Amerikai Plán

"I goddamn near lost my nose. And I like it. I like breathing through it."

Egy asszony illata

2017. január 21. 13:01 - Alec Cawthorne

big_1435268365_image.jpgMartin Brestnek a nyolcvanas és kilencvenes években bérelt helye volt a legnagyobb álomgyári mozimágusok illusztris klubjában. Végigzongorázta csaknem az egész hollywoodi műfaji palettát, miközben mégis mindig egyazon partitúrából dolgozott, csak közben intelligensen kicserélte a jól bevált recept némely összetevőjét, amikor kellett. A boldog nyolcvanas években két kultikus komédiával tört a csúcsra: a Beverly Hills-i zsaru első epizódja megágyazott Eddie Murphy rövid tündöklésének, és a korszak tárgyi, valamint zenei szférájának valóságos esszenciáját nyújtotta; az Éjszakai rohanás pedig még finomabb, még áramvonalasabb, mondhatni tökéletessé kristályosított csúcsproduktuma volt ugyanennek az alműfajnak (a "buddy cop movie"-nak, melyre sajnálatos módon még mindig nem találtunk ki autentikus magyar kifejezést). Ez utóbbi mozi hangütése azonban kissé elkomorodott; hamisítatlan vígjátéki elemek keveredtek a két főhős (Robert De Niro és Charles Grodin szenzációs alakításában) háttérben húzódó személyes férfidrámájával.

E hangnembéli fordulat betetőzése a négy esztendővel későbbi Egy asszony illata, mely méltán nevezhető az életmű non plus ultrájának. Brest - akárcsak korábbi munkáiban - ezúttal is az eltérő személyiségű férfiak véletlenszerű találkozását helyezi a fókuszba, jellemkomikum és jellemdráma feszült koncentrációja izzik a középpontban, ám a "buddy cop movie" virgonc atmoszférájának immáron se híre, se hamva: az Egy asszony illata valójában keserédes, a klasszikus Hollywood patinás hagyományai előtt fejet hajtó, mívesen giccses férfimelodráma. Adva van egy nyugalmazott, világtalan alezredes, Frank Slade (Al Pacino), aki hálaadás hétvégéjére megszökik unokahúga és annak családja elől, s a "vakvezető kutyaként"mellé rendelt középiskolás fiatalember, Charlie (Chris O'Donnell) társaságában felkerekedik, hogy eltöltsön néhány emlékezetes napot New Yorkban, luxushotelokban dorbézoljon, felkeresse rég nem látott rokonait, "szeretkezzen egy bombanővel, aztán leüljön a kényelmes szállodai ágyára, és szétloccsantsa az agyát". A kiégett, cinikus férfi és a talpig becsületes, eszméihez ragaszkodó fiú eleinte tehernek tekintik egymást, ám az együtt töltött napok során szolidaritás, és talán még több - szeretet - szövődik közöttük.

Kevés olyan hollywoodi remake létezik, melyről nyugodt szívvel elmondhatnánk, hogy jobban sikerült, mint az eredeti. Az Egy asszony illata azonban a szabályt erősítő kivétel. Az olasz eredeti - Dino Risi rendezésében - ugyanis túl sokat óhajtott markolni: bonyolult szövésű, hosszasan hömpölygő története már jóval a végefőcím előtt kifutotta magát, és valahol a játékidő félútján elsikkadt a lényeg. Brest filmjének forgatókönyve sokkal minuciózusabb, a cselekményépítés tudatosabb, "gazdaságosabb" és nem éktelenkednek benne üresjáratokat eredményező hézagok. Az Egy asszony illata rendkívül tömény, impulzív és telis-tele van emlékezetes, bármikor idézhető jelenetekkel. Épp ezért titulálják sokan giccsesnek is. Nem is tévednek nagyot, akik így vélekednek, ám Martin Brest filmje nem talmi, hamisan csillogó giccs, hanem az érzelgősség és a teatralitás kifinomult magasiskolája.
scent-of-a-woman-di.jpgSőt, a jelenetépítés, a színészi gesztikulálás és az egyszerű, de megszívlelendő erkölcsi mondanivaló egyenesen a klasszikus hollywood-i (férfi)melodrámákat idézi. Kissé sarkítva akár azt is mondhatnánk, hogy ha Brest filmje a negyvenes-ötvenes években készül, senki nem kapja fel a fejét a könnyfacsaró vagy hatásvadász pillanatok miatt. Ám a posztmodern Hollywoodban - a kilencvenes években - a hagyományos melodráma már halott, a nagy érzelmek és ideák iránt már nem lelkesedhet a néző, és pont ezért érzi a mai publikum túlságosan szentimentálisnak, porosnak ezt a filmet. Pedig ha Jimmy Stewart játssza el mondjuk hetven évvel ezelőtt, biztosan osztatlan sikert aratott volna mind a nézők, mind az ítészek körében. Persze az Egy asszony illata így is remek film - a kilencvenes évek hajnalának egyik legjobb melodrámája -, és a dialógusok nyelvezete egyáltalán nem klasszicizáló: Pacino gátlástalan, szinte túláradó trágársága bizonyosan a vágóolló gyakori használatára késztette volna Ó-Hollywood álszent cenzorait.

Pedig még csak azt sem mondhatnánk, hogy az Egy asszony illata tematikáját illetően ne lett volna korszerű a keletkezésének idejében. Tökéletesen illeszkedett a korabeli trendvonalba, hiszen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején szaporodtak meg rohamosan Hollywoodban a fogyatékkal élők helyzetét tárgyaló filmek: elég csak olyan darabokat említenünk, mint az Egy kisebb isten gyermekei (1986), az Esőember (1988), az ír gyártású, de Oscar-díjjal is jutalmazott A bal lábam (1989), az Ébredések (1990), a Lorenzo olaja (1992), a Gilbert Grape (1993), a Forrest Gump (1944) vagy az Egy csodálatos elme (2001). Brest filmje ezt a tematikus hullámot lovagolja meg, de korántsem a politikai korrektség nyelvén fogalmaz.

A forgatókönyvíró olyan, egyszerre vulgáris és költői, szívhez szóló és pokolian vicces dialógokat ad Pacino szájába a szebbik nemről, a férfi-nő kapcsolatokról, melyek miatt ma valószínűleg a feminizmus felkent apostolai szexizmussal és nőgyűlölettel vádolnák, elveszítené az állását, kiátkoznák Hollywoodból és talán még a rendezőt is Canossa-járásra köteleznék. Pedig Frank Slade leplezetlenül őszinte, fájdalmasan igaz, soha el nem évülő igazságokat dörgöl nemcsak a zöldfülű Charlie, de a néző orra alá is a női természetről, a szerelemről, a jó borok, a pazar éttermek, az élet szeretetéről. Napjaink paranoiás véleménycenzorainak mindez talán megfeküdné a gyomrát, ám épp azért jóleső érzés újranézni az Egy asszony illatát, mert egy olyan korszak terméke, amikor Hollywood kezét még nem kötötte meg teljesen a kilúgozott, hamis polkorrekt nyelvezet, és nem a frázisos, körülményeskedő semmitmondás uralta az álomgyári mozik párbeszédeit.
scent-of-a-woman-1992-al-pacino-with-chris-o-donnell-in-a-car-stopped-by-police-movie-still.pngPacino Frank Slade-je pazarul megírt melodrámai antihős; csupa ellentmondás: egy mogorva, cinikus vénember, akit senki sem szeret és aki senkivel sem akarja megszerettetni magát, mégis káprázatos életművész;  ékesszóló, humoros, avatott mestere a tangónak és tudja, hogy egy Ferrarival úgy kell bánni, akár egy felhúzott versenylóval vagy egy gyönyörű nővel: leheletfinoman, érzéssel, szívvel, stílussal. Éppen ez a kettősség működteti a karaktert, aki persze a végjátékban hatalmasat nő a szemünkben, hiszen szárnyai alá veszi és megvédi Charlie-t a középiskola gumigerincű és hazug, lélekromboló pedagógiát hirdető vezetőségétől. Slade iskolai tárgyaláson elmondott védőbeszéde a film emocionális csúcspontja. Bekövetkezik a "melodrámai csoda", hiszen az érzéketlen, kérges szívű katonatiszt végül előbújik csigaházából, és képes, mer felelősséget vállalni a félszeg, jobb sorsra érdemes Charlie-ért. Patetikus, de korántsem hízelkedő és abszolút pózmentes beszéde persze egyfelől a jellegzetesen amerikai "self-made-man" mentalitás diadala (ha engedik, bármely fiatal tehetség nagyra viheti ebben az országban, s válhat belőle akár "idősebb George Bush" is), ugyanakkor az amerikai kisember panasza is az egyént masszává silányító, személytelen csordaszellemiség ellenében. Valóban könnyfakasztó, ahogy Slade megváltja önmagát, sőt még nőt is talál magának a felajzott tömegben.

Mint már említettem, a szüzsé rendkívül feszesre komponált, szinte egymást érik az emlékezetes epizódok, melyeket mohón iszunk emlékezetünkbe. Frank és Charlie repülőgépes beszélgetése feledhetetlen. Nincs férfi, aki ne bólogatna hevesen, amikor az adomázó kedvű alezredes megosztja velünk mázsás élettapasztalatát a női nemről. (Csupán "hiperérzékeny" feminista lelkek fognak fanyalogni e kitűnő monológ hallatán.) De hasonlóan emlékezetes a fergeteges éttermi tánc (a Por una cabeza annyira megtetszett e jelenetben James Cameronnak, hogy következő filmjében, a True Liesban is muszáj volt felcsendülnie), a látogatás Frank bátyjának családjánál, a vad, őrült próbakör a Ferrarival vagy az öngyilkossági kísérlet percei, melyek garantáltan gombócot ültetnek még az edzettebb nézők torkába is.
scent-of-a-woman.jpgBo Goldman kiváló forgatókönyve és Thomas Newman lassú, meditatív, éteri szépségű zenekölteménye csak fokozzák e nem mindennapi élményt. Pacino pedig akkor is szenzációs, ha számára ez "csupán" tálcán kínált jutalomjáték, és nyilván nem élete alakítása (az ugyanis vitán felül A Keresztapa és A sebhelyesarcú), de nagyszabású és emlékezetes színészi munkái közt a helye. Az pedig tagadhatatlan, hogy vigaszdíjat kapott (rengeteg elszalasztott lehetőség után '93-ban ezért a filmért vágták hozzá az Oscart), ám mindez nem csorbítja az Egy asszony illata érdemeit: a kilencvenes évek egyik legjobb melodrámájáról beszélhetünk, mely olyan, mintha a negyvenes években készült volna. A hűvös bor, a szoros női ölelés és a vérforraló tánc élvezete azonban kortalan. Akárcsak filmünk.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr9412138769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Amator 2017.01.21. 19:24:44

A nő illata klasszissal jobb film, mint az amerikai változat. Tele van élettel, meg minden egyébbel, amivel az európai film mindig is jobb volt mint a tengerentúli. Szeretem Pacino játékát, de ebben a filmben túltolta a szinészkedést, nem kicsit. Én nem érzem giccsesnek, de tényleg közel áll hozzá pár jelenete.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2017.01.21. 20:34:19

@Amator: Jobb szeretem én is Vittorio Gassmant ebben a szerepben, de hogy a két film közül melyik lenne a jobb, nem tudnám eldönteni. Mindenesetre ez a poszt egy szenvedélyes szerelmi vallomásnak hat, a magam részéről pedig kifejezetten bírom, hogy ha valaki elfogult, akkor azt stílusosan teszi.