünk, és ez az, amit rendkívül méltatlannak és igazságtalannak tartok.” – nyilatkozta Hajdu Szabolcs.

Tehát gyakorlatilag az MNF pénzügyi cenzúrával él, mely hasonlít a klasszikus Hollywood Hays-kódex szisztémájára. Azaz elkészülhetnek a független filmek is, de tekintve, hogy máshonnan nagyon nehéz összeszedni a támogatást (hacsak valakit nem a média pénzel), marad az „egyablakos rendszer” a magyar filmkészítők számára (vagy a nemzetközi kapcsolatok, melyet Pálfi, Hajdu és Fliegauf is kihasználtak).

A rendszer elvei pedig kezdettől egyértelműek: egyszerre szórakoztató és „értékes”, igaz mondanivalót közvetítő filmet gyártani, ahogy azt Andy Vajna olyan sokszor megfogalmazta már. S kétségtelen, hogy szerzői filmek is támogatáshoz jutottak (lásd a Viharsarok, a Parkoló vagy a Saul fia esetét), de az el nem készült alkotások (mint a Toldi) példája is mutatja, hogy alapvető gond van a magyar filmiparral, filmtámogatási rendszerrel. Hiszen egy jó forgatókönyv önmagában még nem biztosíték a jó filmre, főleg, ha az amerikai forgatókönyvírás „Bibliája” szerint írják azt meg.

Vegyünk is mindjárt két, készülőben / bemutatás előtt álló filmet, a Víkendet és a Veszetteket. Mindkét műnek a trailere erős zsánerfilmeket ígér, melyekhez nyilván jól kidolgozott forgatókönyvek dukálnak. Ám már az előzetesekből is látszik a rendszer korlátoltsága. Eleve az a tény, hogy két ilyen mű áll jelenleg a magyar filmkultúra centrumában, elgondolkodtató, hiszen tíz évvel ezelőtt még nem ehhez hasonló alkotások jelentették a magyar filmet. Másfelől problémákat vet fel, hogy mindkettő nagyon hollywoodiánus, sőt a „Gárdafilm”, a Veszettek erősen idézi az Amerikai História X-et és annak sablonjait (míg a Víkend teljesen konvencionális thrillernek tűnik).

Félreértés ne essék: A vizsga vagy A berni követ sem a filmművészet csúcsát jelentő alkotások, bár a maguk nemében kiemelkedő műfajfilmek. Sőt jó tömegfilmekre nagy szükség van, lenne, személy szerint ez nagy szívfájdalmam, hogy szinte csak vígjátékok rúghatnak labdába a közönség kegyeiért folytatott meccsen, a többi, számomra sokkal izgalmasabb műfaj (thriller, noir, gengszterfilm, horror, western stb.) elenyészik a komédiák egyeduralma miatt. Ám egyfelől a probléma, hogy A vizsga és A berni követ is sajátosan magyar történelmi témát dolgoztak át műfaji filmmé, és bár univerzális sémát választottak alapul (politikai thriller, túszdráma, kémfilm stb.), erre a vázra nagyon is magyar történetet húztak fel, mindenféle manír és mellébeszélés nélkül. Tökéletesen képesek voltak elfeledtetni, hogy ezek „jól megírt” filmek. Valóban szórakoztattak és elgondolkodtattak. Ez viszont a Vajna-rendszer legsikeresebb alkotásairól nem mondható már el, a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmen is nagyon érződik, hogy mikor, hol, miért kell „plot point”, s a görcsösség, hogy megfeleljenek a Syd Field- és Robert McKee-féle sablonnak. (S az általam amúgy nagyon kedvelt Isteni műszakkal is hasonló bajok vannak.)

A másik probléma az, hogy a tömegfilm, illetve a tömegek számára fogyasztható (mid-cult) szerzői film szintén túl dominánssá vált az utóbbi négy-öt évben a Vajna-rendszernek köszönhetően. Mint láthattuk, még a korábbi radikális szerzők (Mundruczó, Hajdu, Pálfi) is „engedményeket tettek” (illetve voltak / lettek volna kénytelenek tenni). Ami megint csak nem baj, viszont a kétezres évek kísérletezése, invenciózussága igen is kell egy egészséges filmkultúra számára. A társadalomkritika csak egy dolog, de a filmet (beleértve a filmművészetet és a tömegfilmet is) a művészfilmek invenciói újítják meg. Tetszik vagy sem, német expresszionizmus nélkül nincs film noir, Godard, Resnais és John Cassavates nélkül nincs gyorsvágás, időfelbontás és talán a kézikamerás, „cinema verités” technikák sem kerülnek be a fősodorba. A hatvanas évekre lerobbant és önismétlővé vált, „pókhálós” Hollywood az amerikai és az európai avantgárd és művészfilm vívmányait építette be eszközkészletébe (bizonyos szempontból a mai „ideges” hollywoodi filmstílus miatt kárhoztathatjuk is a modernistákat). A sokak által hatalmas, kreatív elmének tartott Christopher Nolan idővel és képzelettel játszó életműve nincs Alain Robbe-Grillet és a Tavaly Marienbadban nélkül. Ideje lenne már felfognia a nézők nagy részének és a kultúrpolitikának is, hogy szórakoztató film nem létezik művészfilm nélkül. A Vajna által istápolt Rambo talán nem jöhetett volna létre az Apokalipszis most és A szarvasvadász hiányában. Ha nem lettek volna kísérletezők már a kezdetektől fogva, akkor a film még ma is ott tartana a vaskalapos és konzervatív attitűd miatt, hogy totálban, egysnittes, gagyi üldözéseket bámulunk. Gondoljunk bele, milyen lett volna, ha Georges Méliés-t egy „filmalapos” rendre utasítja, amiért „összezavarja” a nézőt trükkjeivel. Ma már nonszensznek tűnik ez, s valószínűleg Andy Vajna minimum elaludna egy „némafilmen”. Ám érdekes módon az még nem tűnik fel sem a döntnököknek, sem a nézőknek, hogy a kétezres évek tehetségeit gyakorlatilag szilenciumra kárhoztatta ez az egyablakos rendszer, megakasztva ezzel a művészi fejlődést, és langyos pocsolyába lökve ezzel a magyar filmművészetet. Kicsit olyan ez a korszak, mint az ötvenes évek, illetve az évtized második fele: jönnek jó filmek, de mivel pár ostoba döntés megakasztotta a művészi kreativitást, így csak „óvatos” tapogatózás megy, mindenki görcsösen ragaszkodik a konvenciókhoz, hogy filmet tudjon készíteni a Vajna-rezsimben. Röhejes, hogy innen visszatekintve még az Aczél-féle filmpolitika is sokkal liberálisabb és progresszívebb volt.

Persze lehet mondani, hogy legalább van magyar film, és végre kezdi megtalálni az utat a közönséghez. Igen, de a közönségigényeket nemcsak kiszolgálni kellene, hanem formálni is kéne a befogadó ízlését. Nagyobb, több lehetőséget kellene biztosítani az alkotóknak. Igaz, egy olyan országban, ahol sokak számára alapvető létszükségletek nem adatottak meg (sőt egyre többen élnek mélyszegénységben a statisztikák szerint), hogyan is várhatnánk el, hogy az emberek a kultúrát támogassák? Ha valakinek húsra és kenyérre is alig telik, akkor miért áldozna pénzt „köldöknézős művészfilmek”-re? Miként a beteg ember is a puszta gyógyulásáért, fennmaradásáért küzd, és másodlagossá válnak számára a világ egyéb gondjai, úgy egy beteg országban is elképzelhetetlen, hogy normális filmkultúra működjön. A Vajna-rendszernek annyiban mindenképp igaza van, hogy gazdasági válság idején nagyon nem mindegy, ki, mire kap pénzt (bár felhánytorgathatnánk a stadion- és kaszinóépítéseket is – joggal). Csak éppen azt tévesztik szem elől a fejesek, hogy ebben az országban a közönségfilmnek sem lesz keresete mindaddig, amíg nem rendeződnek az alapvető társadalmi-gazdasági (és politikai) viszonyok. A közönségfilm és a művészfilm megkülönböztetés, ha létezik is, csak szimbiózisban létezhet. Ahogy közönségfilm nélkül nincs művészfilm, úgy a szerzői film stilisztikai újításai nélkül sem létezhet jó tömegfilm.

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr87685560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

delorean 2015.08.12. 20:14:27

"A sokak által hatalmas, kreatív elmének tartott Christopher Nolan idővel és képzelettel játszó életműve nincs Alain Robbe-Grillet és a Tavaly Marienbadban nélkül."
A VALÓSZÍNŰLEG SZÓ HASZNÁLATÁVAL IS ÓVATOS TÚLZÁS LENNE.

definiáld kérlek a művészfilm szót! a vajna szerint nagyon bölcsen, csak művészfilm van.
vagy használd inkább az arthouse kifejezést!

"A Vajna által istápolt Rambo talán nem jöhetett volna létre az Apokalipszis most és A szarvasvadász hiányában."
EZ VISZONT IGAZ LEHET, A TALÁN MIATT.

Vajna (angyalszív!jákob lajtorjája!!) előtt sokkal egyenetlenebb volt a színvonal. A Dolinát valószínűleg nem láttad, az álom.netet említed, az utolsó Jancsó filmeknek sem lett volna szabad elkészülniük.

Tarr utolsó két filmjére sincs mentség:
mervadas.blogspot.hu/2011_04_01_archive.html

Vodkanari 2015.08.12. 21:18:29

@delorean: "vagy használd inkább az arthouse kifejezést!" Attól hogy valamit angol névvel illetünk, attól még mást jelent? Vagy könnyebben definiálható? Vagy csak olyan menő ha inglisül beszélünk?

"Tarr utolsó két filmjére sincs mentség" A londoni férfi tényleg gyengébb kicsit, de A torinói ló méltó lezárása az életműnek.

"Vajna (angyalszív!jákob lajtorjája!!)" Na meg olyan "csodákat" is letett az asztalra mint a Rambo 2-3., Terminátor 3., Elemi ösztön 2., Evita, A skarlát betű, Dredd bíró...

Azt pedig szerintem nem kell magyarázni hogy a modern film mennyire megújította az egész filmnyelvet és mennyire hatott ez a későbbi Hollywoodra, beleértve Nolan műveit is.

Tenebra 2015.08.12. 21:26:53

@delorean: Vajna helyett én inkább Király Jenőt veszem példának, aki azt mondja, nincs művészfilm és tömegfilm (ezek az elitista esztétika megközelítései), hanem jó, közepes vagy rossz filmek vannak, legyen bár azoknak a műfaj vagy a stílus / szerzői szubjektivitás a vezérelve. Sőt legutóbbi munkájában Bergman filmjeit próbálja megközelíteni műfaji szempontból, és nagyon helyesen azt mondja, hogy a nagy szerzői filmesek sem voltak mentesek a műfajiságtól, a tömegkultúra sémáitól. (Tarkovszkij például sokszor "visszatért" a szerzői science fictionhöz, míg Fassbindernél a melodráma és a gengszterfilm jönnek elő, ahogy Bergmannál a horror / pszichothriller műfajai hozhatók elő, s hogy kortárs példát mondjak, Lars von Triernél a pornó, sci-fi és horror is megfordultak) Szóval én sem tartom szerencsésnek ezt a megkülönböztetést. Nincs művészfilm és szórakoztató film, legfeljebb avantgárd film és tömegfilm van. Főleg manapság, mikor az általad "arthouse"-nak nevezett jelenség összemosódik a populáris kultúrával (egy másik példa: Haneke - nála a thriller műfaja tér vissza).

Az meg már tény, hogy Vajna előtt egyenetlen volt a színvonal, de ezt én pozitív diverzitásként értékelem. Amit az MNF hozott, az a forgatókönyv diktatúrája, ami bizonyos filmtípusnak kedvez (ne nevezzük ezt akkor tömegfilmnek, hanem nevezzük klasszikus hollywoodi paradigmának), viszont Hajdut, Pálfit, Mundruczót és a többieket gúzsba köti.

Arról pedig szerintem kár vitatkozni, hogy képviselnek-e értéket a Simó-osztály rendezői, mert a fesztiváldíjak, illetve a filmtörténeti szakirodalom magáért beszél. (Azaz díjazták, elismerik őket nemzetközileg, és tanítják őket, illetve tanítanak külföldön.)

Ja, és Tarr: Amerikában hatalmas sztár.

Jancsó: szerintem nem az utolsó filmjeiről kell megítélni. Ha Nolant én az utóbbi pár éves termése alapján ítélném meg, akkor azt mondanám, kb. Zack Snyder, vagy legjobb esetben Ridley Scott szintjén mozog (azaz bérmunkás). Persze nem teszem, mert emlékszem a Mementóra és az Álmatlanságra.

Tenebra 2015.08.12. 21:33:58

@delorean: A Jákob lajtorjája és az Angyalszív egyébként zseniális filmek, ahogy a Rambót is nagyon szeretem. Sőt én még a harmatos 13. harcost is bírtam. De vajon ezek milyenek lettek volna, ha nem újítják meg a filmnyelvet a modernisták, és az nem hat Hollywoodra?

Most ragadjuk ki a 13. harcos példáját: a klasszikus korban ezt a filmet valószínűleg sok óriástotállal, bődületes díszletekkel, kevés vágással oldják meg, háttérbe húzódó zenével. Ha a francia vagy a brit újhullám, illetve a Hollywoodi Reneszánsz nem hozza be a mainstreambe az avantgárd filmekben már az ötvenes évek végén is alkalmazott "klipesztétikát" (Kenneth Anger Scorpio Risingot szokták egy eklatáns példaként emlegetni), akkor a 13. harcos feleannyira sem lenne élvezhető harci jeleneteiben, valószínűleg még ennyire sem emlékeznénk rá.

Szóval igen is kellenek olyan merész filmek, melyek nem feltétlenül a nagyközönség igényeit akarják kiszolgálni vagy szigorúan valamilyen zsánerhez tartozni, hanem van bennük formai invenció.

delorean 2015.08.12. 21:35:12

@Vodkanari: az arthouse tökéletesen lefedi szerintem, de addig is definiáld, neked mit jelent, ha használod és érteni fogom, az egyetemes filmtörténet mely filmjeire gondolhatsz. avatar nem, vörös sivatag igen?

olvasd el a szenvedélyes írást amit csatoltam szegény tarrbéláról, eddig nem mert senki nem bólogatni. "méltó lezárás". elképesztő.

az evitával mi a gond?

az utolsó bekezdés az egy kérdés lenne?

Vodkanari 2015.08.12. 21:40:18

@Tenebra: Fassbinder zseniális melodrámákat rendezett, épp azért mert fogta a saját egyedi látásmódját és belerakta a műfajba. Fellini legjobb filmjei is melodrámák. Cassavetes is zseniális szerzői melodrámákat rendezett. Antonioni pedig voltaképp a melodrámát fordította ki, a műfajból kiindulva megcsinálta az "inverz melodrámát", ami aztán a védjegyévé vált és megannyi alkotó próbálta utánozni.

Ha már gengszterfilm, ez Godard és Truffaut terepe volt főleg (Fassbinder is az előbbitől vette át a dolgot), de egyébként is nagyon jellemző "újhullámos vircsaft" volt. Godard nélkül Tarantino egyébként sehol sem lenne. Kubrick - aki azért jóval "amerikaibb" a felsoroltaknál, de nagy szerző volt - az összes filmjét valamelyik klasszikus hollywoodi műfaj keretein belül készítette (sci-fi, horror, kosztümös kalandfilm, háborús dráma, szatíra, stb.).

delorean 2015.08.12. 21:41:00

@Tenebra: stimmel, amit írsz, egy követ fújunk. sztem nem írtam olyasmit, amire ez válasz lenne.

Vodkanari 2015.08.12. 21:48:52

@delorean: Az utolsó bekezdés nem kérdés, hanem állítás. Egyértelmű állítás, legalábbis ha ismered és érted a filmtörténetet.

Beleolvastam a Tarr Bélás írásodba, felesleges fröcsögés, amiből érződik, hogy nagyon nem vagy képben sem Tarr művészetével, sem a filmjei mögöttes tartalmával, sem úgy általánosságban a felszínen túlmutató, a hollywoodi stílusú mindent a néző szájába rágunk és ujjal megmutogatunk neki alkotói stratégiával szembemenő filmekkel. Előbb művelődj kicsit, utána fikázz. Nem véletlen, hogy Tarr Béla a kevés tényleg nemzetközi szinten elismert rendezőnk (és igen, Amerikában is).

Az Evita egy szörnyű giccs, Madonnától pedig a hideg kiráz.

Magyarázd el légyszi, mi is a különbség a "művészfilm" és az "arthouse" között. Én annyit látok, hogy az egyik magyarul van, a másik angolul. És most sznob leszek: a Vörös sivatag egy film, az Avatar pedig, Jancsó szavaival élve "meselófasz".

delorean 2015.08.12. 22:33:52

@Vodkanari: lehet, hogy ismered a filmtörténetet (nálam nem jobban), de egyszerűen nem látsz, bocs.
Felnőtt életünk során nemigen lesz más olyan film, ami kapcsán a filmtörténeti fordulópont szót előhúzhatjuk, mint bizony az Avatar. Ami a legdrágább avantgárd filmkísérlet és egyben film evör, sztárok nélkül ugye, művészfilm. Ha ezt nem látod, téleg nem látsz, boldoggá tesz a képi inkompetencia, a Torinói ló: örömmel fogyasztasz kutyaszart, mert csepegtettél rá citromot, van c-vitamin, hurrá, van mögöttes tartalom. A "Mohácsi vész" látnoki rendezőjének szavai remélem életed végéig erőt adnak.

Mikor volt a pillanat, amikor "megértetted " a filmtörténetet és hogyan történt?
Nagyon szórakoztatnak a magadfajta legénykék, akik ismernek pár régen halott rendezőt (ahogyan én valszeg többet), de amikor kívácsiskodom, h pl. ki a 3 legnagyobb élő operatőr, a kérdést sem értik. Ha tudnád fejből az Evita operatőrét, azzal megnyugtatnál, ha nem, nem azonos a versenysúlyunk.

Ne haragudj, hogy VISSZAtámadtam agresszíven, de nem én kezdtem. Szeretnék olyan kis felbontásban érzékelni ahogyan te, és még talán nálad is korlátoltabb öregemberek gondolatai által művelt lenni.

Wiki szerint:
A cinema that shows art films and foreign films which are not widely distributed.
Szélesen nem forgalmazható filmek: kevesebbet lőnek bennük, a művelt néző értelmezi és nem érti a látottakat.

Vodkanari 2015.08.12. 23:19:10

Gratulálok, ha neked az Avatar jelenti a nagy filmtörténeti mérföldkövet. Remélem megmaradsz ezen a szinten és továbbra is élvezed a hasonló remekműveket. Ahhoz is gratulálok, hogy a wikipédiával definiálsz fogalmakat.

Ha már operatőrök, szerintem egy Sven Nykvist, Gregg Toland, Boris Kaufman, Illés György, Geoffrey Unsworth, Robert Burks, Henri Alekan, Tonino Delli Colli, James Wong Howe, Néstor Almendros, stb. bármikor kenterbe veri bármelyik mai "nagyágyút", Wally Pfistert meg Claudio Mirandát, Dan Mindel-t és társaikat. Deakins még jó operatőr, de ma már ő is ilyen Skyfall-ra és hasonló gagyira pazarolja el a tehetségét. De ez is csak ízlés kérdése.

No, de ahogy látom, értelmetlen veled vitázni, vagy egyáltalán bármilyen értelmes diskurzust folytatni, úgyhogy én itt befejeztem. Szia!

delorean 2015.08.14. 16:27:48

@Vodkanari: Bocs, ha elragadtattam magam!
A filmtörténeti mérföldkő státuszra az elmúlt húsz esztendőből az Avataron kívül másnak is van esélye, megelőzhetsz, mielőtt eszembe jutna valami. A filmtörténet szó emlegetése hideg főt igényel, nem ismerek olyat, aki nincs tisztában a jelentőségével, még ha nem is szereti valamiért, ahogyan II. Józsefet zavarta Mozart túl sok hangjegye. Ne fejezd be, ne menj el, nekem nagyon fontos lenne! Az értelmes diskurzus hiányának egyszerű oka van, hiányzik az amire válaszolhatnék. A Skyfallal kapcsolatban a gagyi jelzőre mit is lehetne mondani?
Valamint egy súlyos közelítési probléma: egy autós szakújságíró, nem arról fog beszélni, milyen érdekes könyvet talált a kesztyűtartóban. Részben az autók formájának evolúciójáról kell gondolkodnia, ha tud. Kisebb-nagyobb lépésekről, amiket pl. a ráncfelvarrások diktálnak.
Gordon Willist felejtetted ki, akit mindketten csodálunk, azt gondolom. De a negyven éve halott Howe nem verhet kenterbe senkit, mert érdemben a munkáit nem értékelhetjük. Azzal az autóformával tudunk mit kezdeni, ami éppen megjelenik, amit majd aztán megszok a szemünk az utakon. Érdemes önkényes filmtörténetfelhőt eregetni, mindannyiunknak van, de mint mondottam, a fókuszban elsősorban az éppen megjelenő filmeket kell tartami. A tértágítás nem azért hat, mert olvastál róla, hanem mert először látod és a szó sincs meg rá.
Lenyűgöz a Tess is, persze, de a Jesse James meggyilkolásán fogok tudni igazán töprengni, hisz azt láthattam a mozikba kerülésekor. A Tess utáni sok évet nem tudom kitörölni a fejemből, nem láthatok tisztán. Hogyan is ütköztethetném egy csomó olyan képpel a fejemben, ami akkor még meg sem született?