Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Kétségtelenül indokolt

2018. május 31. 16:58 - Alec Cawthorne

screenshot1.pngFritz Lang kivételes státusú rendező az amerikai műfajfilm történetében, hiszen két bűnügyi zsáner - a film noir és a thriller - megszületésénél is bábáskodott. E kettő furfangos ötvözete a Kétségtelenül indokolt (1956), mely mesterien játssza ki a néző előzetes műfaji elvárásait. Kezdetben úgy tetszhet, filmünk a halálbüntetés elleni mozgóképes vádirat: a nyitókép lidérces pillanatai - egy halálraítélt villamosszék általi kivégzését láthatjuk - kellőképp megágyaznak e sejtelemnek, ráadásul az alapszituáció is e kérdés körül forog. Főhősünk, Tom Garrett (Dana Andrews), a szépreményű fiatal író ugyanis agyafúrt tervet eszel ki leendő apósával, a befolyásos laptulajdonossal, Spencerrel (Sidney Blackmer) karöltve, aki mellesleg a halálbüntetés nagy ellenzője: egy aktuális, a közvéleményt sokkoló gyilkossági ügy kapcsán (valaki hidegvérrel megölt egy táncosnőt) a gyanút meghamisított bizonyítékok segítségével Garrett-re terelik, majd az ítélet kimondása után, mielőtt a férfit a vesztőhelyre kísérnék, leleplezik akciójukat. Ezzel kívánják demonstrálni, hogy a halálbüntetés veszedelmes, kétélű játék, hiszen az igazságszolgáltatás fogyatékosságaiból adódóan sokszor ártatlanul megvádolt állampolgárok járulnak a vérpadhoz.

Jóllehet a premissza konvencionális thrillert ígér, melyben az egyébként tisztességes, makulátlan főhősnek nem várt bonyodalmakkal kell szembenéznie kockázatos, de jóhiszemű, magasabb rendű célt szolgáló vállalkozása során, ám a legváratlanabb pillanatban mégis fordul a kocka. Garrett mentora, leendő apósa ugyanis épp akkor szenved halálos kimenetelű autóbalesetet, amikor a bíróságra tart a két férfi titkos "játékát" leleplező fényképes bizonyítékokkal a zsebében. A fotók megsemmisülnek a tűzben, így Garrett egyetlen, ám betonbiztos mentőöve odavész. A férfit halálra ítélik, ráadásul szerelmétől, Susantől (Joan Fontaine) sem számíthat segítségre, ugyanis Garrett magánakciójának kezdetén felbontották jegyességüket. A szüzsébe remek ütemérzékkel beágyazott véletlen esemény - a laptulajdonos Spencer halála - örvén Lang eltéríti a cselekmény orientációját, sőt műfajt is vált. Az eddigiekben ugyanis egy tisztességgel építkező, de voltaképpen középsúlyú thriller-coutroom drama egyveleg pergett a szemünk előtt, melynek feszültségét korlátozta, hogy előre tudtuk: az egész csupán színjáték, melyet a főhősök rendeztek meg, s így a per dramaturgiája teljességgel az ő forgatókönyvük szerint alakul.
fd7538d416bba7841720be7aedee1a47.pngA véletlen azonban ebben a filmben nem a thrillerekből ismerős koincidencia: ez utóbbi voltaképpen csak erősíti a cselekmény okozati logikáját, s kidomborítja a protagonista rendkívüli állóképességét és problémamegoldó érzékét. (Erre remek példa az Észak-északnyugat nyitányának véletlenje, melyben a főszereplőt összetévesztik valaki mással - az eset pikantériája, hogy egy nem létező személlyel -, és ez a fatális félreértés konfliktusszituációk egész láncolatát szüli, melyek során a főhős nemcsak ragyogó rátermettségét bizonyítja, de sikerrel megold egy szövevényes kémügyet, és még a szerelem is rátalál kalandjai során.) A Kétségtelenül indokolt véletlenje ugyanis feloldhatatlan patthelyzetet teremt, és végül a főhős teljes erkölcsi és fizikai bukását eredményezi, de a legizgalmasabb, hogy miként teszi ezt. Garrett a halálsoron vár a kivégzésére, totálisan passzivizálódik, s egyetlen reménye már csak Susan. A szerelmes asszony mindent megtesz azért, hogy kihúzza a férfit a csávából, mert ugyan házassági terveik lekerültek a napirendről, de még mindig hisz egykori vőlegénye ártatlanságában. Az imént ecsetelt véletlen esemény azonban egyfajta jelzőtáblaként funkcionál a thriller és a film noir avatott ismerői számára: innentől nem az előbbi, hanem az utóbbi műfaj fog eluralkodni a filmben.

Egy rendőrtiszt, aki korábban jegyben járt Susannel, s még mindig nem közömbös a nő iránt, a saját szakállára nyomozni kezd a meggyilkolt táncosnő múltját illetően. Rá is akad egy sok reménnyel kecsegtető nyomra: a lányt brutálisan verte egy korábbi szeretője. Lang e motívummal alaposan becsapja nézőjét, aki önkéntelenül is bizakodni kezd: e friss fejlemény megmentheti Garrett-et, akinek már csupán egy napja van hátra a kivégzéséig. Egy újabb esély, hogy a cselekmény mégis visszakanyarodhat a thrilleri ösvényre. Azonban kisvártatva kiderül, hogy az illető férfi évekkel korábban elhunyt. Ezt követően azonban mégiscsak Garrettre mosolyog a szerencse: a nyomozók értékes dokumentumot találnak a néhai Spencer páncélszekrényében: egy írásos vallomást, mely minden kétséget kizáróan tisztázza főhősünket. Erre a bizonyítékra már a hóhérként elhíresült (számos halálbüntetést "megácsolt") államügyész szíve is ellágyul, s a kormányzó is arra készül, hogy kegyelemben részesítse Garrett-et. Lang eddigre már vagy négy alkalommal kijátszotta a thrillerrel és a noirral kapcsolatos elvárásainkat, de zsenialitását dicséri, hogy még ennél is magasabbra srófolja a feszültséget az utolsó néhány percre időzített slusszcsavarral. Garrett a felhőtlen boldogság kapujában, egy gyönge pillanatban elszólja magát Susan előtt, s a nő így rájön, hogy a férfi mégis ismerte a táncoslányt. Garrett angolosan bevallja, hogy tényleg ő követte el a gyilkosságot. Susan rövid ideig vívódik ugyan, hogy mitévő legyen, ám végül erkölcsi érzéke felülkerekedik érzelmein: "elárulja" szerelmét a kormányzónak, s Garrett így mégsem kerülheti el a villamosszéket.
screenshot3.pngA fordulat erejét némiképp gyengíti, hogy kissé hiteltelen és összecsapott, ám Lang bátorságát dicséri, hogy képes egyetlen, végső forgatókönyvi leleménnyel porrá zúzni a főhősről alkotott addigi összes előfeltevésünket. Ez a noirban meglehetősen ritka. A Black Angel (1946) vagy a kiváló neo-noir, az Angyalszív (1987) hozható fel példaként, ám ez utóbbi két moziban mégiscsak más helyzet áll elő, ugyanis az antihősök maguk sem tudják, hogy bűnösök, egy-egy múltbéli trauma rejti el előlük az igazságot, s tudatalattijuk mélyére kell lehatolniuk, hogy szembenézzenek önnön gyarló múltjukkal. Tom Garrett azonban kezdettől fogva tudatában van szörnyű tetteinek, s színjátéka - melynek végső eredménye a kormányzói kegyelem lenne, amelynek segítségével örökre megúszhatná a gyilkossági ügyet, hiszen nem volna többé perbe fogható - ennek tükrében különösen cinikus, akárcsak egyébként Lang nézőpontja. A rendező ugyanis - miként azt most már láthatjuk - korántsem a halálbüntetés eltörlése mellett tör pálcát, sőt semmiféle direkt társadalmi üzenetet nem kíván megfogalmazni, még akkor sem, ha ez a téma érdekes módon korábban élénken foglalkoztatta (Téboly [1936], Csak egyszer élünk [1937]). Ellenkezőleg: kizárólag arról az átlagember lelkében kavargó-gomolygó óceánról mesél, melyet bűnnek, gyarlóságnak hívunk. És bár filmje korántsem tökéletes - a dramaturgia hanyagul súlypontozott, a tétova, az előkészületeket hosszan részletező expozíciót igazán megkurtíthatták volna -, de virtigli noir-élmény, ráadásul a műfaj egyik legagyafúrtabb képviselője, fantasztikus vizuális világgal, delejező fény-árnyék játékokkal, nagyszerű színészi alakításokkal, s egy nehezen feledhető fináléval.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr9314014644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása