Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Bűnök és vétkek az Álomgyárban, 2. rész: "Bergmant vártál? Én csak szórakozni akarok!"

2015. augusztus 03. 12:25 - Alec Cawthorne

Gondolom, többször hallottuk már ezt a mondatot olyan filmnézők szájából, akik azon a címen "védték meg" az aktuális hollywoodi blockbustert, hogy amaz ugyan nem büszkélkedhet tisztességesen megírt forgatókönyvvel, kidolgozott karakterekkel és szituációkkal, igényes konfliktuskezeléssel, de egy alkalommal mégis tökéletesen fogyasztható árucikk, mely kitűzött célját - a pőre szórakoztatást - meg is valósítja. "Mit akarsz, nem lehet minden filmtől bergmani mélységet, vagy Tarkovszkijt várni! Miért baj az, hogy én csak szórakozni akarok? Hazajövök holtfáradtan, vagy meló után beesek a moziba, és akkor nem akarok nagyon agyalni semmin!" Bizonyos vagyok benne, hogy sokan tapasztaltuk már ezt a kissé önérzetes, és - bevallom - megmosolyogtató befogadói attitűdöt. Nos, ez az attitűd egy nonszensz, úgy, ahogy van.

Mi áll a jelenség hátterében? Egyszerű. Hollywoodnak sajnos sikerült ilyen mélységekbe rugdalni az átlagnézői elvárásokat. Őszintén mondom, nem szeretnék elitista vagy ultrasznob húrokat pengetni, de értetlenül állok az imént felvázolt nézői álláspont előtt. Először is: attól, hogy egy szórakoztató film (nevezzük tömegfilmnek) nem azzal a szándékkal készül, hogy bergmani alaposságú lélekboncolással borzolja a publikum kedélyét, miért ne lehetne - a saját jogán, a saját zsánerén belül, az általa képviselt konvenció mércéjével mérve - kompakt, gondosan összehangolt, esetleg provokatív, előremutató, vagy éppen virtuóz módon megírt? Meggyőződésem, hogy korunk mozilátogatóinak egy része súlyos tévedésben van. Miért eme áthidalhatatlannak tűnő szakadék a populáris hollywoodi szórakoztató mozi és a szerzői (művészfilmes) hagyomány között? Miért kell rögtön modernista nagyságokra hivatkozni, az általuk reprezentált filmkészítési metódust plázamozik tükörfényesre polírozott, rikító színű folyosóin edződött, kicsinyes, gyűlölködő proligőggel "a másik sarokba lökni", és ahhoz képest (annak ellenében?) meghatározni, igazolni magunkat? 

Az álomgyári illúzióiparnak persze manapság egyáltalán nem érdeke, hogy a publikum ettől komplexebb módon gondolkodjon. Hollywood egyszerű, cseppfolyósított "üzenetekkel" ostromolja az izompólós, Aviátor-napszemüveges, felnyírt sérójú ifjakat, akik nagyon is vevők a coelho-i mélységű tételmondatokra. Hiszen azokat tetováltatják magukra. Így be is zárul a kör. A trendiség egyik alapkövetelménye manapság, hogy "a minimumot kell értékelni a maximummal szemben." Egy hollywoodi látványmonstrum is akkor jó, ha Coelho és Müller Péter szellemiségének megfelelően csupán néhány átlátszó, felszínes, blőd szentenciával járul hozzá a néző "katarzisához". Igen, néhány "Ne add fel a harcot, küzdj álmaidért!", vagy "Az vagy, akivé válsz!" kötelezően elmormolandó két felhőkarcoló felrobbantása között. Ezek a filmek voltaképpen szégyellik, hogy nem többek önmaguknál. A publikum egy részének viszont ennyi is elég. Számukra ebből áll az igényes és komoly nívójú szórakoztatás. A többi pedig legyen vagány, látványos, megfelelően mozgalmas, színes, s az sem árt, ha néhány megtermett, húsos női kebel is előbuggyan. A szemfényvesztés virágzó üzlet manapság az álomgyár számára. És kényelmes. 

Nem túloz az, aki manapság a film második gyerekkoráról beszél. Ámde nemcsak a film, hanem a nézői társadalom is második gyerekkorát éli. Az amerikai látványdömping, a 3D, a színes-szagos szélesvásznú csodák delíriuma lassan elaltatja bennünk a valódi, nívós szórakoztatás iránti természetes és jogos igényt. Figyelmünk egyre inkább csak a vizualitásra korlátozódik. Lassan, kitartó és állhatatos munkával elérték, hogy a mai hollywoodi trendet tekintsük áldásosnak és ideálisnak, s ne is jusson eszünkbe, hogy a tömegfilm nem csupán vásári látványosság és hígvelejű robbantáskarnevál. Egyáltalán nem fér a fejembe, miért ne lehetne elismerni, hogy egy igazi blockbuster nem csupán komputeranimált akciójelenetek egymásutánjából áll. Vajon a Star Wars eredeti trilógiáját, a Terminátor második részét, a Mátrixot, A remény rabjait azért vesszük elő újból és újból, mert csupán a retinánkat simogatják, s talmi, pillanatnyi örömökben részesítenek? A kilencvenes évek nem volt olyan régen. A kétezres évek sem. Miért kell mindezt teljesen elfelejteni? Miért kell Tarkovszkijra hivatkozni, "elitistázni", ha bizonyos fogyasztói rétegek számára nem elfogadható a mai, 21. századi "attrakciós mozi" ambíció nélküli és semmit sem ígérő primitívsége, mely - észrevétlenül is - nyalókázós, ujjszopós, pusztán zsigeri ingerek felfogására képes gyerekké zsugorítja a popcornmajszolás élvezetének önfeledten és gyanútlanul hódoló tömegeket? Meddig tud még Hollywood alánk licitálni?

Megértem persze, hogy az ember néha csupán felszínes és gyorsan elillanó örömökre vágyik a moziban. Ez egy teljesen legitim, érthető nézői elvárás, semmi gond nincs vele. A gond az, hogy a mai Hollywood csak és kizárólag ilyen jellegű filmeket hajlandó a közönség elé tárni. És mivel a közönségnek csak és kizárólag ilyen termékeket kell fogyasztania, ezért lassan a befogadói hitvallás elidegeníthetetlen részévé válik a téves felismerés, hogy a Halálos iramban nyolcvanötödik epizódja, a Terminátor kilencvenkilencedik része, valamint az aktuális szélesvásznú tinédzser-disztópia (Jennifer Lawrence vagy Zac Efron főszereplésével) bizony élvezetes, a maga jogán szórakoztató, mívesen megcsinált látványpornók, amelyek tényleg nem akarnak tőled semmit, csupán felültetni az állandó mozgás, robbantás, lövöldözés és pusztítás maratoni hullámvasútjára. Valóban megelégszünk ennyivel? De ha számunkra már ez vált a követendő, megfelelő és elfogadható színvonallá, akkor miért kell mindig Bergmant és Tarkovszkijt emlegetnünk "védekezés" gyanánt?

Valamiből mégis táplálkoznia kell e vad, indulatos proligőgnek, e plebejusi gyűlöletnek. Valamilyen homályos, furcsán derengő, ám mégis igaz rácsodálkozásból: ezek a szórakoztató filmek nem is igazi szórakoztató filmek, csupán két órás agyzsibbasztó tréningek. De ezt nagyon is fájna beismernünk. Szégyelljük, hogy szippantjuk magunkba e filléres csodákat, mint a citromos sört. Szégyelljük, ezért kell ellenideológiát gyártanunk. És kirobbantani az önérzetes, sértődött kultúrproli "antielitista", egalitárius, plebejus szélmalomharcát. Csak sajnos hiába keverjük ide Bergmanékat, attól még nem lesz igazunk. A szemfényvesztés szemfényvesztés marad. Coelho pedig Coelho. Ideje lenne inkább szembenézni a tényekkel. Na jó, persze tudom. Azok makacs dolgok. 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr567675792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tenebra 2015.08.03. 13:57:01

Számomra mindent elmond a mai ízlésről és "filmkultúráról", hogy a fősodort az ócska szuperhősfilmek vagy elnyűtt, akadémista "Oscar-filmek" (Her, 12 év rabszolgaság, és akármennyire is bírtam, de a Dallas Buyers Club is ide tartozik) töltik ki, melyek nem kínálnak túl bonyolult témákat. Sőt a szuperhősfilmektől alig különböznek az Oscar-filmek, mert ezek is inkább csak felszíni filozofálgatást kínálnak, mélyrétegeikben satuegyszerűek.

Ezzel szemben az olyan filmek, mint a Fogságban vagy a Joe, vagy akár az Éjjeli férget is említhetném, inkább ritkaságszámba mennek. Azért hozom fel ezeket, mert ezek szerzői műfajfilmeknek simán elmennek (mindhárom bizonyos szempontból bűnügyi film - a Fogságban thriller, a Joe kicsit noiros, az Éjjeli féreg meg noir / gengszterfilm egyveleg).

Szerintem a probléma kettős. Egyfelől persze lehet vádolni a nézőket, akik ilyenekre vágynak a mozibevételek alapján. De szerintem nemcsak tőlük függ. A stúdiók legalább annyira formálják, mint követik az ízlést. Nemcsak azért, mert azt látják, hogy a szarra van igény. Hanem azért is, mert tudják, hogy "ártalmatlan" szuperhősfilmekkel nem zavarnak semmilyen köröket, "politikailag korrekt"-ek maradnak.

marko11 2015.08.03. 17:38:15

Üdv, zéel vagyok!:)

Nagyon jó írás, egy nagyon szomorú jelenségről.
"Ez már a televízión nevelkedett közönség, amelynek lassan és módszeresen csökkentik a szellemi szintjét" - mondta Woody Allen. (Manhattan, 1979.)

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2015.08.04. 08:43:14

Nagyon érdekes gondolatmenet! Bennem az merült fel, hogy amit az utolsó bekezdésben írsz, az nem a filmek fogyasztóinak tömegeire vonatkozik (kétlem, hogy nekik bármit mond Tarkovszkij - ez talán nem így volt a Kádár-rendszerben, amikor a szüleim generációja számára Jancsó vagy Fellini akkor is vonatkoztatási pont volt, ha csak azért is nézték őket, mert nem volt valami sok dolog a mozikban, így mindenevők lettek), hanem azokra az "írástudókra", akiknek szükségük lehet ideológiára, mert ők azok, akik valamiféle elitkultúra halvány emlékét őrzik magukban. Nekik lehet, hogy van szégyenérzetük. Bár aligha sok. Az említett "proligőg", szerintem nem az igazi "proliké".
süti beállítások módosítása