Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A kopár sziget

2015. augusztus 06. 15:37 - Alec Cawthorne

Éteri szépségű és rendkívül letisztult alkotással van dolga a nagyérdemű közönségnek. A kopár sziget minimalizmus terén még a négy évvel későbbi Onibaba-t is felülmúlja: nemcsak arról van szó, hogy Shindô eltekint a konfliktushelyzetek verbalizálásától, vagy hogy a rendező jórészt egy nagyon szűk (metaforikus-allegorikus) térre komponálja a fabulát, hanem maguk a főszereplők (a rezignált, a gazdálkodás mindennapi teendőibe belefásult házaspár) is nagyon egyszerű, általános emberi tulajdonságokat megtestesítő alakok. Nem pszichológiai konstrukciók, hanem egyénítéstől mentes típusok. Éppen ezáltal tudnak egy egész társadalmi réteget, egy életvitelt, sőt ennél elvontabb fogalmakat is reprezentálni. Hiszen a történet voltaképpen arról szól, miként altassuk el (kényszerűségből) öntudatunkat, hogyan tanuljunk meg érzéketlenné válni a külvilág eseményeivel szemben, s miként váljunk a szó legszorosabb és legfájdalmasabb értelmében azzá, ami a "hivatásunk". Manapság egy-egy kellőképpen didaktikus és felszínes hollywoodi blockbuster megtekintése után az intellektuális filmek iránt kevésbé fogékony néző sokszor így kiált fel: "Végre egy film, ami a nagybetűs ÉLETRŐL szól!" Én ódzkodom attól, hogy ilyen nagy szavakat használjak, még akkor is, ha egy olyan kaliberű alkotásról van szó, mint A kopár sziget, de tagadhatatlan, hogy Shindô filmje tényleg arról szól.

És jóllehet a mű tényleg felettébb ambiciózus a témaválasztást illetően, a megvalósítása, a stílusa korántsem tükröz hivalkodást. Shindô - párbeszédek és dramatizált szituációk híján - a képek, a kísérőzene, az apró gesztusok nyelvén mesél. Szemérmesen a stílusra irányítja a figyelmünket, holott ez a stílus a lehető legtakarékosabb és legvisszafogottabb. A szereplők mozdulataiban, fáradhatatlanul, nagy rutinnal végzett mindennapi feladataiban, a sziget hatalmas körforgásában kézzelfoghatóan érezhető az a szomorúság és csöndes apátia, amit egyetlen míves párbeszéd sem tudna hívebben kifejezni. A szűnni nem akaró robot vizuális megjelenítése pedig ugyan az ismétlésre épül (hiszen szinte mindig ugyanazokat a munkafázisokat látjuk), a film mégsem fullad unalomba, hiszen épp ezáltal kapunk aprólékos és hiteles portrét e sanyarú sorsokról. Mindaz azonban, amit látunk, nem rögtön ég bele a retinánkba, ez inkább tipikusan az az opusz, ami a megtekintés után is velünk marad, sőt akkor lesz igazán nagy a hatása.

A kopár szigetnek ülepednie kell, ugyanis természetesen nem könnyű alkotásról beszélünk. Mindenképpen érdemes azonban megtekinteni, jelenleg az Etalon Kiadó "A japán filmművészet remekei" című sorozatának egyik darabjaként kapható. Megéri beszerezni, sőt voltaképpen már a puszta ténynek is örülnünk kell, hogy ilyen filmek is lakossági forgalmazásba kerülnek Magyarországon - még akkor is, ha e címeket sokkal, de sokkal több követhetné. Mindent összevetve A kopár sziget nagyfokú koncentrációt és türelmet kíván a nézőtől, ám "meghálálja" az odafigyelést. Felettébb letisztult és elegáns darab, mely egyszerű eszköztárával is képes rendkívül sokat mondani. A japán nemzeti filmgyártás, sőt az egyetemes filmtörténet egyik legkülönlegesebb alkotása.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr377686222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.08.06. 18:10:01

Ez egy remek film, minden másodperce lekötött, akkora atmoszférája van. Talán csak az Onibaba volt nagyobb hatással rám Shindo általam eddig látott (sajnos kevés) filmje közül. És ez is tényleg az életről szól, azaz valós problémákról, és nem sarkítja le, hanem a maga komplexitásában hagyja meg a konfliktusokat.