Amerikai Plán

"I goddamn near lost my nose. And I like it. I like breathing through it."

Idegenek a vonaton

2017. március 21. 23:41 - Alec Cawthorne

editors-pick-strangers-on-a-train_780_x_360.jpgAz ötvenes években Alfred Hitchcock karrierje csúcsára ért. Mindez persze nem jelenti azt, hogy amerikai munkásságának első évtizedében ne bújtak volna elő nagyszerű filmek a Mester köpönyegéből, de a legnagyobb remekműveket nem itt kell keresni. A negyvenes évek termését a suspense-thriller műfajának kiforrott és magabiztos alkalmazása mellett a formanyelvi útkeresés (A kötél, Mentőcsónak) és a melodrámai orientáció (Rebecca, Forgószél, Elbűvölve) fémjelezte. A következő dekádban, habár nem távolodott el végleg a kísérletező szemléletmódtól (Gyilkosság telefonhívásra, A tévedés áldozata) és a melodrámai inspiráció sem tűnt el teljesen, mégis letisztultabb, érettebb műfajiságú és tökéletesebb szerkezetű mesterművek egész sorával rukkolt elő. Ennek az aranykornak a nyitánya az Idegenek a vonaton. Lélektani indíttatású thrillerrel állunk szemben. Két férfi véletlenszerűen találkozik egy vonaton,  s ez indítja el a szövevényes cselekményláncot. Az egyikük, a tehetős, de léha életű pszichopata, Bruno (Robert Walker) "keresztgyilkosságot" ajánl a másiknak, a feltörekvő teniszcsillagnak, Guy-nak (Farley Granger): külön-külön tegyék el láb alól azt az embert, aki a másik fél útjában áll. Bruno esetében ez a személy egy zsarnoki apa, Guy esetében egy csapodár és aljas feleség.

Patricia Highsmith regénye nyomán Raymond Chandler írta a film forgatókönyvét. Hitchcockkal való munkakapcsolata legendásan konfliktusos volt. Chandlert az alapanyagban főleg a lélektani motiváció izgatta, míg Hitch figyelmének fókuszába a film vizuális stílusa és dramaturgiai struktúrája került. (Beszélik, hogy kettejük munkamegbeszélései olykor majdnem botrányba torkolltak. Ha igaz a fáma, az ellenségeskedés odáig fajult, hogy Chandler egy alkalommal Hitchcock testsúlyára tett pejoratív megjegyzést.) Kétségtelen, hogy az Idegenek a vonaton lélektani szempontból nem olyannyira rétegzett, mint a szűk egy évtizeddel későbbi Psycho. Hitchcock ezúttal még nem vázol olyan akkurátus pszichológiai profilt az antagonistának, mint az életmű koronájának tartott remekműben. A Psycho zárlatában az elmeszakértő több percet szentel arra, hogy körképet adjon az anyagyilkos skizofrén Norman Bates elmekórtani állapotáról a hősöknek és a nézőnek egyaránt. Norman azonban újszerű hős voltaképpen az egész filmtörténetben: "szüzen" lép elénk e modern, súlyos lelki komplexusokkal terhelt, bonyolult pszichéjű gyilkos. Ezért is indokolt a film végére illesztett, kissé didaktikus, ám fontos kóda.

Tovább
Szólj hozzá!

A műfajok titkos élete - 2. rész

2017. március 15. 23:45 - Alec Cawthorne

A thriller lényege a "thrill"?

blade-runner-harrison-ford.jpgAnnak ellenére, hogy a thriller a legnépszerűbb zsánerek egyike, nem túlságosan könnyű definiálni. Mégpedig azért nem, mert egyrészt nehéz megtalálni az állandó tematikai összetevőit (bár nem lehetetlen feladat), másrészt a thriller számos más műfajtól kölcsönöz hatástechnikai fogásokat. Annyi más zsánertől "lop" a thriller, hogy egyes szakmunkák egyenesen úgynevezett "ernyőműfajként" tételezik. Ez az álláspont kerül kifejtésre Martin Rubin is híres Thrillers című művében is. A thrillert rendhagyó módon megközelítő elgondolásokban közös, hogy nem állandó tematikai jegyeket vagy épp szemantikai és szintaktikai elemeket keresnek; a thrillert inkább változékony formák összességével azonosítják, azt állítva, hogy e zsáner sokkal eredményesebben definiálható alműfajai segítségével, mint önmagában.

Tovább
2 komment

Tizenkét dühös ember

2017. március 15. 16:46 - Alec Cawthorne

image-w1280.jpgHétvégén ismét megtekintettem Sidney Lumet halhatatlan remekművét. Mai szemmel nézve is hihetetlen, hogy a Mester - a tévérendezők nemzedékének egyik ikonikus alakja - már legelső nagyjátékfilmjével iskolateremtő klasszikust alkotott. Akárhányszor látom a Tizenkét dühös embert, végül mindig elfog a jóleső bizonyosság: sosem elég belőle! Furcsamód nem Lumet alapművével találkoztam azonban először. Még a kilencvenes években volt szerencsém William Friedkin kerek negyven esztendővel későbbi, 1997-es átiratához (a történet alapja ugyanis Reginald Rose azonos című színműve; a sors fintora azonban, hogy a szépirodalmi gyökereket lavinaként temette maga alá Lumet műremeke, s ma már kevesen tudják, hogy a közismert história eredetileg színpadi deszkákon kelt életre).

Talán a színészek iránti elfogultság beszél belőlem, vagy talán a puszta tény befolyásol, hogy előbb láttam, de számomra Friedkin interpretációja is nagyszerű. Igaz, rendkívül egyszerű hatáselemekkel operál, s korántsem olyan aktuális, mint a forró hatvanas évek hajnalán bemutatott Lumet-mű, sőt még a tempója is "nyugdíjas" kissé, s inkább ügyes tévéjátékra hasonlít, mintsem ambiciózus kamaradrámára, de Friedkin visszafogott eleganciája, illetve a főszerepeket alakító Jack Lemmon és George C. Scott jutalomjátéka különleges, vibráló erővel tölti meg a képsorokat. Persze az igazi, az eredeti, a megkerülhetetlen mégiscsak Lumet opusa. A Tizenkét dühös ember a bírósági kamaradrámák non plus ultrája; körülbelül azt jelenti ennek a műfajnak, amit a Délidő a westernnek, az Ének az esőben a musicalnek, a Keresztapa a gengszterfilmnek, a Kettős kárigény a film noirnak. Lumet fejéből teljes fegyverzetben pattan elő az egész zsáner, annak minden obligát kellékével: egyetlen, zárt térre komponált szüzsé, alkatilag egymástól élesen elütő, de egymásra utalt hősök, akik elkeseredetten hajszolják az igazság délibábját, versenyt futva az idővel, miközben a tét (ezúttal egy fiatalember életéről és haláláról döntenek) egyre súlyosabb terhet ró a lelkiismeretükre.

Tovább
6 komment

"Ez a Hollywood belőled is buzit csinált?"

2017. március 11. 13:21 - Alec Cawthorne

Az álomgyár, a genderizmus és a politikai korrektség

b111379cf532418e1761f1d468e96417.jpgNem, nem vagyok vérben forgó szemű, gyilkos vágyaktól hajtott homofób, aki otthon órákat tölt vasvillák, kések és egyéb szúrószerszámok élezésével. A címben szereplő mondatot még idézőjelbe is tettem, nehogy egyesek részéről csuklóból ez a vád érjen. Aki kicsit is ad magára a filmes ízlés vonatkozásában, s némi alapvető műveltséggel is rendelkezik, az jól tudja, hogy e frappáns egysoros Don Vito Corleone szájából hangzik el A Keresztapa első részében, abban a jelenetben, melyben puhány viselkedése miatt megfeddi a család dalospacsirtáját, Johnny Fontaine-t. Annyi bizonyos, hogy ez a sor ma nem hangozhatna el egy hollywoodi filmben, hiszen sértené a meleg kisebbség önérzetét. Az olyan forgatókönyvírót vagy producert, aki filmszínházakba merne ereszteni egy ilyen homofób mozgókép-szörnyeteget, azonnal elküldenék melegebb (bocsánat, hidegebb) éghajlatra Hollywoodban, elveszítené pozícióját és módszeres boszorkányüldözéssel honorálnák megbocsáthatatlan bűnét. Az álomgyár, mely napjainkban szinte sosem látott mértékben politizálódik át, lassan belelavírozza magát a politikai korrektség és a genderizmus halálos ölelésébe.

Tovább
25 komment

A műfajok titkos élete - 1. rész

2017. február 18. 13:21 - Alec Cawthorne

Sci-fi-e a Star Wars?

star-wars-new-hope-honest-trailer_1.jpgÚj sorozatunk kifejezetten műfajfilmes problémákra fókuszál: egy-egy zsáner evolúciójával, belső ellentmondásaival, akár tipizálásának lehetséges módjaival fogunk foglalkozni, többnyire persze valamilyen műfajelméleti keretrendszert segítségül hívva, ám nem feltétlenül: a lényeg az, hogy röviden, amolyan gondolatébresztő célzattal, miniesszék formájában teregessük ki "a műfajok titkos életét". Olyan is előfordul majd (sőt, jelen cikkünk is ilyen), hogy egyetlen filmet vagy filmfolyamot veszünk górcső alá, s annak műfajiságát vizsgáljuk meg. A lényeg a változatosság, s persze az olvasótábort talán leginkább érdeklő kérdések tematizálása. Ha pedig közben még inspirálóak, esetleg provokatívak is leszünk, és sikerül további párbeszédet generálnunk egy-egy témában, az már csak a hab lesz a tortán. Tehát kalandra fel! Velősebb, szikárabb cikkekre készüljetek; olyasfélékre, melyeket egy-egy kávé elfogyasztása mellett is el tudtok olvasni, s ha élénkítő hatása túlszárnyalja majd az elmaradhatatlan reggeli koffeinmérgezését, az külön dicsőség lesz számunkra.

Tovább
1 komment

City of stars, are you shining just for me? - La La Land

2017. február 17. 22:03 - Alec Cawthorne

la_la_land_6-h_2016_0.jpgImádom Emma Stone-t, viszont, bevallom derekasan, utálom Ryan Goslingot. Ezért is okozott komoly dilemmát, hogy megtekintsem-e a mostani díjszezon talán legnagyobb wunderkindjének tartott La La Land-et. Végül a rendező, Damien Chazelle lett a mérleg nyelve: őt (pontosabban előző filmjét, a nagyszerű Whiplash-t) felettébb kedvelem. És hogy milyen lett a végeredmény? Talán elég, ha annyit mondok, hogy az utolsó fillérig megérte a mozijegy árát, és mérhetetlen elégedettséggel keltem fel székemből, mikor legördült a stáblista. Filmünk megítélése persze ellentmondásos. Egyesek örömmel üdvözlik a végtelenül kedves, bájos hangnemet és a képsorokból áradó éteri tisztaságú életigenlést, mások inkább csak fanyalognak a La La Land ortodox építkezése, múltba révedő "aranyoskodása" vagy épp musical-betétei miatt. Vagy talán azon a címen vádolják meg az opust, hogy Hollywood már megint önmagát ünnepelteti egy feltörekvő színésznő és egy ambiciózus bárzongorista Los Angeles-i románcát elbeszélő moziban. Eddigre már talán kitalálhattatok két dolgot: 1) hogy én az első táborba tartozom, 2) spoilerek is következnek.

Miért is jó nekünk, nézőknek, ha a múlt homokjába dughatjuk a fejünket, s miért is készülnek manapság nyakra-főre az álomgyár dicsőséges aranykorát megéneklő filmek? Az elmúlt esztendőkben sűrűn találkozhattunk olyan, Ó-Hollywoodhoz szóló (bár nem hollywoodi gyártású) szerelmi vallomásokkal, mint a kiváló A némafilmes, gigászi mozilegendák magánéletét feltérképező biopic-ekkel, mint az Anthony Hopkins-féle Hitchcock, az Egy hét Marilynnel vagy a Banks úr megmentése, hogy a klasszikus álomgyár kulisszái mögé vezető Coen-moziról, a Hail, Caesarról ne is beszéljünk, és a sor a végtelenségig folytatható volna. Azt pedig talán említenem sem kell, hogy milyen látványosan megszaporodtak az amerikai köztörténet izgalmas, történelemkönyvek lapjairól is ismert epizódjait feldolgozó életrajzi darabok az elmúlt időszakban. Hollywood mostanság imád a múltba menekülni. Eszképizmusának talán ez ma a legjellemzőbb trendvonala a szuperhősfilmek és a különféle háromdimenziós, CGI-alapú fantasy-alakzatok burjánzó sorozata mellett. A jelenről azonban mintha nem akarnának szólni a mindenható producerek és a lomha fantáziájú forgatókönyvírók.

Tovább
Szólj hozzá!

The Naked Spur

2017. február 10. 14:25 - Alec Cawthorne

image-w856.jpgAnthony Mann és James Stewart ötvenes évekbeli együttműködése öt olyan westernfilmet eredményezett, melyet ma is a műfaj klasszikusai között tart számon az utókor. Habár e kollaboráció valóban gyümölcsözőnek bizonyult, az egyes darabok között elég komoly színvonalbeli különbségek fedezhetők fel. Míg a Far Country vagy a '73-as Winchester átlagba simuló, nem különösebben emlékezetes munkák (főleg egy akkora rendezőnagyságtól, mint Mann), addig a Man from Laramie és a Bend of the River tisztességes és élvezetes kalandok (utóbbiba persze több spiritusz szorult, és meglepően messzire megy a western klasszikus hősképének amortizálásában), az 1953-as The Naked Spur viszont méltán említhető egy lapon a korszak legnagyobb vadnyugati filmjeivel. Mann és Stewart harmadik közös munkája imponáló erények egész sorával szolgál: nemcsak szövevényes történetével bilincsel le, de látványelemekben nem igazán bővelkedő, ám erősen karakterközpontú cselekményvezetése és a műfaj transzformációjához való hozzájárulása miatt is érdemes a publikum kitüntetett figyelmére.

Mann talán ebben a filmjében sodródik a legközelebb Budd Boetticher karakter- és cselekményépítési sémájához. (Boetticher és Randolph Scott, illetve Tóth Endre és Scott az ötvenes években egyébként hasonlóan ütőképes párost alkottak, mint Mann és Stewart, persze az ő filmszériáik sosem váltak igazán a főáram részévé.) Boetticher jellemző munkáiban leglényegére redukálta a westernt: hősei rendszerint kényszerűségből csapódnak egymáshoz, hogy együtt járják a kietlen vidéket; a modernitás és a városi civilizáció meg sem jelenik ezekben a filmekben; a hangsúly a hősök csapatdinamikájára és a zárt szituációkból adódó pszichologizálásra tolódik át a hagyományos, akcióorientált kalandnarratíva helyett. Szintúgy rokon vonás Boetticher westernjeivel, hogy a protagonista Mann filmjében is túljutott élete delelőjén: egyszer már birtokolta azokat a javakat, melyeket a magányos hős - ideális esetben - a történetek végén elnyer, ám kicsúszott alóla a talaj, s így újra kell kezdenie mindent.

Tovább
Szólj hozzá!

Mindenki

2017. január 30. 16:40 - Alec Cawthorne

605554203.jpgTöbbször is megtekintettem Deák Kristóf Oscar-díjra jelölt kisfilmjét, a Mindenkit, és mindannyiszor elégedetten álltam fel a székemből. Remekműről persze nincs szó, de egyrészt már az is komoly eredmény, hogy egy esztendővel a Saul fia világraszóló sikere után újfent magyar filmért szoríthatunk majd "a második legnagyobb zsidó ünnepen" (örök hála Woody Allennek), másfelől a Mindenki nem csupán röpke, míves ujjgyakorlat - nemcsak egy tehetséges alkotó lehetséges antréja a professzionális filmkészítés világába -, hanem egyszerre örökzöld és kényelmetlenül aktuális parabola is. A történet 1991-ben játszódik: új kislány érkezik az általános iskolába, akinek figyelmét rögtön felkelti az osztálya tagjait tömörítő énekkar, melyet egy szikár stílusú, de emberségesnek mutatkozó tanárnő vasmarokkal fog össze. Fiatal hősnőnket a kórus ugyan tagjai közé fogadja, ám öröme nem tart sokáig: a bálványozott énekoktató az első közös próba alkalmával azt kéri tőle, hogy hangos éneklés helyett csupán tátogjon, mert nem képes tartani a lépést a többiekkel.

A kislány és újdonsült barátnője felfedezik, hogy az asszony a kórus számos tagját kárhoztatta arra, hogy éneklést mímelve hangtalanul mozgassa a száját. Mivel közeledik a várva várt dalverseny - és a legjobbnak ítélt kórus svédországi jutalomutazáson vehet részt -, a kislányok elhatározzák: cselekedni kell. Összefognak osztálytársaikkal és a mindent eldöntő napon merész bosszúra szánják el magukat: az egész társaság közös tátogással reagál a tanárnő vezényszavára. Amikor a megszégyenített asszony elhagyja a pódiumot, akkor viszont egymás után, szép lassan felcsendülnek a gyermeki ártatlanságú, tiszta énekhangok. Eddig az egyszerű, ám alaposan átgondolt, szinte nagyfilmeket idéző következetességgel megvalósított történet. Deák rövidfilmjének vonzó erénye, hogy nem spanyolviasz frissességű ötletre épül ugyan, ám mindent kiaknáz, amit ez az ötlet potenciálisan nyújt.

Tovább
11 komment

A fegyvertelen katona

2017. január 22. 12:59 - Charlie Simms

hacksaw-ridge-2016-images-andrew-garfield.jpgAki ismeri Mel Gibson munkásságát, cseppet sem lepődött meg azon, hogy az Oscar-díjas rendező éppen Desmond T. Doss nem mindennapi történetét dolgozta át filmre, hiszen a fegyvertelen hős élete ordít a mozivászonért és egy olyan alkotóért, aki igazán mélyre tudja taszítani nézőjét a háború poklába. Gibson már 1995-ben, A rettenthetetlen című nagyszabású történelmi filmjével bizonyította, hogy a brutalitás és a háború az ő asztala. Majd’ tíz évvel később Jézus kereszthalálát vitte vászonra, azután pedig letűnt közép-amerikai civilizációk csatározásaiba utaztatott minket - mindkettőt páratlan vérözönbe csomagolva.

Így hát nem véletlen, hogy Doss közlegény véres históriáját éppen ugyanő mutatja be nekünk. Tulajdonképpen ez is a szerencséje a történetnek; ha a produkció egy gyengébb kezű direktor munkája, jóval kellemetlenebb szájízzel álltunk volna fel a moziból, ugyanis a film nagy erőssége a csatajelenetekben rejlik.

Tovább
3 komment

Egy asszony illata

2017. január 21. 13:01 - Alec Cawthorne

big_1435268365_image.jpgMartin Brestnek a nyolcvanas és kilencvenes években bérelt helye volt a legnagyobb álomgyári mozimágusok illusztris klubjában. Végigzongorázta csaknem az egész hollywoodi műfaji palettát, miközben mégis mindig egyazon partitúrából dolgozott, csak közben intelligensen kicserélte a jól bevált recept némely összetevőjét, amikor kellett. A boldog nyolcvanas években két kultikus komédiával tört a csúcsra: a Beverly Hills-i zsaru első epizódja megágyazott Eddie Murphy rövid tündöklésének, és a korszak tárgyi, valamint zenei szférájának valóságos esszenciáját nyújtotta; az Éjszakai rohanás pedig még finomabb, még áramvonalasabb, mondhatni tökéletessé kristályosított csúcsproduktuma volt ugyanennek az alműfajnak (a "buddy cop movie"-nak, melyre sajnálatos módon még mindig nem találtunk ki autentikus magyar kifejezést). Ez utóbbi mozi hangütése azonban kissé elkomorodott; hamisítatlan vígjátéki elemek keveredtek a két főhős (Robert De Niro és Charles Grodin szenzációs alakításában) háttérben húzódó személyes férfidrámájával.

E hangnembéli fordulat betetőzése a négy esztendővel későbbi Egy asszony illata, mely méltán nevezhető az életmű non plus ultrájának. Brest - akárcsak korábbi munkáiban - ezúttal is az eltérő személyiségű férfiak véletlenszerű találkozását helyezi a fókuszba, jellemkomikum és jellemdráma feszült koncentrációja izzik a középpontban, ám a "buddy cop movie" virgonc atmoszférájának immáron se híre, se hamva: az Egy asszony illata valójában keserédes, a klasszikus Hollywood patinás hagyományai előtt fejet hajtó, mívesen giccses férfimelodráma. Adva van egy nyugalmazott, világtalan alezredes, Frank Slade (Al Pacino), aki hálaadás hétvégéjére megszökik unokahúga és annak családja elől, s a "vakvezető kutyaként"mellé rendelt középiskolás fiatalember, Charlie (Chris O'Donnell) társaságában felkerekedik, hogy eltöltsön néhány emlékezetes napot New Yorkban, luxushotelokban dorbézoljon, felkeresse rég nem látott rokonait, "szeretkezzen egy bombanővel, aztán leüljön a kényelmes szállodai ágyára, és szétloccsantsa az agyát". A kiégett, cinikus férfi és a talpig becsületes, eszméihez ragaszkodó fiú eleinte tehernek tekintik egymást, ám az együtt töltött napok során szolidaritás, és talán még több - szeretet - szövődik közöttük.

Tovább
2 komment

Karcos hang, örök sárm és dohányfüst - Hatvan éve halt meg Humphrey Bogart

2017. január 15. 17:17 - Alec Cawthorne

humphrey-bogart-from-the--014.jpgTegnap volt kereken hatvan esztendeje, hogy 1957. január 14-én elhunyt Humphrey Bogart (1899-1957), minden idők legnagyobb hollywoodi sztárja, a filmtörténet valaha volt legfontosabb ikonja, stílus- és divatdiktátora, a negyvenes-ötvenes évek férfiidolja, és, Marlon Brando ide, James Cagney, Spencer Tracy vagy Gary Cooper oda, legnagyobb színészegyénisége. Bogart több volt, mint színész: popkulturális jelenség; a klasszikus Hollywood valóságos különálló intézménye. Férfiideállá nőtte ki magát egy olyan korban, amikor a férfiak még férfiak voltak, a nők pedig nők, és a férfiszépség- illetve sárm nem a nőiesen lágy vonásokat, a kidolgozott, izmoktól dagadó felsőtestet, a nyáltúltengéses, női bugyikat átnedvesítő, száz százalékosan műanyag bájgúnár-mosolyt vagy a sikamlós, prolisan közönséges altesti poénokat jelentette. Hanem valami egészen mást: határozott, karakán fellépést, férfias keménységet, arcjátékban, öltözködési stílusban, a cigaretta színészi játékba való bevonásában megnyilvánuló, elragadó stílusosságot.

Bogart sosem volt a szó klasszikus, esztétikai értelmében véve szép ember, de nyers, perzselő, a vásznon átütő erejéből sokkal több férfiasság sistergett, mint a kriszhemszvörszök és zekefronok szoláriumbarna, gondosan borotvált mellkasából. Bogart egy olyan, végtelenül izgalmas, áldásos korban élt, amikor a férfiszoknya, a herevasalás, a rózsaszínű, V nyakú izompóló és az ecsetfrizura még nem tartoztak a férfistílus mindennapi, elengedhetetlen kellékei közé, s a "genderizmus" egyéb pusztító hóbortjai sem mérgezték a teremtés koronáinak elméjét. Egyszerűbb, kiismerhetőbb, mindazonáltal szerethetőbb világban élt, ahol a mozivászon férfihősei keménykalapban-nyakkendőben harcoltak hol az igazságért, hol saját mohóságuk és elvtelen vágyaik kielégítéséért. Ám akár dörzsölt gengsztereket, akár szívós detektíveket alakítottak, mindig ellenállhatatlan, magabiztos férfierő áradt belőlük. Bogart nemcsak detektívhősként (A nagy álom, A máltai sólyom), cinikus, önpusztító szerelmesként (Casablanca), hanem gengszterként (Magas Sierra) vagy kapzsi kincsvadászként (A Sierra Madre kincse) is káprázatosan megnyerő és rokonszenves tudott maradni. Mutatott emberi gyengeséget, ábrázolt veszélyes, emésztő ösztönöket, mint például a Magányos helyen című filmben, alakított félelmetes, ördögi bűnözőket (A megkövült erdő, A viharos húszas évek), játszott megszeppent, de végül erejét visszanyerő háborút veteránt (Key Largo) és több ízben "újrajátszotta" a Casablancát (Egyszer fenn, egyszer lenn; Átkelés Marseille-be).

A két és fél évvel ezelőtt elhunyt Lauren Bacall-lal legendás párost alakítottak mind a filmvásznon, mind a való életben. Közös filmjeikben valósággal forrt köztük a levegő, kiváltképpen legfontosabb és legtöbbet idézett közös produkciójukban, A nagy álomban. Bogie érdes, szétcigarettázott hangja összetéveszthetetlenül csengett minden egyes mozijában; magyarra sosem sikerült autentikusan szinkronizálni, még Kálmán György Casablancában nyújtott szinkronalakítása sem tudta megközelíteni a művész eredeti hangjátékának elemi erejét. Nemcsak nagy sztár volt, nemcsak a jellegzetes, cinikus, kiégett, de lelkük mélyén humánus kalandorhősök megmintázásában jeleskedett, de egy-egy emlékezetes filmjében képes volt elszakadni ettől a szereptípustól, és ekkor mutatta meg igazán, milyen ezerárnyalatú, kimagasló színésztehetség rejlik benne. Végezetül hadd zárjam emlékposztomat néhány személyes megjegyzéssel. Úgy hiszem, Bogart - akinek portréja egyébként mai napig a szobám falán lóg - nemcsak szórakoztat, tartalmas és értékes perceket okoz a nézőnek, de karakterei akár a mindennapi életben is útmutatással, támasszal szolgálhatnak. Most például úgy oldottam meg egy, a közelmúltban számomra sok sebet okozó "szerelmi" drámát - nevezzük fellángolásnak -, hogy a Casablanca Rickje által is megirigyelhető intelmekkel, tanácsokkal és tanulságokkal bocsátottam útjára az illető hölgyet. Mondja ezek után valaki, hogy a filmvászon nincs hatással mindennapi életünkre!

Humphrey Bogart örök, akárcsak a stílus, a míves cinizmus, a férfias kiállás és a szerelem.

3 komment

Csak nevében őrzi a mítoszt - Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet

2016. december 24. 20:57 - Alec Cawthorne

rogueone_cast.jpgTizenkét éves korom óta vagyok megszállottja a Star Warsnak, és túlzás nélkül állíthatom, akkor kezdett megszületni bennem a filmrajongó, amikor kezembe kaparintottam és rongyosra néztem a klasszikus trilógiát. Szeretném azt hinni, hogy Luke Skywalker, Han Solo, Obi-Wan Kenobi, Darth Vader és a többiek csillagközi meséje engem is olyan delíriumos bódulatba taszított, mint a hetvenes és nyolcvanas évek fiataljait, akik a maga frissességében és történelmi jelenvalóságában tapasztalhatták meg a Star Wars-életérzést. Azóta felnőttem, de az örökbecsű űropera iránti szerelmem nem csillapodott. Még az első két epizód, a Baljós árnyak és A klónok támadása gyermeteg ostobaságáért sem haragudtam annyira, mint sokan mások, A Sith-ek bosszúját viszont mindmáig kifejezetten kedvelem. Tavaly robbant be a filmszínházakba a hetedik epizód, Az ébredő Erő, mely ellentmondásos érzéseket keltett bennem. Eleinte csupán a hibái szúrtak szemet, ám a későbbi megtekintések kikristályosították bennem a film kétségkívül létező és méltányolandó erényeit. 

Más a helyzet a Zsivány Egyessel, mely nem épp impozáns antré a mostantól minden páros évben, egymás után érkező antológiafilmekhez. (Innentől a spoilerveszélyre kéretik fokozottan ügyelni!) Sőt, kifejezetten aggasztó produkció, ha e monumentális vállalkozás jövőjét tekintjük. Már a főcím sugallja, mi is következik: a vászon vaksötétjében ugyan felkéklik a mágikus inzert ("Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban..."), ám azt nem követi a jól ismert fanfár a perspektivikus, az űr végtelenjében kúszó sárga betűkkel. Jelzésértékű gesztus. Rögtön tudtunkra adják, most valami egész új következik. Paradigmaváltó mű akar lenni a Zsivány Egyes, s ez az izzadságos szándék minden egyes pillanatán átüt. Ám tegyük fel a költői kérdést: miként is pumpálhatna friss szemléletet a Star Warsba a csekély tehetségű Gareth Edwards filmje, ha annak legelső jelenete rögtön megidézi az Egy Új Remény egyik legsokkolóbb jelenetét, mégpedig a nevelőszülők lemészárlását? 

Tovább
10 komment

A Rogue One politikuma

2016. december 20. 18:11 - Szűcs Zoltán Gábor

rogueone-kep4.jpgSokféle értelemben lehet politikai üzenete egy filmnek és a Zsivány Egyes (Rogue One) már a mozikba kerülése előtt szembesült az egyiknek a lehetséges következményeivel, amikor az Egyesült Államokban sokan, elsősorban Trump-rajongók, Trump-ellenes propagandafilmként fogták fel, sőt, még bojkottot is hirdettek ellene. A Disney kénytelen volt erre azt mondani, hogy a filmnek nincs és nem is volt semmilyen politikai üzenete, ami az adott helyzetben érthető válasz volt, de másfelől kapitális baromság is.

Bárki, aki látott már Star Wars filmet, annak figyelmét nem kerülhette el annak politikai tartalma, már csak azért sem, mert a témája politikai: a régi (IV-VI. részek) trilógia a Galaktikus Birodalom elleni lázadásról szól, a középső (I-III. részek) a régi Köztársaság bukásáról és a megbuktatáshoz vezető összeesküvésről, az új trilógia első része pedig egy a Birodalom összeomlása utáni polgárháborúról. Más kérdés, hogy vajon mennyire lényegi eleme ez a politikai tematika a sorozatnak vagy mennyire szolgál csupán díszletként valami másnak az elmeséléséhez vagy pusztán a szórakoztatáshoz.

Tovább
27 komment

Westworld - 1. évad

2016. december 06. 17:04 - FOUREY

westworld-anthonyhopkins-heads.jpgVolt már egy írás az HBO Westworld című sorozatáról itt a blogon, a pilot epizód után, óvatosan bizakodó hangon. Ez a mostani, visszatekintő poszt inkább a negatív tapasztalatokról fog szólni, annak ellenére is, hogy nem szeretném mindenestül letagadni a sorozat bizonyos érdemeit. Kezdjük tehát a dicsérettel: az atmoszférateremtésért ötös jár, a zene, már csak a felidézett klasszikusok miatt is, fülbemászó. A látvány bizony lenyűgöző és a kommentelők körében burjánzó elméletek alapján okkal gondolhatjuk, hogy a készítőknek sikerült megragadniuk a nézők képzeletét.

Mi több, önmagában az a tény, hogy egy sorozat, amely bonyolult időstruktúrákkal dolgozik, ahol újra és újra hosszú perceket szánnak sokszor meglehetősen absztrakt problémákat boncolgató dialógusokra, ekkora népszerűségre tudott szert tenni, azt mutatja, hogy nem lehetetlen vállalkozás intellektuális igényességre építeni egy populáris kulturális terméket. Mindezt készséggel elismerem és becsülendőnek is tartom. Innentől viszont kénytelen leszek áttérni a kritikai részre és előre szólok, hogy ne olvasson tovább senki, aki nem akar spoilerbe botlani.

Tovább
8 komment

Búcsú a holnaptól - A fekete széria gengszterei

2016. november 26. 20:20 - Alec Cawthorne

gcrhjbzskyxzjvbhac2v4nqtvxs.jpgEvidenciának számít, hogy a film noir egyik legfontosabb műfaji előképe a harmincas években virágba boruló gengszterfilm. Azt azonban talán már kevesebben tudják, hogy a két zsáner metonimikus kapcsolata mennyire szerteágazó. Nemcsak a tematika, a vizuális stílus vagy a világnézeti beállítódás jelent kötőerőt közöttük. Elmondható ugyanis, hogy a film noir is fellépteti a maga „alternatív” gengszterhősét. Természetesen korántsem arról van szó, hogy Tom Powershez (A közellenség) vagy Rico Bandellóhoz (A kis cézár) hasonló fajsúlyú gengsztertípussal találkoznánk a fekete szériában. A noir inkább a maga világképéhez hajlítja a gengszterműfajból kölcsönzött hivatásos bűnözőit: megfosztja őket lényeges jegyeiktől – például férfias kezdeményezőkészségüktől –, ráadásul fő céljukká már nem az anyagi gyarapodásért folytatott harcot teszi. Épp ellenkezőleg: a gengszterkarakter konfliktusát materiálisról egzisztenciális-metafizikai terepre helyezi. Úgy is fogalmazhatunk: a film noir is megteremti a maga gengszterhősét. Erről a hősről szól ez a tanulmány.

Tovább
Szólj hozzá!

A szobalány

2016. november 24. 12:00 - Tenebra

1589435_full.jpg

Az Oldboy nagysikerű rendezője, Park Chan-wook a dél-koreai nemzetközi sikersztorihoz jelentősen hozzájárult, sőt sokáig Kim Ki-duk mellett Dél-Korea „arca” volt Demilitarizált övezet és az említett kultikus bosszúfilmjének köszönhetően, s egy-két gyengébb alkotás után most ismét elemében van A szobalány című erotikus thriller-melodrámájában.

A „dél-koreai Tarantino” azért meg-megbicsaklott (lásd a Stokert), de neve méltán vált nemzetközileg felkapottá, hiszen Kim Ki-duk mellett Park Chan-wook is rendkívül egyedi stílust képviselt, és bár – európai szemmel – néha öncélúan brutálisnak tűnik, mégis nagyon összetett, furfangos történeteket és karaktereket vonultatott fel alkotásaiban. Ennyiben nem is szabadna „tarantínózni” őt, mivel az amerikai fenegyereknél Park sokkal szofisztikáltabb és sokrétűbb, a dél-koreai szerzőnél összességében mindig érződik, hogy valamilyen komoly dologról, pszichológiai / társadalmi / történelmi problémáról kíván mesélni. Ilyen legújabb alkotása, A szobalány is, melyben Park Chan-wook önmagához képest látszólag visszafogott, spórol az erőszakkal és az erotikával, de a film második felében az indulatok elszabadulnak. (Továbbhajtás után enyhe SPOILER-ek előfordulhatnak!)

Tovább
Szólj hozzá!

Gilmore Girls

2016. november 22. 21:00 - FOUREY

landscape-1454107170-gilmore2.jpgMost, hogy már csak néhány nap van hátra, hogy a Netflixre felkerüljön a Gilmore Girls nagy izgalommal várt négy új epizódja, érdemes egy pillantást vetni a hajdani sorozat hét évadára és elgondolkodni rajta, vajon mit is lehetett annyira szeretni benne? Mondanom sem kell: ez egy vállaltan elfogult áttekintés lesz, viszonylag kevés kritikus megjegyzéssel és sok nosztalgiával. Ez a sorozat ugyanis a fiatalkoromat (kissé későre nyúlt kamaszkoromat) jelenti számomra, egyebek mellett, így tökéletesen meg tudom érteni azokat az ismerőseimet, akik szinte pánikba esve kérdezgették egymástól, hogy vajon végig tudják-e darálni a régi részeket az új négy rész november 25-i bemutatója előtt. S persze megértem azokat is, akik némi értetlenkedéssel nézik a sorozat iránti rajongást, hiszen a Gilmore Girls, mint minden, kicsit furcsa sorozat, inkább megosztó, mint mindenki számára egyformán vonzó. Az alábbiakban ezért pontokba szedve igyekszem röviden elősorolni azt, ami egyeseket (mint engem is), elbűvölt annak idején és ami másokat bizonyára joggal irritál.

Tovább
7 komment

"Hé te, mit tettél le az asztalra?" - Érveléstechnikai töprengések

2016. november 20. 22:13 - Alec Cawthorne

12_angry_men_lee_j_cobb_bellowing.pngAmikor az interneten vitatkozunk, hajlamosak vagyunk különösen leegyszerűsítő és demagóg érvekkel támadást indítani partnerünk ellen, bízva abban, hogy képtelen okfejtésünkkel talán magunk felé hajlíthatjuk a másik álláspontját. Kivált igaz ez a filmek kapcsán. A moziról szóló virtuális eszmecsere könnyedén parázs vitákat szülhet, hiszen minden más egyébnél szubjektívebb művészeti formáról beszélünk, mely ráadásul szemtelenül fiatal is (még mindig alig több, mint száz esztendős), és a mai napig polemizálhatnánk akár arról is, hogy a mozgókép elsődleges funkciója a vásári szórakoztatás-e avagy a művészi igényű történetmesélés (a filmkultúra most épp az előbbi felé kanyarodott el, ráadásul elég éles ívben).

Az egyik legnehezebb helyzet, ha egy bálványozott kedvencünket - filmet, rendezőt vagy színészt - kellene védenünk, de ehhez nem áll rendelkezésünkre racionális érvkészlet. Azaz védtelenek vagyunk az ellenfél "alattomos becsmérlésével" szemben. Ilyenkor az elkeseredett vitázó végső elkeseredésében gyakorta odáig süllyed, hogy beveti a "titkos csodafegyvert", a mindenki által jól ismert "Mit tettél te le az asztalra?" című "érvet". Tapasztalatból beszélek, hiszen ezt az "érvet" nem egyszer a fejemhez vágták már. Persze a magam részéről csupán elnéző mosollyal fogadom az ilyesmit. Ám mivel a magyar virtuális térben ez az érveléstechnikai szarvashiba tömegjelenségnek számít, érdemes kissé e kor- és kórtünet mélyére ásni.

Tovább
15 komment

A Sierra Madre kincse

2016. november 19. 13:18 - Sir Cesare Finta Gonzago

treasure_of_the_sierra_madre_2.jpgA rendezői tálentumát már "elsőfilmesként" megcsillogtató John Huston több alkotása - így a The Maltese Falcon, a Key Largo, a The Asphalt Jungle és a The Treasure of the Sierra Madre - olyan férfiakról szól, akik világhódító ambícióik rabjai, ám vakmerő törekvéseik önnön mohóságuk és a sors szeszélyei folytán meghiúsulnak. A máltai sólyom alvilági antihősei - Kasper Gutman, Joel Cairo és Brigid O'Shaughnessy - csaknem két évtizeden át kutatják a drágakövekkel ékesített madárszobor hollétét, útjukat hullák szegélyezik, s végül, midőn megérinthetik a kincset, kiderül, álmokat kergettek. Az illúzióvesztett Sam Spade detektív nem tarthatja meg sem a tízezer dollárt, sem a "végzet asszonyát": társa, Miles Archer gyilkosának fedezése őt magát is zsarolhatóvá tenné, így inkább feladja szerelmét a rendőröknek.

A Key Largo gengszterhőse, Johnny Rocco a húszas évek hirhedt nagymenője volt - önkéntelenül a (Little Caesar) képsoraira emlékezem a film láttán! -, aki a világháború után is a régi dicsőségről ábrándozik és a chicago-i nagy visszatérést tervezi, de csak Floridáig jut, és számításait egy veterán, valamint a váratlan hurrikán keresztül húzza. Soha olyan pontossággal nem terveztek még "balhét" a nagymenők, mint az Aszfaltdzsungelben, ám végül mindent elrontanak: Emmerich végez magával, Riedenschneider a rendőrök kezére kerül, mert elbűvölve bámulja a táncoló lányt a lebujban, ahonnan sietve kellene távozni, végül a sebesült Dix sem ér révbe, éppen csak megpillantja szeretett lovait.

Tovább
Szólj hozzá!

Érkezés

2016. november 14. 21:13 - FOUREY

maxresdefault_46.jpgMielőtt bárki tovább olvasna: 1. nem vagyok filmkritikus, 2. ez nem az Index rovata, 3. az Oidipusz királyban felkavaró részletek találhatók, 4. aki nem szeretne megtudni a moziélményét befolyásolni képes dolgokat az Érkezés című filmről, az ne olvassa el, amit írtam.

Hogy rögtön a lényegre térjek: Dennis Villeneuve filmje nem tetszett, emellett ráadásul egy félresikerült, rossz alkotásnak is tartom. Így összességében bánom azt a pénzt és időt, amit elvesztegettem rá. Az, hogy nem tetszett és az, hogy szerintem rossz film, két különböző dolog, bár valamelyest összefügghetnek. Persze, ha nem tudnám kritizálni, valószínűleg az általános ítéletem is jobb lenne róla. De nem nagyon látnám értelmét hosszasan érvelni amellett, hogy miért nem tetszett a film, legyen az az én dolgom. Azt viszont az alábbiakban bővebben igyekszem megindokolni, hogy miért tartom rossz filmnek, főleg, mivel sokaknak tetszett, tehát korántsem magától értetődő, amit az Érkezésről gondolok.

Tovább
20 komment