Mit is lehetne írni néhány mondatban a kilencvenes évek hollywoodi megapic-einek koronagyémántjáról, a Terminátor-széria zászlóshajójának számító, iskolateremtő kultuszműről, Az ítélet napjáról? Talán célszerű azzal kezdeni, hogy az új, digitálisan restaurált, 3D-s változat mozibemutatójából leszűrhető: a film pazarul öregedett. Története rakétasebességgel ível kezdetből végpontba, a fordulatok precízen kidekázottak, a cselekmény tempója pedig az eredeti, 131 perces verzióban van tökéletesre centrírozva (az új jelenetekkel kibővített változatban viszont mérhetetlenül lelassul a film, a ritmus pedig széttöredezik). Az ítélet napját olykor szokás amiatt támadni, hogy időszemlélete nem tudományos megalapozottságú: már a múltba utazás is komoly aggályokat felvető időparadoxon, az pedig, hogy a második epizódban a hősök ismét megkísérlik korrigálni a jövőt, csak tetézi a kukacoskodók ellenérzéseit.
Ilyenkor csupán azt tévesztik szem elől az éles nyelvű kritikusok, hogy a Terminátor 2 fényévekre áll a keményvonalas science fictiontől. Sokkal inkább egy populárfilozófiával telített, fantasztikus elemekből összegyúrt akciófilm, melynek azonban - a kortárs álomgyári blockbusterektől eltérően - lelke is van, és némely ihletett pillanatában ragyogóan játszik a (melo)dráma húrjain. James Cameron rendező merészen, de biztos kézzel bútorozta újra a Terminátor világát a technohorrorba hajló, szennyfeketén pesszimista első részt követően. A világvége-hangulat Az ítélet napján is tapintható, ám a palettán immár friss színárnyalatok is csillognak. A virgonc, gyermeki humor, a szívfacsaró családi dráma - a T-800 (Arnold Schwarzenegger), John Connor (Edward Furlong) és Sarah (Linda Hamilton) triumvirátusa mellesleg a nukleáris család fullánkos kritikája -, és némi haloványan pislákoló életigenlés.
Utóbbit a korszellem is indokolja: a film 1991-ben, a hidegháború végén, a multipoláris világrend hajnalán készült, amikor az atompánik már csillapodott ugyan, ám a Nyugatnak új globális fenyegetésekkel kellett szembenéznie (Öböl-háború). A végkifejlet - és vele együtt az üzenet - mégis pozitív: összefogással és kellő akarattal elkerülhető a nukleáris holokauszt. Az akciójelenetek még mindig képesek székbe passzírozni a nézőt: stílusosak, elegánsak és bravúrosan megkoreografáltak. Továbbá nem ragasztóanyagai, hanem támasztékai a filmnek, s többnyire dramaturgiai célt szolgálnak, nem puszta hatáseszközök (vö. a mai hollywoodi megapic-ek). Az ítélet napja fekete-acélkék képvilága a nagyvásznon úgy képes megdelejezni a rutinos rajongót is, mint az első megtekintés alkalmával, a fegyverropogás és a detonációk zaja pedig borzongatóan kényezteti a dobhártyánkat. A film nemcsak cselekményvezetés és emocionális töltet, karakterek és atmoszférarajz terén üti felül mai társait, de technológiailag is egy ligában játszik velük.
Nincs probléma a felújított kópiával sem, bár a 3D ezúttal is csupán funkciótlan ékítmény, s nem szolgálja érdemben az élményt. (Bár most legalább nem fájdult meg tőle a szemem. Sőt, több ízben le is vettem a szemüvegemet, s anélkül csodáltam a filmet, dacára az olykor félig-meddig homályos képmezőnek.) A veretes magyar szinkron - melyet sokan már kívülről fújunk - szinte semmiben sem marad el az eredeti hangsávtól. Gáti Oszkár, Fehér Anna, Minárovits Péter, Szabó Ottó és a többiek orgánuma többnyire kristálytisztán cseng. Csupán egy-két olyan jelenet van, melyben a szereplők hangja mintha egy feneketlen kút mélyéről szólna, ám ezeken gyorsan túllendülhetünk. Az utolsó jelenetet pedig nem szégyen megkönnyezni: szívfacsaró, de giccsmentes, katartikus, de nem teátrális, felkavaró, de nem hatásvadász. Azóta sem igen láthattunk olyan nagy kiállítású hollywoodi blockbustert, mely ennyire érzékenyen és rétegzetten ábrázolta volna az ember-gép viszonyt. És ne feledjük: "Ha egy gép, egy Terminátor fel tudta ismerni az emberi élet értékét, akkor talán még van remény."
