Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Tizenkét dühös ember

2017. március 15. 16:46 - Alec Cawthorne

image-w1280.jpgHétvégén ismét megtekintettem Sidney Lumet halhatatlan remekművét. Mai szemmel nézve is hihetetlen, hogy a Mester - a tévérendezők nemzedékének egyik ikonikus alakja - már legelső nagyjátékfilmjével iskolateremtő klasszikust alkotott. Akárhányszor látom a Tizenkét dühös embert, végül mindig elfog a jóleső bizonyosság: sosem elég belőle! Furcsamód nem Lumet alapművével találkoztam azonban először. Még a kilencvenes években volt szerencsém William Friedkin kerek negyven esztendővel későbbi, 1997-es átiratához (a történet alapja ugyanis Reginald Rose azonos című színműve; a sors fintora azonban, hogy a szépirodalmi gyökereket lavinaként temette maga alá Lumet műremeke, s ma már kevesen tudják, hogy a közismert história eredetileg színpadi deszkákon kelt életre).

Talán a színészek iránti elfogultság beszél belőlem, vagy talán a puszta tény befolyásol, hogy előbb láttam, de számomra Friedkin interpretációja is nagyszerű. Igaz, rendkívül egyszerű hatáselemekkel operál, s korántsem olyan aktuális, mint a forró hatvanas évek hajnalán bemutatott Lumet-mű, sőt még a tempója is "nyugdíjas" kissé, s inkább ügyes tévéjátékra hasonlít, mintsem ambiciózus kamaradrámára, de Friedkin visszafogott eleganciája, illetve a főszerepeket alakító Jack Lemmon és George C. Scott jutalomjátéka különleges, vibráló erővel tölti meg a képsorokat. Persze az igazi, az eredeti, a megkerülhetetlen mégiscsak Lumet opusa. A Tizenkét dühös ember a bírósági kamaradrámák non plus ultrája; körülbelül azt jelenti ennek a műfajnak, amit a Délidő a westernnek, az Ének az esőben a musicalnek, a Keresztapa a gengszterfilmnek, a Kettős kárigény a film noirnak. Lumet fejéből teljes fegyverzetben pattan elő az egész zsáner, annak minden obligát kellékével: egyetlen, zárt térre komponált szüzsé, alkatilag egymástól élesen elütő, de egymásra utalt hősök, akik elkeseredetten hajszolják az igazság délibábját, versenyt futva az idővel, miközben a tét (ezúttal egy fiatalember életéről és haláláról döntenek) egyre súlyosabb terhet ró a lelkiismeretükre.

Tengernyi emlékezetes darabot kitermelt magából ez a műfaj. Hitchock Paradine-ügye,  Aki szelet vet, Ítélet Nürnbergben, Egy gyilkosság anatómiája, A vád tanúja, Ne bántsátok a feketerigót - a címeket hosszasan sorolhatnánk. A Tizenkét dühös ember azonban fenséges katedrálisként borítja árnyékba a tárgyalótermi tematikának emelt többi celluloid-templomot. E históriák az igazság lázas kutatásáról szólnak, és szinte kivétel nélkül megnyugtató módon zárulnak: a védelmet képviselő hős diadalra viszi az ügyet, tisztázza a vádak alól ártatlanul sínylődő honfitársát, a konklúzió pedig elűzi a nézői aggodalmakat: az amerikai jogrendszer fogaskerekei, ha néha homokszemeket is szórnak beléjük, rendíthetetlenül forognak, az állampolgárok fölött őrködik a jogrend, s a társadalmi szolidaritás és az egyéni kurázsi is segít orvosolni az esetenként felmerülő igazságtalanságokat. A Tizenkét dühös ember azonban nem erről szól. Lumet filmje, habár egy gyilkossági ügy felgöngyölítésének történetét beszéli el, mégsem a tények szubjektivizált, egyéni nézőpontú értelmezését kínálja. Persze a tét a körülmények tisztázása, s annak eldöntése, vajon bűnös-e a fiatal srác, aki a vád szerint megölte az apját. Azonban, habár a film végén az egyik oldal győzedelmeskedik, s elbillen a mérleg nyelve, valójában ez sem elégséges bizonyosság, hiszen az esküdtek mindkét tábora inkább spekulációkra, mint szilárd tényekre alapozza álláspontját, s a zárt térben a bizonyítás lehetőségei is korlátozottak.
12_angry_men_lee_j_cobb_bellowing.pngA Tizenkét dühös ember valójában nem a gyilkossági ügy megfejtéséről szól. Persze izgalmakban bővelkedő krimi-narratíván bukdácsoltatja végig a nézőt, s roppant élvezetes nézni, ahogy az innen-onnan összeverbuvált, laikus esküdtek belebújnak a védő és a vádló szerepébe, és kénytelen-kelletlen kőkemény vaslogikával próbálják meg összerakni a mozaikokat. Ám a cselekmény valódi tétje voltaképpen nem az, hogy e tizenkét férfiú bűnösnek vagy ártatlannak véli-e a vádlottak padján ülő fiatalembert. Már csak azért sem, mert a néző valójában nem képes érzelmileg közel kerülni az ifjú vádlotthoz, mivel az csupán a nyitójelenetben tűnik fel, majd a film nagyobb részében absztrakcióvá válik, hiszen csak a hősök sokszor nem épp objektív elbeszélései idézik fel. (Egyébként zseniális momentum, hogy a nyitányban az esküdtek, mielőtt elhagynák a tárgyalótermet, mélyen a fiú szemébe néznek. Az utolsó benyomás mérhetetlenül fontos.) De nem is az ő dilemmája a lényeg, sőt Lumet a bűnügyet is csupán ugródeszkának használja, hogy aztán alaposan megmártóztassa nézőjét e tizenkét átlagember szennyes-gyarló lelkivilágában. A verdikt valójában nem (csupán) a fiúnak szól, nem pusztán arról döntenek, hogy villamosszékbe üljön-e a szerencsétlen sorsú ifjú, hanem a döntésfolyamat közepette önmagukról mondanak mindennél beszédesebb ítéletet. Önleleplező, szinte oidipusi bűnhistória a Tizenkét dühös ember, mely valójában az előítéletek elsöprő erejéről és arról szól, mihez kezd a frusztrált átlagember, amikor a jogszolgáltatás félelmetes hatalmat ad a kezébe: dönthet életről és halálról. Néhány röpke órára istent játszhat.

Eleinte a társadalmi szerepek formálják a hierarchiát. A hármas és a négyes esküdt - egy vállalkozó és egy bróker, azaz "a lelketlen kapitalizmus" képviselői - vezetik a vádlók táborát. Nekik szegül ellen Henry Fonda építésze, aki szintén a tápláléklánc csúcsán trónol, csakhogy ő "valódi" értelmiségi, aki kontrasztban áll a rideg logikával érvelő pénzemberekkel. Ellenkezőleg: foglalkozása is bujtatott metafora, mely kidomborítja énjét: konstruktív, nyitott személyiség, aki mély empátiával viszonyul másokhoz. Másrészt az igazi amerikai küzdőszellem is benne manifesztálódik, ő a bírósági drámák becsületes ügyvédhősének itteni variánsa. Hamisítatlan "white knight", s ezt Lumet a megjelenésével is hangsúlyozza: tetőtől-talpig fehérbe öltözteti, s a zakó-nyakkendő kombináció is rendezett személyiségről árulkodik, szemben Lee J. Cobb ingujjra vetkőzött, zilált ruházatú "antagonistájával". (Fonda hófehér külleme persze "megváltó-szerepét" is szimbolizálja: ő kormányozza vissza a közösséget a morális tisztaságba.)
12-angry-men_2_758_426_81_s_c1.jpgA vita előrehaladtával azonban a társadalmi szerepek veszítenek súlyukból, a hierarchia összekuszálódik. A társadalom peremére szorult tagok is szót kapnak. Mindenki hozzátesz valamit a megoldáshoz. A nyomornegyedből származó, s épp ezért a többiek által lenézett esküdt a késszúrásos demonstráció alkalmával tereli új mederbe a "nyomozást". A becsületes bevándorló a fiú tetthelyre való visszatérését pedzegeti, ekként ingatva meg a vádat. A sokáig szintén semmibe vett aggastyán pedig a női tanú szemüveges mivoltának felemlegetésével járul hozzá ahhoz, hogy a tizenkettő végül összezárjon és meghozza az egybehangzó döntést. Reginald Rose és Lumet egalitárius vízióvá emeli a filmet: társadalmi pozíciótól függetlenül minden hős egyenlő mértékben "részesedik" az ügy felderítéséből, fehérgalléros entellektüel és munkásosztálybeli egyaránt érvényesíti az akaratát.

Az ihletett, kontrasztos képek az izzasztó döntéskényszert nyomatékosítják: ebben a helyzetben csak fekete és fehér létezik, "bűnös" avagy "nem bűnös", középút nem lehetséges. Ahogy a vihar sötétséget borít a kintre, úgy vetülnek egyre fenyegetőbb árnyak a bent világára és éleződik végletessé a konfliktus. A kamera szép lassan körbetáncolja az egész tárgyalóhelyiséget, szinte észrevétlenül finom mozgásokkal tárja fel a szűk tér rejtett zugait is. Nagyszerű a csoportjelenetek megkomponálása. Lumet mindig eléri, hogy az egyetlen képkivágatba "összezárt" szereplők között sisteregjen a dráma, a nézőt pedig elfogja a klausztrofóbia érzete. Akad egy-két igazán remek kameramozgás is - gondoljunk csak a filmvégi svenkre, mely végigpásztázza az immár üres tárgyalóasztalt.
2-1978lqo.jpgA feszültséget Lumet azáltal is fokozza, hogy a teret szinte mindig több figura tölti be, és csaknem mindig mozognak: le-fel járkálnak, vizet isznak, nyújtóznak, egymásnak esnek - és ezáltal a nézőt is nyomás alá helyezik. A produkció színpadi gyökerei előtti "tisztelgésnek" is minősíthető, hogy egyik karakterről sincs igazán közeli kép (egyetlen premier plánnal sem találkozhatunk például), Lumet végig színházias objektivitást érvényesít a vizuális ábrázolás terén is, s ez persze rezonál a koncepcióra is: nincs egyetlen igaz válasz a tizenkettőt foglalkoztató kérdésre, nincs egyetlen üdvözítő megoldás - csak érvek és ellenérvek, lelki alkatok és világnézetek csapnak össze, és bár a végén a mérleg billen (Iustitia kardja végül nem sújt le), az igazság nem kerül "intim közelségbe" (nyilván valószínűbb, hogy nem a fiú a tettes, bár az esküdtek többször hangsúlyozzák, hogy ha döntésképtelenné nyilvánítanák és feloszlatnák magukat, egy másik esküdtszék bizonyára villamosszékbe küldeni a srácot), s a stáblista végigpergése után a néző nem feloldozásban részesül, hanem magára marad a kérdéseivel és a kételyeivel.

Persze a zárlat azt sugallja, hogy győzött az igazság, a társadalmi egyensúly helyreállt, és a diadalmaskodó esküdt még fel is segíti a zakót vereséget szenvedett társára. Sőt, a nyolcas és a kilences esküdt - az építész és az öregúr - még ki is lép ebből a dehumanizált közegből azáltal, hogy egymás neve iránt érdeklődnek, s kezet is ráznak. Az esküdtek visszabújnak eredeti szerepeikbe, s demonstrálják, hogy civilben, miután elcsitult a vércsevijjogás, az élet a maga ideális medrében hömpölyög tovább. És bár kissé didaktikus és politikailag "enyhén" korrekt a végkifejlet, hiszen a felmentő ítélet erkölcsileg felemeli a sanyarú sorsú bevándorló fiút, míg a heteroszexuális fehér férfiak egyik csoportja megsemmisítő vereséget szenved (igaz, a másik csoport meg győz; ha ma forgatnák e filmet, akkor minden bizonnyal jobban érvényesülne a diverzitás, s a különböző szexuális kisebbségekkel töltenék fel az esküdtek sorait), ám ez egyáltalán nem teszi szájbarágóssá a filmet. Nem lesz tőle túlságosan "tanmesés" íze. De ha még így is lenne: ennyit bőven elnézhetünk egy korszakos remekműnek. (Aki kedveli a Tizenkét dühös embert, annak bátran ajánlhatom Lumet 1982-es, Az ítélet című filmjét is, Paul Newman főszereplésével.)

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr2212336225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Intimitás Gourmet · http://intimitasgourmet.blog.hu/ 2017.03.16. 14:24:21

Igazi sokszor megnézhető film. Láttam mindkét változatot, mindkettő tetszik.
Nagyon szeretem az ilyen szűl helyen felvett (mintha suínpad lenne), de mégis filmes eszkozökkel operáló alkotásokat.
Fehér ingben ülő férfiak egy fekete-fehér filmben. Azt hiszem ezt ma is így kellene csinálni.
Fonda pedig, lehet hogy csak a szeme miatt, de ezek a szuggesztív színészek akiket ma hiányolok.

Jakab.gipsz 2017.03.16. 14:24:26

Igen, pontos kritikai elemzést írtál, nekem is a kedvenceim közé tartozik ez a film.

Sajnos ez a mai Amerika, már nem ez az egykori remény teljes Amerika. Vajon hol romlott el, az egykori kedvelt példakép és irigyelt demokrácia.

Kurt úrfi teutonordikus vezértroll · https://hatodiklenin.blog.hu/ 2017.03.17. 00:29:16

Remek írói vénával megáldva írtad. A közepétől nagyjából - mivel a filmet sokszor láttam és most megnézem újra - azért olvastam végig, mert élveztem az írásod.

Kurt úrfi teutonordikus vezértroll · https://hatodiklenin.blog.hu/ 2017.03.17. 09:52:41

@Jakab.gipsz: Egy extenzív fejlődés mindig szabadságot, eufóriát hoz. Amikor ez a szakasz elmúlik, akkor az emberek a másik fél által felállított korlátokba ütköznek, ami próbára teszi a demokráciát és rontja a közhangulatot. Az USA-nak nincs tovább hova fejlődni népesség szaporulat nélkül. De a fehérek nem szülik tele az országot, azt meg rossz szemmel nézik ha a hispánok és négerek teszik ezt.

Túlélő ... 2017.03.17. 20:26:43

1957-es film, ami az amerikai mozgókép történetének egyik korszakos és emblematikus alkotása. A 6 éve meghalt Sidney Lumet sok filmje közül az egyik legjobb (vagy talán A legjobb) a 12 dühös ember. Nekem nagyon tetszett!

Jakab.gipsz 2017.03.18. 11:28:43

@Kurt úrfi teutonordikus vezértroll: Ez a kategorikus kijelentő mód, talán túl egyszerű, a dolgok rendszerint nem egyszerre fordulnak rosszra, hanem apró hibák sorozatának a következménye is lehetséges út egy tragédiához. . Mit nem mondjak, az amcsi pragmatizmus az analitikus filozófiával ötvözve, könnyen tévútra vezethet bár kit, is. Más szóval az amcsi kultúrának a filozófia (a klasszikus görög filozófia) sohasem volt az alapja, túl korán túlságosan sokat akartak. Ideje felébredniük. Azt hitték ha össze hörcsögösködik a világ legjobb tudósait, tudás-kultúrát is kapnak, ez nem egészen így van, mert meg kapták a szemetet is, ami viszont a saját hibáikat alaposan fel nagyította. Itt tartanak most.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2017.04.18. 16:45:57

Remek cikk, egy valóban korszakos jelentőségű, hibátlan mesterműről. Az Itélet című Lumet darabot eddig nem ismertem, de most felvettem a nézendők közé. (Bár Friedkin filmjeit is kifjezeten kedvelem a remake eddig kimaradt, talán azért, mert az eredeti, annyira kerek és teljes egységnek érzem, ami olyan jól mutatja be az esküdti rendszer problémáit, hogy kételkedtemn benne, hogy mi pluszat lehetne ehhez hozzáadni, de mindenképen teszek majd azzal is egy próbát.)

Egyedül a PC téma iderángatását érzem fölöslegesnek.

Nem is teljesen értem a "míg a heteroszexuális fehér férfiak egyik csoportja megsemmisítő vereséget szenved" megjegyzést, hiszen a filmben a szexualitás egy teljesen lényegtelen dolog, és igazából a börszin is. Igaz, a vádlott tényleg bevándorló, de csak azért mert az embereknek a bevándorlókkal vannak ilyen jelegű negatív elöitéleteik. (Ha ma készülne el a film, és tényleg lennének benne melegek, szerintem semmivel sem csorbulna a film, feltéve, ha a szinészi játék és a rendezés hasonló szinvonalú maradna.) A végét sem nevezném PC-nek, hiszen bár tényleg felmentik a bevándorlót, nem a nyomorult sorsa miatt, hanem mert a bizonyítékok alapján nem biztos, hogy ő tettes. Ezt azért még nem nevezném PC-nek, legalábbis a szó, mai (elkorcsosult?) értelmében.

És, éppen ezért volt nekem már-már horrorisztikusan félelmetes, hogy olyan emberek döntennek egy emberi élet sorsáról, akiket az egész a legkevésbé sem érdekel. Sietnek, melegük van és emiatt már villamosszékbe küldenék a gyereket, hogy elérjék a mecset. Olyan emberek dönthetnek életről-halálról, akit elvakítanak az elöitéletek. (Ennek az ellenkezöje az O.J. ügyben nyilványult meg.) Papiron igazságosabbnak hangzik az esküdti rendszer, mint a bírói (hiszen itt nem egy ember dönt), de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az. (Persze a bíró elméletben tényleg profibb, de vajon minden biró képes levetni az elöitéletét.)

Nyugtalanitó film, nem csak az amerikai igazságszolgáltatási rednszerről, de az emberi természetről.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2020.08.15. 22:08:40

shame on me, de nem láttam korábban ezt a filmet, sőt most is csak azért néztem meg, mert a suliba feladat volt.
.
Nagyon élveztem, az első perctől izgalmas, elszalad az idő. a színészek kiválóak, mind a 12-en emlékezetest nyújtanak.
A képek erősek. zene minimális, de nem is kell.
Nincs katarzis a végén, de nem is kell.
süti beállítások módosítása