Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Blast of Silence

2015. július 30. 19:42 - Alec Cawthorne

A hatvanas évek hajnalán készült Amerikában egy rendhagyó film noir, mely egészen néhány évvel ezelőttig mintha egyáltalán nem is létezett volna. Igazán különös, hogyan is kerülhette el a publikum figyelmét az "egyfilmes zseni", Allen Baron modernista ihletettségű mestermunkája, annál is inkább, mert a Blast of Silence sok tekintetben messze megelőzte kortársait. Egyáltalán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy az opus - mely egy hidegszívű, könyörtelen bérgyilkos mindennapjaiba enged betekintést - a modern francia bűnfilmmel ápol szoros rokonságot. Egyáltalán nem véletlen, hogy az alkotását rendezőként és színészként is jegyző Baron, a keleti parti értelmiségi (aki egyébként festőművészként is letette a névjegyét) inkább az Európából fújó friss szelek felé fordult ahelyett, hogy megkísérelt volna életet lehelni a fekete széria csontvázába. 

A Blast of Silence-ben - mizantróp hősével ellentétben - szerencsére érző szív dobog, s a franciás stíl igen erős hatást gyakorolt rá. A szikár képek, az elliptikus szerkesztésmód és a következetes minimalizmus egyenesen Bressont juttatja eszünkbe. A Baron által játszott főhős inkább elidegenített típus, mint hús-vér alak (ennyiben is hasonlít Bresson figuráihoz), s a csupa frusztrációval és vérrel teli történet is inkább általános egzisztencialista kérdéseket boncolgat, mintsem azonosulásra csábító karaktereket és helyzeteket leltároz. A parabolaszerűség irányába billenti a mérleg nyelvét a formabontó narrációs technika is. A narrátor ugyanis nem maga a főhős, hanem egy "testetlen hang" (a karcos orgánum tulajdonosa Lionel Stander), melynek diegetikus pozíciója végig ismeretlen marad, ugyanakkor kimerítően ismeri a főszereplő indítékait és pszichéjét. Markáns, szinte hipnotikus erejű kommentárjai hol szánalmat gerjesztenek bennünk Bono iránt, hol még messzebbre lökik tőlünk. Mindebből fantasztikus karakterrajz születik, s nem túlzás azt állítani, hogy végül a filmtörténet legridegebb és legtaszítóbb protagonistájáért kell szorítanunk. Baron tehát egyszerre rendkívül kényelmetlen és bizsergetően furcsa befogadói szituációba kényszeríti a nézőt. Torokszorító élmény végigkövetni Frankie Bono sorsát. 

Ha mindez még nem volna elég, a Blast of Silence még a képi miliő tekintetében is meglepte (meglephette volna) a korabeli publikumot. Az opus hemzseg az eredeti, külsőben rögzített felvételektől; a plein-air stílus áldásainak köszönhetően a nézőknek olyan kivételes kegyben lehetett (lehetett volna) részük, hogy testközelből csodálhatták a hatvanas évek füstös, neonfényes, sikátoros - egyszerre méltóságteljes és taszító - New Yorkját. (Még az 1948-as krimi, a The Naked City sem szolgált ilyen aprólékos város-realizmussal!) A virtuóz plánozás és a film szövetébe mélyen beépülő jazz-zenék pedig olyan kivételes trouvaille-ok, melyek méltán igazolják Baronnak, e szomorú sorsú mágusnak vitathatatlan géniuszát. Sokat köszönhet neki a francia újhullám is, no meg persze Jean-Pierre Melville. Meg George C. Scott, akiről - a Blast of Silence megtekintése után - joggal támadhat az a benyomásunk, hogy minden filmjében csak Baront imitálja. Ez persze egyáltalán nem baj. Sokan imitálják őt azóta is. Anélkül, hogy tudnának róla. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr237666554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.