Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A klasszikus hidegháború és a hollywoodi westernfilm (2. rész)

2017. október 10. 17:15 - Alec Cawthorne

1455289.jpgSzándékunk az, hogy két mainstream nemzetközi politikaelméleti áramlaton keresztül vizsgáljuk meg kiinduló tézisünket, mely - amint azt az előző részben már felvázoltuk - a következő: az 1953 és 1962 közötti korszakban a két szuperhatalom között kialakult a konfrontáció és kooperáció sajátos dinamikus rendszere, és ez a rendszer megtermékenyítette a korszak westernfilmjét is. Az első áramlat a legrégebbi, mindmáig legnépszerűbb és leginkább mérvadó eszmerendszer, a realizmus. A problémát - Kenneth Waltz nyomán - három szinten fogjuk vizsgálni: az egyén (a döntéshozó), az állam és a nemzetközi rendszer szintjén. Ebben a fejezetben az egyén szintjére fókuszálunk, Eisenhower elnök személyét és az ötvenes évek egyik legfontosabb, máig kultikus westernfilmjét, a Shane-t helyezve középpontba.

Tovább
Szólj hozzá!

A klasszikus hidegháború és a hollywoodi westernfilm (1. rész)

2017. október 09. 16:04 - Alec Cawthorne

maxresdefault_48.jpgJelen tanulmánysorozat arra tesz kísérletet, hogy megvizsgálja a hidegháború „klasszikus”, 1953 és 1962 közé eső időszakának néhány kulcsfontosságú jelenségét, méghozzá úgy, hogy az ötvenes évek egyik legfontosabb és e korban leginkább prosperitást élvező hollywoodi filmműfaját, a westernfilmet hívja segítségül a periódus meghatározó eseményeinek, a nemzetközi kapcsolatok történetét alakító korabeli tényezőknek átfogó tanulmányozásához. Közhelyszerű kijelentés, de olyan világban élünk, ahol a nemzetközi események átszövik egész életünket. Ezért is célszerű – és célravezető – széles mozdulattal meríteni olyan, akár távolinak tűnő területek közül is, melyek mégis képesek mélyebben, aprólékosabban megvilágítani a nemzetközi kapcsolatok és a világpolitika egyes kulcsfontosságú eseményeit. Ilyen távoli terület a mozgókép-kultúra is. 

Tovább
Szólj hozzá!

In memoriam Király Jenő

2017. október 04. 14:21 - Tenebra

mm_980_x_551.jpg"Megtanulnék románul, de épp írom öregkori fő művemet, versenyt futok a halállal” – mondta Király Jenő filmesztéta egy 2004-es egyetemi kurzusán. Király kultikus figura volt a magyar felsőoktatásban, de legalábbis a film- és esztétikaszakokon, saját tanáraim is arról számolnak be, hogy több száz fős előadók teltek meg diákokkal egy-egy félév alatt, mikor ez a szerény, de nagy elme előadást tartott nekik. Mert Király Jenőt előadás közben kellett hallani, mivel a maga módján egy igazi showman volt, mert előadásmódja és stílusa legalább olyan érdekes volt, mint témái. És ez a remek professzor, igazi "cinéphil" megajándékozott minket jó néhány vaskos könyvvel, melyek bár elsőre olvashatatlanul bonyolultnak tűnnek, de ha megküzd velük a befogadó, akkor ráeszmél, milyen zseniális és forradalmi műveket olvasott. Szerencsére Király Jenőnek sikerült megalkotnia egyik fő művét, a Frivol múzsát, de a többkötetes "bibliáját", A film szimbolikáját már nem tudta befejezni, a halál sajnos gyorsabb volt nála.

Tovább
7 komment

Terminátor 2 - Az ítélet napja (3D újrabemutató)

2017. szeptember 30. 12:51 - Alec Cawthorne

kep-4-1_bduw.jpgMit is lehetne írni néhány mondatban a kilencvenes évek hollywoodi megapic-einek koronagyémántjáról, a Terminátor-széria zászlóshajójának számító, iskolateremtő kultuszműről, Az ítélet napjáról? Talán célszerű azzal kezdeni, hogy az új, digitálisan restaurált, 3D-s változat mozibemutatójából leszűrhető: a film pazarul öregedett. Története rakétasebességgel ível kezdetből végpontba, a fordulatok precízen kidekázottak, a cselekmény tempója pedig az eredeti, 131 perces verzióban van tökéletesre centrírozva (az új jelenetekkel kibővített változatban viszont mérhetetlenül lelassul a film, a ritmus pedig széttöredezik). Az ítélet napját olykor szokás amiatt támadni, hogy időszemlélete nem tudományos megalapozottságú: már a múltba utazás is komoly aggályokat felvető időparadoxon, az pedig, hogy a második epizódban a hősök ismét megkísérlik korrigálni a jövőt, csak tetézi a kukacoskodók ellenérzéseit.

Tovább
3 komment

Stephen King: AZ - Adaptációk mérlegen

2017. szeptember 28. 14:28 - Alec Cawthorne

0-pennywise.jpgNemrég mutatták be a filmszínházak Stephen King Az című kultregényének első moziadaptációját, ennek kapcsán pedig újra a figyelem középpontjába került a bohócmaskarát öltő földönkívüli monstrum története, aki a csatornából felemelkedve élvezettel fogyasztja a gyermekhúst. Az általam túlságosan sosem kedvelt King legjobb és talán legszövevényesebb lektűrjéről van szó, egy vaskos, több mint ezer oldalt számláló, vad hömpölygésű, zilált, szövevényes szerkezetű magnum opusról, melynek filmre konvertálása kockázatos vállalkozás. A regény fanatikus rajongói részéről nem egy támadás érte mind az eredeti 1990-es, mind pedig a modernizált, közelmúltban bemutatott, nagyobb tőkéből forgatott, színes-szélesvásznú feldolgozást. E kényeskedés azonban valóságtól elrugaszkodott és megalapozatlan, hiszen egy ilyen monumentális, gazdag rétegzettségű históriát eleve képtelenség száz százalékig tárgyhű módon kivitelezni a filmnyelv eszközeivel.

Tovább
1 komment

1945

2017. szeptember 18. 14:59 - FOUREY

1945-2017-magyar-tortenelmi-drama-550-97407_700_x_458.jpgÉrdekes kísérlet, időnként pedig kifejezetten megrázó film Török Ferenc alkotása. A holokauszt utáni Magyarország lelkiismereti válságát bemutató darabnak két nagy értéke van. Szántó T. Gábor elbeszélése nagyon erős irodalmi anyag, bár forgatókönyvként vannak gyengéi és Török egyfajta westernként mutatja be a váratlanul egy poros kisvárosba hazatérő titokzatos idegen, két holokauszttúlélő érkezését és ahogy egy ilyen filmben kell, a lefojtott indulatok, feszültségek, konfliktusok fokozatosan felszínre kerülnek.

Tovább
1 komment

Dunkirk

2017. szeptember 15. 11:39 - FOUREY

dunkirk-movie-2017_700_x_394.jpgChristopher Nolan filmje megint eszembe juttatta azt a régi kérdést, ami még magyar szakon tette pokollá az életem, hogy tudniillik, mi alapján döntsem el, hogy egy műalkotás jó-e vagy rossz. Nem akarok itt sokat okoskodni, de röviden leírom, honnan jön a gondom. Nolan filmje látványos, szép, lebilincselő. Egyfelől. Másfelől viszont hideg, hiányoznak belőle a hús-vér hősök, háttértörténetek, a vége pedig zavarbaejtően giccses, ami miatt a sok izgalom ellenére is hiányérzet marad az emberben. A kérdés pedig az, hogy ez a film érdeme-e vagy hibája.

Tovább
Szólj hozzá!

A Trónok harca 7. évada

2017. szeptember 01. 10:51 - Szűcs Zoltán Gábor

the-spoils-of-war-5.jpegSPOILER ALERT!

*********************

Nem először írok itt a blogon a Trónok harcáról (pl. itt és itt) és nem először írok arról sem (ami persze elég triviális dolog), hogy a Trónok harca világát leginkább a politikai realizmus és moralizmus ellentétpárja segítségével lehet megérteni. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy a 7. évad fő tanulsága, hogy egyre mélyül a szakadék G. R. R. Martin regényfolyama és a sorozat világa között. Ez a szakadék annak köszönhető, hogy míg a könyvek alapvetően realisták voltak a politikáról alkotott képüket tekintve és a fantasy elemek is ehhez igazodtak, addig a sorozat mostanra kezdi elengedni (ha nem is hagyja el teljesen) a realizmust a moralizmus kedvéért és ezzel egyidejűleg egészen másfajta fantasy elemek erősödnek fel benne.

Tovább
Szólj hozzá!

Farewell, My Lovely

2017. április 12. 21:25 - Alec Cawthorne

Bizonyára sokatoknak feltűnt, hogy az elmúlt időszakban egyre kevesebb poszt jelent meg a blogon, sőt idén szinte már csak én egyedül tartottam a frontot, a szerzőtársaim észrevétlenül lemorzsolódtak. Most viszont itt az idő, hogy én is búcsúzzam, letegyem a lantot, méghozzá ezúttal valóban határozatlan időre (nem mondom, hogy örökre, de arra gondoltam). Elfogyott a motivációm, elfogyott a lelkesedésem, az életem is elég nagy változások előtt áll, s úgy érzem, nem szeretnék már ebbe a tevékenységbe energiát, időt ölni többé. Nem azért, mert nem kedvelem (mert kedvelem), csak egyszerűen immáron mások a prioritások az életemben, és szeretnék ezentúl ezekre koncentrálni. Természetesen nem mondom, hogy az Amerikai Plán ezennel megszűnik létezni. Folytatás szinte egészen biztosan lesz, ha nem is kifejezetten az eddigi, megszokott formában, és ha nem is velem, de várható. Bízom benne, hogy a blog másik fő szerzője, Tenebra jelentkezni fog cikkekkel a jövőben, s talán egyéb tollforgatók is követik majd a példáját.

Én viszont ezennel valóban búcsúzom. Nagyszerű élményt jelentett ez a több mint másfél év. Sok dologra lehetünk büszkék, hiszen sikerült tető alá hoznunk és viszonylag (a maga kategóriájában) népszerűvé tennünk egy olyan filmes blogot, mely önként vállaltan jelentősen eltért a mai filmes blogok kilencven százalékától. Nevezhető ez a "különcködés" sznobizmusnak, elitizmusnak, arisztokratikus, gőgös elkülönülésnek is, ahogy tetszik. Sokan így is nevezték. Én inkább úgy mondanám: igényességre törekedtünk, és egyfajta egalitárius szemléletmódra, mely egyszerre érvényesített kortárs perspektívát, de a régi korok filmjeit is bátran nagyítólencse alá merte venni. Nem egyetlen filmfogyasztó réteg vagy valamely népszerű trendvonal elvárásainak igyekeztünk eleget tenni, hanem széles merítéssel szemezgettünk a mozgókép-kultúra világából, mindez pedig (azt hiszem) nyelvi igényességgel párosult. Sokaknak szúrta a szemét, hogy "nem káromkodunk" és hogy e meggyőződést "credová emeltük". Nem baj. Az sem, hogy egy-két publicisztikámmal ráléptem néhány felszínes ember lábára. A sárdobálás, amit több esetben "válasz gyanánt" kaptam, csak őket minősítette. Én a blogolásnak ezt a részét is élveztem, szórakoztatott és értékes tanulságokkal is gyarapított.

Remélem, hogy nemcsak mi, hanem ti is élveztétek a blog nyújtotta cikkeket, szórakoztatónak találtátok őket és kellemes perceket szerzett nektek ez a felület. Köszönjük, hogy olvastatok bennünket, és biztos vagyok benne, hogy nem most hallotok utoljára az Amerikai Plánról. Örülök, hogy velünk voltatok!

Üdvözlettel:
Alec Cawthorne

3 komment

Idegenek a vonaton

2017. március 21. 23:41 - Alec Cawthorne

editors-pick-strangers-on-a-train_780_x_360.jpgAz ötvenes években Alfred Hitchcock karrierje csúcsára ért. Mindez persze nem jelenti azt, hogy amerikai munkásságának első évtizedében ne bújtak volna elő nagyszerű filmek a Mester köpönyegéből, de a legnagyobb remekműveket nem itt kell keresni. A negyvenes évek termését a suspense-thriller műfajának kiforrott és magabiztos alkalmazása mellett a formanyelvi útkeresés (A kötél, Mentőcsónak) és a melodrámai orientáció (Rebecca, Forgószél, Elbűvölve) fémjelezte. A következő dekádban, habár nem távolodott el végleg a kísérletező szemléletmódtól (Gyilkosság telefonhívásra, A tévedés áldozata) és a melodrámai inspiráció sem tűnt el teljesen, mégis letisztultabb, érettebb műfajiságú és tökéletesebb szerkezetű mesterművek egész sorával rukkolt elő. Ennek az aranykornak a nyitánya az Idegenek a vonaton. Lélektani indíttatású thrillerrel állunk szemben. Két férfi véletlenszerűen találkozik egy vonaton,  s ez indítja el a szövevényes cselekményláncot. Az egyikük, a tehetős, de léha életű pszichopata, Bruno (Robert Walker) "keresztgyilkosságot" ajánl a másiknak, a feltörekvő teniszcsillagnak, Guy-nak (Farley Granger): külön-külön tegyék el láb alól azt az embert, aki a másik fél útjában áll. Bruno esetében ez a személy egy zsarnoki apa, Guy esetében egy csapodár és aljas feleség.

Patricia Highsmith regénye nyomán Raymond Chandler írta a film forgatókönyvét. Hitchcockkal való munkakapcsolata legendásan konfliktusos volt. Chandlert az alapanyagban főleg a lélektani motiváció izgatta, míg Hitch figyelmének fókuszába a film vizuális stílusa és dramaturgiai struktúrája került. (Beszélik, hogy kettejük munkamegbeszélései olykor majdnem botrányba torkolltak. Ha igaz a fáma, az ellenségeskedés odáig fajult, hogy Chandler egy alkalommal Hitchcock testsúlyára tett pejoratív megjegyzést.) Kétségtelen, hogy az Idegenek a vonaton lélektani szempontból nem olyannyira rétegzett, mint a szűk egy évtizeddel későbbi Psycho. Hitchcock ezúttal még nem vázol olyan akkurátus pszichológiai profilt az antagonistának, mint az életmű koronájának tartott remekműben. A Psycho zárlatában az elmeszakértő több percet szentel arra, hogy körképet adjon az anyagyilkos skizofrén Norman Bates elmekórtani állapotáról a hősöknek és a nézőnek egyaránt. Norman azonban újszerű hős voltaképpen az egész filmtörténetben: "szüzen" lép elénk e modern, súlyos lelki komplexusokkal terhelt, bonyolult pszichéjű gyilkos. Ezért is indokolt a film végére illesztett, kissé didaktikus, ám fontos kóda.

Tovább
Szólj hozzá!

A műfajok titkos élete - 2. rész

2017. március 15. 23:45 - Alec Cawthorne

A thriller lényege a "thrill"?

blade-runner-harrison-ford.jpgAnnak ellenére, hogy a thriller a legnépszerűbb zsánerek egyike, nem túlságosan könnyű definiálni. Mégpedig azért nem, mert egyrészt nehéz megtalálni az állandó tematikai összetevőit (bár nem lehetetlen feladat), másrészt a thriller számos más műfajtól kölcsönöz hatástechnikai fogásokat. Annyi más zsánertől "lop" a thriller, hogy egyes szakmunkák egyenesen úgynevezett "ernyőműfajként" tételezik. Ez az álláspont kerül kifejtésre Martin Rubin is híres Thrillers című művében is. A thrillert rendhagyó módon megközelítő elgondolásokban közös, hogy nem állandó tematikai jegyeket vagy épp szemantikai és szintaktikai elemeket keresnek; a thrillert inkább változékony formák összességével azonosítják, azt állítva, hogy e zsáner sokkal eredményesebben definiálható alműfajai segítségével, mint önmagában.

Tovább
3 komment

Tizenkét dühös ember

2017. március 15. 16:46 - Alec Cawthorne

image-w1280.jpgHétvégén ismét megtekintettem Sidney Lumet halhatatlan remekművét. Mai szemmel nézve is hihetetlen, hogy a Mester - a tévérendezők nemzedékének egyik ikonikus alakja - már legelső nagyjátékfilmjével iskolateremtő klasszikust alkotott. Akárhányszor látom a Tizenkét dühös embert, végül mindig elfog a jóleső bizonyosság: sosem elég belőle! Furcsamód nem Lumet alapművével találkoztam azonban először. Még a kilencvenes években volt szerencsém William Friedkin kerek negyven esztendővel későbbi, 1997-es átiratához (a történet alapja ugyanis Reginald Rose azonos című színműve; a sors fintora azonban, hogy a szépirodalmi gyökereket lavinaként temette maga alá Lumet műremeke, s ma már kevesen tudják, hogy a közismert história eredetileg színpadi deszkákon kelt életre).

Talán a színészek iránti elfogultság beszél belőlem, vagy talán a puszta tény befolyásol, hogy előbb láttam, de számomra Friedkin interpretációja is nagyszerű. Igaz, rendkívül egyszerű hatáselemekkel operál, s korántsem olyan aktuális, mint a forró hatvanas évek hajnalán bemutatott Lumet-mű, sőt még a tempója is "nyugdíjas" kissé, s inkább ügyes tévéjátékra hasonlít, mintsem ambiciózus kamaradrámára, de Friedkin visszafogott eleganciája, illetve a főszerepeket alakító Jack Lemmon és George C. Scott jutalomjátéka különleges, vibráló erővel tölti meg a képsorokat. Persze az igazi, az eredeti, a megkerülhetetlen mégiscsak Lumet opusa. A Tizenkét dühös ember a bírósági kamaradrámák non plus ultrája; körülbelül azt jelenti ennek a műfajnak, amit a Délidő a westernnek, az Ének az esőben a musicalnek, a Keresztapa a gengszterfilmnek, a Kettős kárigény a film noirnak. Lumet fejéből teljes fegyverzetben pattan elő az egész zsáner, annak minden obligát kellékével: egyetlen, zárt térre komponált szüzsé, alkatilag egymástól élesen elütő, de egymásra utalt hősök, akik elkeseredetten hajszolják az igazság délibábját, versenyt futva az idővel, miközben a tét (ezúttal egy fiatalember életéről és haláláról döntenek) egyre súlyosabb terhet ró a lelkiismeretükre.

Tovább
8 komment

"Ez a Hollywood belőled is buzit csinált?"

2017. március 11. 13:21 - Alec Cawthorne

Az álomgyár, a genderizmus és a politikai korrektség

b111379cf532418e1761f1d468e96417.jpgNem, nem vagyok vérben forgó szemű, gyilkos vágyaktól hajtott homofób, aki otthon órákat tölt vasvillák, kések és egyéb szúrószerszámok élezésével. A címben szereplő mondatot még idézőjelbe is tettem, nehogy egyesek részéről csuklóból ez a vád érjen. Aki kicsit is ad magára a filmes ízlés vonatkozásában, s némi alapvető műveltséggel is rendelkezik, az jól tudja, hogy e frappáns egysoros Don Vito Corleone szájából hangzik el A Keresztapa első részében, abban a jelenetben, melyben puhány viselkedése miatt megfeddi a család dalospacsirtáját, Johnny Fontaine-t. Annyi bizonyos, hogy ez a sor ma nem hangozhatna el egy hollywoodi filmben, hiszen sértené a meleg kisebbség önérzetét. Az olyan forgatókönyvírót vagy producert, aki filmszínházakba merne ereszteni egy ilyen homofób mozgókép-szörnyeteget, azonnal elküldenék melegebb (bocsánat, hidegebb) éghajlatra Hollywoodban, elveszítené pozícióját és módszeres boszorkányüldözéssel honorálnák megbocsáthatatlan bűnét. Az álomgyár, mely napjainkban szinte sosem látott mértékben politizálódik át, lassan belelavírozza magát a politikai korrektség és a genderizmus halálos ölelésébe.

Tovább
25 komment

A műfajok titkos élete - 1. rész

2017. február 18. 13:21 - Alec Cawthorne

Sci-fi-e a Star Wars?

star-wars-new-hope-honest-trailer_1.jpgÚj sorozatunk kifejezetten műfajfilmes problémákra fókuszál: egy-egy zsáner evolúciójával, belső ellentmondásaival, akár tipizálásának lehetséges módjaival fogunk foglalkozni, többnyire persze valamilyen műfajelméleti keretrendszert segítségül hívva, ám nem feltétlenül: a lényeg az, hogy röviden, amolyan gondolatébresztő célzattal, miniesszék formájában teregessük ki "a műfajok titkos életét". Olyan is előfordul majd (sőt, jelen cikkünk is ilyen), hogy egyetlen filmet vagy filmfolyamot veszünk górcső alá, s annak műfajiságát vizsgáljuk meg. A lényeg a változatosság, s persze az olvasótábort talán leginkább érdeklő kérdések tematizálása. Ha pedig közben még inspirálóak, esetleg provokatívak is leszünk, és sikerül további párbeszédet generálnunk egy-egy témában, az már csak a hab lesz a tortán. Tehát kalandra fel! Velősebb, szikárabb cikkekre készüljetek; olyasfélékre, melyeket egy-egy kávé elfogyasztása mellett is el tudtok olvasni, s ha élénkítő hatása túlszárnyalja majd az elmaradhatatlan reggeli koffeinmérgezését, az külön dicsőség lesz számunkra.

Tovább
1 komment

City of stars, are you shining just for me? - La La Land

2017. február 17. 22:03 - Alec Cawthorne

la_la_land_6-h_2016_0.jpgImádom Emma Stone-t, viszont, bevallom derekasan, utálom Ryan Goslingot. Ezért is okozott komoly dilemmát, hogy megtekintsem-e a mostani díjszezon talán legnagyobb wunderkindjének tartott La La Land-et. Végül a rendező, Damien Chazelle lett a mérleg nyelve: őt (pontosabban előző filmjét, a nagyszerű Whiplash-t) felettébb kedvelem. És hogy milyen lett a végeredmény? Talán elég, ha annyit mondok, hogy az utolsó fillérig megérte a mozijegy árát, és mérhetetlen elégedettséggel keltem fel székemből, mikor legördült a stáblista. Filmünk megítélése persze ellentmondásos. Egyesek örömmel üdvözlik a végtelenül kedves, bájos hangnemet és a képsorokból áradó éteri tisztaságú életigenlést, mások inkább csak fanyalognak a La La Land ortodox építkezése, múltba révedő "aranyoskodása" vagy épp musical-betétei miatt. Vagy talán azon a címen vádolják meg az opust, hogy Hollywood már megint önmagát ünnepelteti egy feltörekvő színésznő és egy ambiciózus bárzongorista Los Angeles-i románcát elbeszélő moziban. Eddigre már talán kitalálhattatok két dolgot: 1) hogy én az első táborba tartozom, 2) spoilerek is következnek.

Miért is jó nekünk, nézőknek, ha a múlt homokjába dughatjuk a fejünket, s miért is készülnek manapság nyakra-főre az álomgyár dicsőséges aranykorát megéneklő filmek? Az elmúlt esztendőkben sűrűn találkozhattunk olyan, Ó-Hollywoodhoz szóló (bár nem hollywoodi gyártású) szerelmi vallomásokkal, mint a kiváló A némafilmes, gigászi mozilegendák magánéletét feltérképező biopic-ekkel, mint az Anthony Hopkins-féle Hitchcock, az Egy hét Marilynnel vagy a Banks úr megmentése, hogy a klasszikus álomgyár kulisszái mögé vezető Coen-moziról, a Hail, Caesarról ne is beszéljünk, és a sor a végtelenségig folytatható volna. Azt pedig talán említenem sem kell, hogy milyen látványosan megszaporodtak az amerikai köztörténet izgalmas, történelemkönyvek lapjairól is ismert epizódjait feldolgozó életrajzi darabok az elmúlt időszakban. Hollywood mostanság imád a múltba menekülni. Eszképizmusának talán ez ma a legjellemzőbb trendvonala a szuperhősfilmek és a különféle háromdimenziós, CGI-alapú fantasy-alakzatok burjánzó sorozata mellett. A jelenről azonban mintha nem akarnának szólni a mindenható producerek és a lomha fantáziájú forgatókönyvírók.

Tovább
Szólj hozzá!

The Naked Spur

2017. február 10. 14:25 - Alec Cawthorne

image-w856.jpgAnthony Mann és James Stewart ötvenes évekbeli együttműködése öt olyan westernfilmet eredményezett, melyet ma is a műfaj klasszikusai között tart számon az utókor. Habár e kollaboráció valóban gyümölcsözőnek bizonyult, az egyes darabok között elég komoly színvonalbeli különbségek fedezhetők fel. Míg a Far Country vagy a '73-as Winchester átlagba simuló, nem különösebben emlékezetes munkák (főleg egy akkora rendezőnagyságtól, mint Mann), addig a Man from Laramie és a Bend of the River tisztességes és élvezetes kalandok (utóbbiba persze több spiritusz szorult, és meglepően messzire megy a western klasszikus hősképének amortizálásában), az 1953-as The Naked Spur viszont méltán említhető egy lapon a korszak legnagyobb vadnyugati filmjeivel. Mann és Stewart harmadik közös munkája imponáló erények egész sorával szolgál: nemcsak szövevényes történetével bilincsel le, de látványelemekben nem igazán bővelkedő, ám erősen karakterközpontú cselekményvezetése és a műfaj transzformációjához való hozzájárulása miatt is érdemes a publikum kitüntetett figyelmére.

Mann talán ebben a filmjében sodródik a legközelebb Budd Boetticher karakter- és cselekményépítési sémájához. (Boetticher és Randolph Scott, illetve Tóth Endre és Scott az ötvenes években egyébként hasonlóan ütőképes párost alkottak, mint Mann és Stewart, persze az ő filmszériáik sosem váltak igazán a főáram részévé.) Boetticher jellemző munkáiban leglényegére redukálta a westernt: hősei rendszerint kényszerűségből csapódnak egymáshoz, hogy együtt járják a kietlen vidéket; a modernitás és a városi civilizáció meg sem jelenik ezekben a filmekben; a hangsúly a hősök csapatdinamikájára és a zárt szituációkból adódó pszichologizálásra tolódik át a hagyományos, akcióorientált kalandnarratíva helyett. Szintúgy rokon vonás Boetticher westernjeivel, hogy a protagonista Mann filmjében is túljutott élete delelőjén: egyszer már birtokolta azokat a javakat, melyeket a magányos hős - ideális esetben - a történetek végén elnyer, ám kicsúszott alóla a talaj, s így újra kell kezdenie mindent.

Tovább
Szólj hozzá!

Mindenki

2017. január 30. 16:40 - Alec Cawthorne

605554203.jpgTöbbször is megtekintettem Deák Kristóf Oscar-díjra jelölt kisfilmjét, a Mindenkit, és mindannyiszor elégedetten álltam fel a székemből. Remekműről persze nincs szó, de egyrészt már az is komoly eredmény, hogy egy esztendővel a Saul fia világraszóló sikere után újfent magyar filmért szoríthatunk majd "a második legnagyobb zsidó ünnepen" (örök hála Woody Allennek), másfelől a Mindenki nem csupán röpke, míves ujjgyakorlat - nemcsak egy tehetséges alkotó lehetséges antréja a professzionális filmkészítés világába -, hanem egyszerre örökzöld és kényelmetlenül aktuális parabola is. A történet 1991-ben játszódik: új kislány érkezik az általános iskolába, akinek figyelmét rögtön felkelti az osztálya tagjait tömörítő énekkar, melyet egy szikár stílusú, de emberségesnek mutatkozó tanárnő vasmarokkal fog össze. Fiatal hősnőnket a kórus ugyan tagjai közé fogadja, ám öröme nem tart sokáig: a bálványozott énekoktató az első közös próba alkalmával azt kéri tőle, hogy hangos éneklés helyett csupán tátogjon, mert nem képes tartani a lépést a többiekkel.

A kislány és újdonsült barátnője felfedezik, hogy az asszony a kórus számos tagját kárhoztatta arra, hogy éneklést mímelve hangtalanul mozgassa a száját. Mivel közeledik a várva várt dalverseny - és a legjobbnak ítélt kórus svédországi jutalomutazáson vehet részt -, a kislányok elhatározzák: cselekedni kell. Összefognak osztálytársaikkal és a mindent eldöntő napon merész bosszúra szánják el magukat: az egész társaság közös tátogással reagál a tanárnő vezényszavára. Amikor a megszégyenített asszony elhagyja a pódiumot, akkor viszont egymás után, szép lassan felcsendülnek a gyermeki ártatlanságú, tiszta énekhangok. Eddig az egyszerű, ám alaposan átgondolt, szinte nagyfilmeket idéző következetességgel megvalósított történet. Deák rövidfilmjének vonzó erénye, hogy nem spanyolviasz frissességű ötletre épül ugyan, ám mindent kiaknáz, amit ez az ötlet potenciálisan nyújt.

Tovább
11 komment

A fegyvertelen katona

2017. január 22. 12:59 - Charlie Simms

hacksaw-ridge-2016-images-andrew-garfield.jpgAki ismeri Mel Gibson munkásságát, cseppet sem lepődött meg azon, hogy az Oscar-díjas rendező éppen Desmond T. Doss nem mindennapi történetét dolgozta át filmre, hiszen a fegyvertelen hős élete ordít a mozivászonért és egy olyan alkotóért, aki igazán mélyre tudja taszítani nézőjét a háború poklába. Gibson már 1995-ben, A rettenthetetlen című nagyszabású történelmi filmjével bizonyította, hogy a brutalitás és a háború az ő asztala. Majd’ tíz évvel később Jézus kereszthalálát vitte vászonra, azután pedig letűnt közép-amerikai civilizációk csatározásaiba utaztatott minket - mindkettőt páratlan vérözönbe csomagolva.

Így hát nem véletlen, hogy Doss közlegény véres históriáját éppen ugyanő mutatja be nekünk. Tulajdonképpen ez is a szerencséje a történetnek; ha a produkció egy gyengébb kezű direktor munkája, jóval kellemetlenebb szájízzel álltunk volna fel a moziból, ugyanis a film nagy erőssége a csatajelenetekben rejlik.

Tovább
3 komment

Egy asszony illata

2017. január 21. 13:01 - Alec Cawthorne

big_1435268365_image.jpgMartin Brestnek a nyolcvanas és kilencvenes években bérelt helye volt a legnagyobb álomgyári mozimágusok illusztris klubjában. Végigzongorázta csaknem az egész hollywoodi műfaji palettát, miközben mégis mindig egyazon partitúrából dolgozott, csak közben intelligensen kicserélte a jól bevált recept némely összetevőjét, amikor kellett. A boldog nyolcvanas években két kultikus komédiával tört a csúcsra: a Beverly Hills-i zsaru első epizódja megágyazott Eddie Murphy rövid tündöklésének, és a korszak tárgyi, valamint zenei szférájának valóságos esszenciáját nyújtotta; az Éjszakai rohanás pedig még finomabb, még áramvonalasabb, mondhatni tökéletessé kristályosított csúcsproduktuma volt ugyanennek az alműfajnak (a "buddy cop movie"-nak, melyre sajnálatos módon még mindig nem találtunk ki autentikus magyar kifejezést). Ez utóbbi mozi hangütése azonban kissé elkomorodott; hamisítatlan vígjátéki elemek keveredtek a két főhős (Robert De Niro és Charles Grodin szenzációs alakításában) háttérben húzódó személyes férfidrámájával.

E hangnembéli fordulat betetőzése a négy esztendővel későbbi Egy asszony illata, mely méltán nevezhető az életmű non plus ultrájának. Brest - akárcsak korábbi munkáiban - ezúttal is az eltérő személyiségű férfiak véletlenszerű találkozását helyezi a fókuszba, jellemkomikum és jellemdráma feszült koncentrációja izzik a középpontban, ám a "buddy cop movie" virgonc atmoszférájának immáron se híre, se hamva: az Egy asszony illata valójában keserédes, a klasszikus Hollywood patinás hagyományai előtt fejet hajtó, mívesen giccses férfimelodráma. Adva van egy nyugalmazott, világtalan alezredes, Frank Slade (Al Pacino), aki hálaadás hétvégéjére megszökik unokahúga és annak családja elől, s a "vakvezető kutyaként"mellé rendelt középiskolás fiatalember, Charlie (Chris O'Donnell) társaságában felkerekedik, hogy eltöltsön néhány emlékezetes napot New Yorkban, luxushotelokban dorbézoljon, felkeresse rég nem látott rokonait, "szeretkezzen egy bombanővel, aztán leüljön a kényelmes szállodai ágyára, és szétloccsantsa az agyát". A kiégett, cinikus férfi és a talpig becsületes, eszméihez ragaszkodó fiú eleinte tehernek tekintik egymást, ám az együtt töltött napok során szolidaritás, és talán még több - szeretet - szövődik közöttük.

Tovább
2 komment

Karcos hang, örök sárm és dohányfüst - Hatvan éve halt meg Humphrey Bogart

2017. január 15. 17:17 - Alec Cawthorne

humphrey-bogart-from-the--014.jpgTegnap volt kereken hatvan esztendeje, hogy 1957. január 14-én elhunyt Humphrey Bogart (1899-1957), minden idők legnagyobb hollywoodi sztárja, a filmtörténet valaha volt legfontosabb ikonja, stílus- és divatdiktátora, a negyvenes-ötvenes évek férfiidolja, és, Marlon Brando ide, James Cagney, Spencer Tracy vagy Gary Cooper oda, legnagyobb színészegyénisége. Bogart több volt, mint színész: popkulturális jelenség; a klasszikus Hollywood valóságos különálló intézménye. Férfiideállá nőtte ki magát egy olyan korban, amikor a férfiak még férfiak voltak, a nők pedig nők, és a férfiszépség- illetve sárm nem a nőiesen lágy vonásokat, a kidolgozott, izmoktól dagadó felsőtestet, a nyáltúltengéses, női bugyikat átnedvesítő, száz százalékosan műanyag bájgúnár-mosolyt vagy a sikamlós, prolisan közönséges altesti poénokat jelentette. Hanem valami egészen mást: határozott, karakán fellépést, férfias keménységet, arcjátékban, öltözködési stílusban, a cigaretta színészi játékba való bevonásában megnyilvánuló, elragadó stílusosságot.

Bogart sosem volt a szó klasszikus, esztétikai értelmében véve szép ember, de nyers, perzselő, a vásznon átütő erejéből sokkal több férfiasság sistergett, mint a kriszhemszvörszök és zekefronok szoláriumbarna, gondosan borotvált mellkasából. Bogart egy olyan, végtelenül izgalmas, áldásos korban élt, amikor a férfiszoknya, a herevasalás, a rózsaszínű, V nyakú izompóló és az ecsetfrizura még nem tartoztak a férfistílus mindennapi, elengedhetetlen kellékei közé, s a "genderizmus" egyéb pusztító hóbortjai sem mérgezték a teremtés koronáinak elméjét. Egyszerűbb, kiismerhetőbb, mindazonáltal szerethetőbb világban élt, ahol a mozivászon férfihősei keménykalapban-nyakkendőben harcoltak hol az igazságért, hol saját mohóságuk és elvtelen vágyaik kielégítéséért. Ám akár dörzsölt gengsztereket, akár szívós detektíveket alakítottak, mindig ellenállhatatlan, magabiztos férfierő áradt belőlük. Bogart nemcsak detektívhősként (A nagy álom, A máltai sólyom), cinikus, önpusztító szerelmesként (Casablanca), hanem gengszterként (Magas Sierra) vagy kapzsi kincsvadászként (A Sierra Madre kincse) is káprázatosan megnyerő és rokonszenves tudott maradni. Mutatott emberi gyengeséget, ábrázolt veszélyes, emésztő ösztönöket, mint például a Magányos helyen című filmben, alakított félelmetes, ördögi bűnözőket (A megkövült erdő, A viharos húszas évek), játszott megszeppent, de végül erejét visszanyerő háborút veteránt (Key Largo) és több ízben "újrajátszotta" a Casablancát (Egyszer fenn, egyszer lenn; Átkelés Marseille-be).

A két és fél évvel ezelőtt elhunyt Lauren Bacall-lal legendás párost alakítottak mind a filmvásznon, mind a való életben. Közös filmjeikben valósággal forrt köztük a levegő, kiváltképpen legfontosabb és legtöbbet idézett közös produkciójukban, A nagy álomban. Bogie érdes, szétcigarettázott hangja összetéveszthetetlenül csengett minden egyes mozijában; magyarra sosem sikerült autentikusan szinkronizálni, még Kálmán György Casablancában nyújtott szinkronalakítása sem tudta megközelíteni a művész eredeti hangjátékának elemi erejét. Nemcsak nagy sztár volt, nemcsak a jellegzetes, cinikus, kiégett, de lelkük mélyén humánus kalandorhősök megmintázásában jeleskedett, de egy-egy emlékezetes filmjében képes volt elszakadni ettől a szereptípustól, és ekkor mutatta meg igazán, milyen ezerárnyalatú, kimagasló színésztehetség rejlik benne. Végezetül hadd zárjam emlékposztomat néhány személyes megjegyzéssel. Úgy hiszem, Bogart - akinek portréja egyébként mai napig a szobám falán lóg - nemcsak szórakoztat, tartalmas és értékes perceket okoz a nézőnek, de karakterei akár a mindennapi életben is útmutatással, támasszal szolgálhatnak. Most például úgy oldottam meg egy, a közelmúltban számomra sok sebet okozó "szerelmi" drámát - nevezzük fellángolásnak -, hogy a Casablanca Rickje által is megirigyelhető intelmekkel, tanácsokkal és tanulságokkal bocsátottam útjára az illető hölgyet. Mondja ezek után valaki, hogy a filmvászon nincs hatással mindennapi életünkre!

Humphrey Bogart örök, akárcsak a stílus, a míves cinizmus, a férfias kiállás és a szerelem.

3 komment