Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Civilizációból a vadonba. Revizionizmus a Hatfields & McCoys című westernszériában

2015. július 31. 19:12 - Alec Cawthorne

iwfcj.jpgÉrdemes elgondolkodni azon, vajon minek köszönhető, hogy a Hatfields & McCoys című háromrészes westernsorozatot meglepően nagy érdeklődés övezte két évvel ezelőtti bemutatása során (a szériát több mint 14 millió néző látta az Egyesült Államokban). Jóllehet a produkció műfaji karakterisztikái alapján vadnyugati filmként körvonalazható, a siker záloga ez esetben mégis inkább az volt, hogy az alkotók más – a publikum számára imponáló – sémát is beépítettek a koncepcióba. A Hatfields & McCoys ugyanis megtörtént eseményeket beszél el, tehát egyúttal történelmi film is, mégpedig viszonylagos hitelességgel rekonstruálja az amerikai régmúlt egy – egyébként is a kollektív emlékezet szerves részét alkotó – legendás szakaszát.  A tengerentúli közönség e háromrészes darab megtekintése során tehát joggal érezhette úgy, hogy a Hatfield és McCoy nemzetségek históriáját – a film médiuma segítségével – immáron mint eleven, valószerű élményt szemlélheti.

A Hatfields & McCoys nem elsősorban azzal gyengíti a westernszerűséget, hogy különböző szemléletmódokat old egybe (a western és a hitelességre törekvő történelmi film fikciószemlélete nem egyeztethető össze egykönnyen), hanem a vadnyugati film világképét illető kritikai attitűdjével. A széria expozíciója a két, a polgárháború azonos oldalán küzdő nemzetségfő, Anse Hatfield (Kevin Costner) és Randall McCoy (Bill Paxton) közti rivalizáció gyökereit mutatja be. A humánusabb Anse, aki megcsömörlött a harcoktól, úgy dönt, dezertál a seregből, a militáns gondolkodású Randall azonban tettét árulásnak és esküszegésnek minősíti, s elidegenedik bajtársától. Így indul tehát a történet, s a nyitány máris két fontos dolgot tesz világossá. Az első, hogy a hagyományos westernektől eltérően a Hatfields & McCoys nem egyetlen központi hős köré szerveződik, nem az egyszerű individuum érdekli, s még csak nem is egyén és közösség érdekellentéteit kívánja tematizálni. Anse és Randall szerepe ugyan viszonylag jelentős, de korántsem csak az ő perspektívájuk érvényesül az elbeszélés folyamán. A Hatfields & McCoys a sok szereplőre építő karakterizációjával és a történelmi eseményekhez szorosan kötődő fabulájával sokkal inkább egy általánosabb korérzületet, tapasztalatot közvetít. A polgárháború ugyan befejeződik, ám Anse és Randall magánháborúja csak ezzel veszi kezdetét. Nemcsak a családfők viszonya mérgesedik el, de a két klán egyéb tagjai is egyre sűrűbben keverednek összetűzésbe egymással, mígnem – néhány esztendő elteltével – Anse fivérének, Ellisonnak brutális meggyilkolása fordulópontot hoz a rivalizálás történetében, s megnyitja a nyílt fegyveres konfliktusok szakaszát. Jól látható tehát, hogy a Hatfields & McCoys fabulája szöges ellentétben áll a westernek legáltalánosabb történetsémájával: itt a hősök munkálkodásának eredményeként nem a civilizáció elemei költöznek be a vadonba, hanem épp ellenkezőleg: egy posztháborús (konszolidációs) időszak nyugalmát kavarják fel, a civilizációs fejlődés ívét törik meg a hadviselésükkel.

A viszály évtizedei során voltaképpen mindkét családfő a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, mindketten egyfajta konzervatív, elavult értelmezéssel közelítenek a jog és a törvényesség eszméihez. Ha kell, saját ítélőszéket állítanak fel a családtagjaik életét kioltó ellenségeikkel szemben, hajtóvadászatokat indítanak egy-egy bűnös elfogásáért, tőrbe csalják, orvul megtámadják egymás szekértáborát. Ezer és ezer módon kijátsszák a törvény tilalmait, és a film által tolmácsolt vadnyugati világ szabályaival nagyon is összhangban van az önrendelkezésnek ez a szélsőséges formája. A Hatfields & McCoys szereplői közt – dacára annak, hogy az egész történet lényegében törvényszegések egymásutánjáról szól – érdekes módon szinte egyáltalán nem jelennek meg a törvényes hatalmat reprezentáló mellékhősök. Szinte a békebíró Wall Hatfield (Powers Boothe) az egyedüli ilyen figura. A viszály során két peres ügyben is eljár, s jóllehet másodjára a McCoyoknak kedvező ítéletet hoz, a részrehajlás gyanújával nem alaptalanul illethetné a külső szemlélő. Az utolsó, harmadik részben végül őt is elítélik, mivel asszisztált a három McCoy-fivér jogtalan kivégzéséhez. Hol húzódnak hát az államérdekeket, a közjót képviselő hatalom és a törvényenkívüli, az „outsider” határai? A Hatfields & McCoys-ban a két társadalmi státusz, magatartásforma közt nyugtalanítóan nagy az átjárás: voltaképpen az általános erkölcsi világrend borul fel e történetben. Minderre példaként a kegyetlen fejvadász, Frank Phillips figuráját is felhozhatjuk. Phillips leginkább a Névtelen töltény című westernklasszikus John Gantjéhez (Audie Murphy) hasonlítható, félelmetes bérgyilkos, aki inkább kiprovokálja a fegyveres összetűzést, mintsem lesből támad, s ez a perverz káröröm csak még gyűlöletesebb karakterré teszi. Gant, miként maga utal rá, korábban haramiaként tevékenykedett, az utolsó részhez fűzött rövid kódában pedig már egyenesen seriffként (!) láthatjuk viszont.

A Hatfields & McCoys szándéka mindazonáltal nem az egyértelmű demitizálás: egyszerűen csak hétköznapi hősöket és családokat mutat be, olyan kisembereket tesz meg főszereplőknek, akiktől távol áll a „magányos hőst” jellemző emberfeletti léleknívó. A széria alkotói magát a történelmi korszakot sem illetik túlságosan éles kritikával. A törvényesség ideája ugyan revízió alá vétetik, ám a film akkurátusan bemutatja azt is, miként halad előre a Nyugaton az iparosodás, hogyan jut a vidék szép lassan az üzletemberek, a tőkések kezére. Tulajdonképpen az egész viszálykodás a korszak Janus-arcúságának következménye: a tőkefelhalmozás, a szabad kereskedelem, a modernizáció feltételei ugyan adottak, az egyén egzisztenciális boldogulása elől egyre több akadály hárul el, ám a törvény és a jog szférájában még nem uralkodik harmónia, ezen a területen még nem alakult ki egy, az állampolgárokat korlátok közé szorító „civilizációs” rend. A Hatfields & McCoys Nyugat-Virginia és Kentucky határmezsgyéjén játszódik: szó szerinti és átvitt értelemben is a vidék ütközőzónájában – ahol a civilizáció áldásai és a vadon fenyegető erői még mindig együtt léteznek. A film végi kóda pedig arra enged következtetni, hogy ez az állapot tartós: a vadont véglegesen sosem lehet felszámolni.

A civilizáció pólusát inkább Anse, a vadonét pedig Randall képviseli a filmben. Anse – a kor viszonyaihoz képest – tehetős férfi, fakitermelő vállalatot irányít, gazdag polgárokkal üzletel, politikai kapcsolatai is jónak mondhatóak. Hidegszívű, racionális, de pacifista és felvilágosult nemzetségfő, aki alapvetően elutasítja az erőszakot. Ezért is dezertál a seregből, és dönti el, hogy hazatér. A széria zárlatában szintén ő az, aki – nem annyira humánus megfontolásból, mint inkább bölcs stratégiai lépésként – a passzivitásával végül is „kivonul” a háborúskodásból, s befejezi azt: nem akarja megszöktetni bebörtönzött rokonait a fogdából, hiszen ezzel újabb okot adna a McCoy-klánnak a visszavágásra. Randall ezzel szemben sokkal konzervatívabb, erőteljesebben kötődik bizonyos eszmékhez és a vallásossághoz. Anse dezertálását főbenjáró vétekként értékeli, és onnantól fogva folyamatosan magához vonzza a bosszú gondolatát. Számára a becsület és a revans jelentik az egyetlen motivációt a rivalizálásban. A klasszikus „magányos hős” mítoszához annyiban közel is áll, hogy inkább etikai kategóriákban gondolkodik, és nem olyannyira pragmatikus és haszonelvű figura, mint Anse. Randall keresztény, ráadásul igazi istenfélő, ám a hadviselés során hite meginog: perlekedni kezd az Istenével, különös téboly lesz úrrá rajta, s végül a bosszúvágy teljesen felemészti a személyiségét. A kettejük közül Anse a bölcsebb, nagyobb formátumú hős, és ezért is ő az, aki voltaképpen lelki sérelem nélkül képes teljes életet élni a békekötés után. Sőt Anse, aki korábban ateista volt, élete alkonyán – erről a filmvégi kóda tudósít – mégis megkeresztelkedik. Számára azonban a vallással való azonosulás is csupán „civilizációs kellék”. A záró képsorok egyértelmű és beszédes kontrasztban állnak egymással: míg Randall egy szerencsétlen baleset során hamuvá ég a saját házában – még mindig Anse nevét átkozva, gyűlölettel gondolva a keserű múltra -, addig ellenfelét a pap víz alá meríti: neki megadatik a megtisztulás kiváltsága.

Végezetül érdemes összefoglalni, hogy a revizionizmusnak milyen megnyilvánulási formái jellemzőek még a Hatfields & McCoys-ra. Fontos ismét hangsúlyozni, hogy a karakterek nem egy-egy szilárd erkölcsi pólust képviselnek: a pozitív és negatív, jó és rossz, nemes és alantas közti határvonalak elmosódnak. (A családfők sokszor még saját rokonaik iránt sem táplálnak szelídebb érzelmeket.) E tekintetben csupán két figura képez kivételt: Anse fia, Johnse, valamint Randall lánya, Roseanna. (Azonban Johnse sem teljesen makulátlan hős, hiszen elhagyja állapotos menyasszonyát, Roseanna-t annak femme fatale-szerű unokatestvéréért, Nancy-ért.) A fizikai akciókhoz való viszony tekintetében elmondható, hogy a film erőteljesen él a kalandesemények redukciójával. Nagyon kevés olyan alkalmat láthatunk, melyben két lövész egyenrangú partnerként mérné össze erejét: az esetek többségében az ellenséges erők félredobják a „fair play” szabályait (erre talán a legjobb példa Ellison meggyilkolása, akit a McCoy-fivérek előbb csapatostul lefognak, számtalanszor megkéselik, majd egyikőjük szemből agyonlövi), sőt valódi párbajszituációval nem is találkozunk a szériában. Ehhez voltaképpen egy trendtörő formai megoldás is kapcsolódik: az utolsó rész végén nemcsak a szokásos párbajt (showdown), a leszámolás hagyományos módját hagyja el a narratíva, de a fizikai konfrontációk is fokozatosan kivonódnak az elbeszélésből, hogy végezetül egy passzív magatartás (Anse döntése, kvázi „visszavonulása”) oldja fel a fő konfliktust.

Végső tanulságként tehát megjegyezhető, hogy a Hatfields & McCoys nem annyira szubverzív, mint a kortárs westernfilm „dekonstruktív” darabjai, de bizonyos klasszikus műfaji jegyek egyértelműen revízió alá vétetnek benne. A revizionista tendenciák egyrészt 1) ideológiai jellegűek, amennyiben a történet nem a civilizáció térnyerését mutatja be a vadonban, hanem azt a folyamatot, ahogyan a konjunktúra történelmi időszakában a hősök rést ütnek a civilizáció szövetén, és ismét a vadon kaotikus erőit emelik mértékadó rangra; a történet nem az „amerikai” (a priori optimista) győzelmi ideológiát juttatja érvényre, hiszen a viszály zárlatában egyik nemzetség sem arat diadalt a másik felett, sőt inkább sérelmeket szereznek; 2) formai természetűek, amennyiben a karakterek nem egynemű, polarizált hősök, hanem egyszerre nemes és gyarló figurák (az egyes erkölcsi kategóriák között nagy az átjárás), a kalandesemények súlya meglepően csekély a sorozat határozottan akcióorientált jellegéhez képest, végezetül pedig teljesen hiányzik a párbajszcéna és a párbajszituáció, és a megoldás sem fizikai konfrontáció útján valósul meg.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr967668982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.