Amerikai Plán

"I goddamn near lost my nose. And I like it. I like breathing through it."

City of stars, are you shining just for me? - La La Land

2017. február 17. 22:03 - Alec Cawthorne

la_la_land_6-h_2016_0.jpgImádom Emma Stone-t, viszont, bevallom derekasan, utálom Ryan Goslingot. Ezért is okozott komoly dilemmát, hogy megtekintsem-e a mostani díjszezon talán legnagyobb wunderkindjének tartott La La Land-et. Végül a rendező, Damien Chazelle lett a mérleg nyelve: őt (pontosabban előző filmjét, a nagyszerű Whiplash-t) felettébb kedvelem. És hogy milyen lett a végeredmény? Talán elég, ha annyit mondok, hogy az utolsó fillérig megérte a mozijegy árát, és mérhetetlen elégedettséggel keltem fel székemből, mikor legördült a stáblista. Filmünk megítélése persze ellentmondásos. Egyesek örömmel üdvözlik a végtelenül kedves, bájos hangnemet és a képsorokból áradó éteri tisztaságú életigenlést, mások inkább csak fanyalognak a La La Land ortodox építkezése, múltba révedő "aranyoskodása" vagy épp musical-betétei miatt. Vagy talán azon a címen vádolják meg az opust, hogy Hollywood már megint önmagát ünnepelteti egy feltörekvő színésznő és egy ambiciózus bárzongorista Los Angeles-i románcát elbeszélő moziban. Eddigre már talán kitalálhattatok két dolgot: 1) hogy én az első táborba tartozom, 2) spoilerek is következnek.

Miért is jó nekünk, nézőknek, ha a múlt homokjába dughatjuk a fejünket, s miért is készülnek manapság nyakra-főre az álomgyár dicsőséges aranykorát megéneklő filmek? Az elmúlt esztendőkben sűrűn találkozhattunk olyan, Ó-Hollywoodhoz szóló (bár nem hollywoodi gyártású) szerelmi vallomásokkal, mint a kiváló A némafilmes, gigászi mozilegendák magánéletét feltérképező biopic-ekkel, mint az Anthony Hopkins-féle Hitchcock, az Egy hét Marilynnel vagy a Banks úr megmentése, hogy a klasszikus álomgyár kulisszái mögé vezető Coen-moziról, a Hail, Caesarról ne is beszéljünk, és a sor a végtelenségig folytatható volna. Azt pedig talán említenem sem kell, hogy milyen látványosan megszaporodtak az amerikai köztörténet izgalmas, történelemkönyvek lapjairól is ismert epizódjait feldolgozó életrajzi darabok az elmúlt időszakban. Hollywood mostanság imád a múltba menekülni. Eszképizmusának talán ez ma a legjellemzőbb trendvonala a szuperhősfilmek és a különféle háromdimenziós, CGI-alapú fantasy-alakzatok burjánzó sorozata mellett. A jelenről azonban mintha nem akarnának szólni a mindenható producerek és a lomha fantáziájú forgatókönyvírók.

Nos, Damien Chazelle mer. Filmje ugyan mind vizuális stílusát, mind karaktervezetését, mind pedig alaptónusát tekintve ízig-vérig ábrándos múltidézés - ezt egyébként büszkén fel is vállalja -, ám a rendezőt csalhatatlan ösztönei arra késztették, hogy ellenálljon a kísértésnek, és kortárs közegben futtassa a bájos történetet. Persze ettől még a La La Land szinte száz százalékig a nosztalgia ütőkártyáját játssza ki. Számos musicalre tesz játékos kikacsintást, olyan filmeket idéz meg rendkívül szívmelengető módon, mint a Casablanca vagy a Haragban a világgal, de még Howard Hawks Párducbébijére is történik utalás; a film rendkívül visszafogott, nemesen konzervatív és végtelenül bájos hangneme pedig a '30-as, '40-es, '50-es évek klasszikus szerelmi (melo)drámáinak, vígjátékainak letűnt világába ránt vissza. Chazelle hatalmas szeretettel és odaadással viszonyul e zsánerek megkövesedett kliséihez; virgonc élvezettel aknázza ki, de nem gúnyolja azokat. A La La Land nem holmi posztmodern vajákosság, mely csak huncut módon megidéz egy mozgóképes hagyományt, hogy aztán kifigurázza annak összetartó elemeit, hanem valóban az az éteri ártatlanság, tisztaság és derű hatja át, mely Ó-Hollywood romantikus históriáit.
la-la-land-stage-musical-700x300.jpgEbből persze az is következik, hogy filmünk nem váltja meg a világot, s nem csempész spanyolviasz-gondolatot a zsebünkbe a szórakoztatóipar működésével kapcsolatosan. Mia (Emma Stone) és Sebastian (Ryan Gosling) története nem is annyira a szerelem éltető erejéről, hanem inkább az intenzíven hajszolt, már-már délibábos vágyakról szól, melyeket csak súlyos kompromisszumok árán realizálhat az ember. Már a rendező előző darabja, a Whiplash is az elkötelezett művész szükségszerű magányáról regélt, ám abban a filmben az érzelmi szál csupán egyetlen konfliktussal gazdagította a sokszínű karriertörténetet. A La La Landben azonban épp ez kerül (látszólag) a fókuszba, ennek ellenére filmünk korántsem e nemes érzeményről szól. (Ellenben úgy tapasztalom, sokan azt hiszik, erről szól, ezért félreértik a művet.) Nem szoktam efféle nagyszabású kísérletekre vetemedni, ám ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, miről is szól a La La Land, azt mondanám, arról, hogy a régi, XX. századi szórakoztatóipari eszközöknek a XXI. század hajnalán is létjogosultságuk van.

Mia idoljai a klasszikus színészek és színésznők - a Casablanca női hősének, Ingrid Bergmannak arcképe többször felsejlik a film során -, örökösen hozzájuk méri magát, s habár rendszeresen jár szerep-meghallgatásokra, nem leli örömét a villámgyors castingok monoton egymásutánjában. Egy-egy meghallgatáson még nyúlfarknyi szövegét sem mondhatja végig, mivel állandóan félbeszakítja valaki. Ezért nyúl vissza a színészi önkifejezés ősibb formájához, a színházhoz: egyszemélyes kamaradarabot rendez és játszik el, amely ugyan megbukik, ám egy hollywoodi fejes véletlenül megtekinti az előadást, meghallgatásra hívja a fiatal lányt, aki így nyeri el élete első főszerepét és a belépőt Hollywood krémjébe. Sebastian is úgy képes beteljesíteni vágyait, hogy elszakad a hagyományos jazz-t pop-elemekkel kombináló, haladó szellemű zenekartól, hogy valóra váltsa irreálisnak tűnő álmát: létrehozzon Los Angeles szívében egy saját jazz-klubot, ahol a műfaj tárgyhű, eredeti változatát játszhatja. Ellentétben Woody Allen kissé hasonló atmoszférájú filmjével, az Éjfélkor Párizsban cíművel, Chazelle kellemesen míves gyöngyszeme bizony valóban úgy érvel, hogy "régen minden jobb volt". És ez persze teljesen szubjektív, de nekem ezért is áll közel a szívemhez a La La Land.
rs-la-la-land-3d3a431a-8329-4539-b953-51e2d61a396c.jpgAzt, hogy a szórakoztatóipar aranykora mennyire elevenen él a jelenben, a Griffith Obszervatóriumnál játszódó jelenet remekül támasztja alá. A főhősök a Haragban a világgal egyik legendás pillanatát nézik a moziban, mely a híres csillagvizsgálóban játszódik, amikor technikai problémák miatt megszakad az előadás. Úgy döntenek hát, hogy felkeresik a vásznon látott obszervatóriumot. Ez nagyszerű döntésnek bizonyul: a hely szelleme elvarázsolja őket, s épp ott csattan el első csókjuk, ahol James Dean lázadó szívét is áthevítette az ébredező szerelem. A Dean-romantika hamu alatt parázsló szenvedélye hirtelen magas lángra lobban, a klasszikus álomgyári stíl "megfertőzi" a szerelmeseket. Ugyanígy fertőzte meg a hagyománytisztelet Damien Chazelle rendezőt is, akinek filmje ugyan a jelenben játszódik, ám mentes a mai romantikus mozik fogalmazásmódjától. Ez pedig, amikor a posztmodern hollywoodi "romkom" érzéketlenné tett bennünket a közönségességgel és a trágársággal szemben, bizony nagy szó. A La La Landben nincsenek sem gyermeteg káromkodások, sem bárgyú viccek, sem altesti poénok. Helyette szívmelengető, bájos, éteri ártatlanságú jelenetek sokaságát kapjuk, a szerelmi szál giccsmentesen szép, s (a klasszikus elvekhez igazodván) tapintatosan szcenírozott (a hősök vonzalma vizuálisan még egy ágyjelenet erejéig sem teljesedik be).

Ami azonban különösen imponáló, az a befejezés. Chazelle végül kirántja a lelkes néző alól a szőnyeget: szerelmi fronton unhappy enddel lep meg bennünket! A film végére illesztett kóda tanulsága szerint Mia és Sebastian útjai végül elválnak. A lány, immár befutott színésznőként férjhez megy és gyermeket szül, a férfi látszólag magányosan vezeti népszerű jazz-klubját. Mindketten valóra váltották álmaikat, csak a közös varázslat múlt el. Azaz mégsem. Azaz nem egészen. Aki azt vallja, nem érzékenyül el Sebastian filmvégi játékától, az hazudik. A férfi, virtuóz klimpírozása közepette, végigéli a múltat, egy alternatív valóságot képzelve el, ahol Miával való szerelme beteljesedik; összeházasodnak és gyermekeket nemzenek. Az interneten olvastam egy véleményt, mely szerint ez a néhány perces szekvencia azt mutatja be, hogyan végződött volna a két fiatal románca egy trendkövető, "opportunista" hollywoodi filmben. Téves észrevétel. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a La La Land opportunista volna.) Chazelle inkább annak a lesújtó konklúziójának ad nyomatékot a zárlatban, melyet már a Whiplash alkalmával is hangsúlyozott: a romantikus szerelem, akármennyire is tapadnak hozzá idealisztikus elképzelések a modern, XXI. századi ember gondolatvilágában, mára elsivatagosodott, kisigényűek lettünk, kompromisszumokat kötünk, a nagyobb célokért áruba bocsátjuk nemes eszményeinket és érzéseinket.
lalaland_hero.jpgChazelle tehát, miután az azt megelőző bő másfél órában folyamatosan a hátunk mögé kacsintott, megfürdetett a múltba ringató nosztalgia tajtékos habjaiban, végül visszaránt egy, a miénkhez sokkal közelebb álló "valóságba", bebizonyítva, hogy nagyon is a XXI. századi közérzet ütőerén tartja az ujját. Ám attól még az a varázslat, mely a játékidő zömében szaporább szívverésre késztette a nézőt, abszolút legitim 2016-ban; elámít, mosolyra késztet, megdelejez és a csillagokba röpít, és valószínűleg 2026-ban sem lesz ez másként. Mert bármit is sugalljon ez a cinikus, a nagy ideák összeomlását, az értékek relatív mivoltát hirdető, elvadult kor, nem minden illékony. A La La Land szívet perzselő élménye sem fog hamuként kiperegni az ujjaink közül.

És, bár bevallom, továbbra sem kedvelem, ebben a filmben még Ryan Gosling sem idegesített.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr3012251082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.