Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Csak nevében őrzi a mítoszt - Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet

2016. december 24. 20:57 - Alec Cawthorne

rogueone_cast.jpgTizenkét éves korom óta vagyok megszállottja a Star Warsnak, és túlzás nélkül állíthatom, akkor kezdett megszületni bennem a filmrajongó, amikor kezembe kaparintottam és rongyosra néztem a klasszikus trilógiát. Szeretném azt hinni, hogy Luke Skywalker, Han Solo, Obi-Wan Kenobi, Darth Vader és a többiek csillagközi meséje engem is olyan delíriumos bódulatba taszított, mint a hetvenes és nyolcvanas évek fiataljait, akik a maga frissességében és történelmi jelenvalóságában tapasztalhatták meg a Star Wars-életérzést. Azóta felnőttem, de az örökbecsű űropera iránti szerelmem nem csillapodott. Még az első két epizód, a Baljós árnyak és A klónok támadása gyermeteg ostobaságáért sem haragudtam annyira, mint sokan mások, A Sith-ek bosszúját viszont mindmáig kifejezetten kedvelem. Tavaly robbant be a filmszínházakba a hetedik epizód, Az ébredő Erő, mely ellentmondásos érzéseket keltett bennem. Eleinte csupán a hibái szúrtak szemet, ám a későbbi megtekintések kikristályosították bennem a film kétségkívül létező és méltányolandó erényeit. 

Más a helyzet a Zsivány Egyessel, mely nem épp impozáns antré a mostantól minden páros évben, egymás után érkező antológiafilmekhez. (Innentől a spoilerveszélyre kéretik fokozottan ügyelni!) Sőt, kifejezetten aggasztó produkció, ha e monumentális vállalkozás jövőjét tekintjük. Már a főcím sugallja, mi is következik: a vászon vaksötétjében ugyan felkéklik a mágikus inzert ("Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban..."), ám azt nem követi a jól ismert fanfár a perspektivikus, az űr végtelenjében kúszó sárga betűkkel. Jelzésértékű gesztus. Rögtön tudtunkra adják, most valami egész új következik. Paradigmaváltó mű akar lenni a Zsivány Egyes, s ez az izzadságos szándék minden egyes pillanatán átüt. Ám tegyük fel a költői kérdést: miként is pumpálhatna friss szemléletet a Star Warsba a csekély tehetségű Gareth Edwards filmje, ha annak legelső jelenete rögtön megidézi az Egy Új Remény egyik legsokkolóbb jelenetét, mégpedig a nevelőszülők lemészárlását? 

És ez természetesen még csak a kezdet. A Zsivány Egyes képmutató film. Képmutató, hiszen az alkotók végig azon erőlködnek, hogy megmutassák a messzi-messzi galaxis rémisztőbb, sötétebb, iszonytatóbb oldalát. Hogy elrugaszkodjanak a George Lucas által negyven évvel ezelőtt megálmodott, népmesékből, mítoszokból és délelőtti matinékből összegyúrt fantazmagóriától, és - illeszkedve a mai trendvonalba - Batman és James Bond után a Star Warst is "emberibbé" és "realisztikusabbá" tegyék. Ez önmagában is komoly baklövés (meg tudom érteni, hogy Lucas nem ájult el a filmtől), de az egész kísérletet hitelteleníti, hogy a Zsivány Egyes voltaképpen a klasszikus Star Warsból él. Pofátlanul lenyúlja annak ikonikus karaktereit és szituációit, örökösen utalgat az Egy új remény cselekményére, élvezettel szolgálja ki a franchise keményvonalas rajongóit, és közben épp az sikkad el, ami a szubverzív látásmód sikerességének záloga lehetne: a történet és a karakterek.

Mert értjük mi, hogy a sorrendben nyolcadik Star Wars-film a lázadókról, a hétköznapi hősökről szólna; azokról az átlagemberekről, akik átlagon felüli áldozatot hoztak a Birodalom térdre kényszerítése érdekében, és akik ennek ellenére kimaradtak a galaktikus történelemkönyvekből. Csakhogy hiába ilyen nagyvonalú és jelentőségteljes e bátor önfeláldozás, képtelenek vagyunk átérezni a súlyát, ugyanis a Zsivány-különítmény tagjait a forgatókönyv nem hozza közel a nézőhöz. Eleve problematikus, hogy a szüzsé túl sok szereplőt mozgat és ehhez képest a többséget az alkotók egyszínű típussá redukálják. A főhősnő, Jyn Erso (Felicity Jones) sem eléggé izgalmas és rétegzett figura, főleg ha összehasonlítjuk Az ébredő Erő Rey-jével. Az egyetlen vonás, mely árnyalja a jól ismert gyökértelen, elköteleződni habozó kalandorhőst, az apjához, a Halálcsillag főkonstruktőréhez, Galenhez (Mads Mikkelsen nyúlfarknyi szerepében is remek) fűződő viszonya.
rogue-one-official-trailer-2-still-darth-vader-featured.jpg
Kettejük hullámzó - egyszerre meghitt és viszontagságos - kapcsolatának ábrázolása a film drámai csúcsteljesítménye. Galen Erso erkölcsi dilemmája és az abból fakadó súlyos következmények (a férfi "árulása" teszi lehetővé, hogy a lázadók megismerhessék a Halálcsillag Achilles-ínát) kellően megalapozott motivációs bázist teremtenek Jyn számára, hogy elszánja magát és a lázadás élére álljon. Azonban mégis túlságosan éles és átmenet nélküli váltásnak érezzük, amikor ez bekövetkezik. Az apa hologramüzenetének megismerése rögtön felkorbácsolja Jyn hősi ambícióit, és mintegy varázsütésre, hirtelen azonosul a lázadók viszontagságos helyzetével. Másrészt súlyos forgatókönyvírói szarvashiba, hogy megmagyarázzák a Halálcsillag gyenge pontjának eredetét. A negyedik epizódban a váratlan mesei fordulatok sorát erősítette ez a motívum azáltal, hogy nem okolták meg racionálisan. Akhilleusz vagy Góliát sebezhető pontjának sem létezik egzakt, tudományos megalapozottságú magyarázata, így az ilyesmi egy olyan mozgóképes mesébe sem illik, mint a Star Wars.

Sajnos azonban Jyn e kétségkívül jól ábrázolt érzelmi köteléket leszámítva sablonkarakter marad, és jórészt csak olyan tételmondatok jutnak neki, mint hogy "A remény élteti a felkelést" és hasonlók. Egy fokkal talán árnyaltabb férfipartnere, Cassian (Diego Luna), aki a Birodalom elleni szent misszió érdekében morálisan nem igazolható tettekre is vetemedik. Voltaképpen ő és Galen Erso képviselik az erkölcsi relativizmust a filmben, ha nem számítjuk Saw Gerrerát (Forest Whitaker), a különutas, "szakadár" felkelőt, aki azonban az említett két hőssel ellentétben hevenyészve megrajzolt töltelékfigura, valódi háttér nélkül. Roppantmód érződik, hogy csak azért ötlötték ki Whitaker karakterét, hogy általa is árnyalják a lázadókról a korábbi filmek során kialakult makulátlan, vegytisztán heroikus képet, na meg hogy az obligát mentorhős (az aktuális "Obi-Wan Kenobi") nehogy kimaradjon a történetből.

És bár a koncepció szerves részét képezte, hogy ezúttal kifejezetten kétes erkölcsiségű hősök álljanak a középpontban, a célnak nem sikerült maradéktalanul megfelelni. Cassian, Erso vagy akár Saw Gerrera mindvégig erősen polarizált karakterek maradnak, morális ambivalenciájuk inkább csak egy-egy jelenetben, szórványszerűen nyilvánul meg, de sosem kérdéses, melyik oldalon állnak, ahogy az sem, kényszerből, nyomás hatására, egy magasabb rendű cél érdekében teszik, amit tenniük kell. E téren tehát a forgatókönyvírók óvatos, kompromisszumos megoldást választottak. Az előzetes vélemények alapján arra számítottam, hogy neurotikus, a józan ítélőképesség peremére sodródott, erkölcsi homályzónába szorult lázadóhősökkel operál majd a film; olyasfajta sokat látott, kérges lelkű katonákkal, akik tudják, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. Ezzel szemben a főszereplők szinte végig patyolattiszta lelkű alakok, akiket a nagyszabású és rendkívül megrázó finálé még glorifikál is. Igaz, ezúttal hétköznapi szabadságharcosokat láthatunk, akiknek áldozata ugyan felbecsülhetetlen, de - és ez kifejezetten imponáló - az életben maradt felkelők nem kezdenek giccses örömmámorba az öngyilkos akció sikere után. Jyn-t és a Zsivány-alakulatot elfeledi a galaktikus történelem.
rogue-one-16.pngTehát karakterizálás terén nem úttörő film a Zsivány Egyes, hiszen kétes moralitású hősökkel a korábbi epizódokban is találkozhattunk. Gondoljunk csak olyan alaptípusokra, mint az eredeti trilógia Han Solója, de akár említhetek egy rendkívül szélsőséges esetet is: Darth Vader karakterét, aki mindkét erkölcsi pólust megjárta fordulatos Jedi- és Sith-karrierje során. Sőt, Az ébredő Erő Finnje is a Birodalom kötelékéből pártolt át az ellenállókhoz, akárcsak filmünkben Bodhi Rook (Riz Ahmed), aki birodalmi pilótaként kezdte, majd innen igazolt át a jófiúk táborába. Azaz ha a korábbi Star Wars-karaktereket vesszük, köztük is találunk szép számmal ellentmondásos lelkületű hősöket, ezért sem érzem igazán frissnek a Zsivány Egyes karakterszemléletét, és ezért sem tudok egyetérteni szerzőtársammal, Fourey-val abban, hogy az opusz telis-tele volna ambivalens megítélésű figurákkal.

Azon túlmenően, hogy a karakterek jobbára kidolgozatlanok, túl sokan vannak és nem kapnak elég időt meg játékteret a kibontakozáshoz, maga a forgatókönyv is eléggé egyenetlen színvonalú. Sokan megjegyezték, hogy az első fél óra ijesztően unalmas. Valóban, a remek nyitányt követően a film ellaposodik, kifejezetten eseménytelenül hömpölygő szekvenciák sorjáznak egymás után, és bár a néző számos bolygóra ellátogathat, egyik helyszín sem bír jelentőséggel a későbbiek folyamán. A Jedha nevű holdon zajló események is lassan pörögnek fel, ám a Halálcsillag működésbe lépésétől, illetve Erso hologramjának megjelenésétől kezdve beizzik a cselekmény, Galen Erso és lánya, Jyn találkozásának szcénája pedig a film érzelmi, dramaturgiai és cselekményvezetési csúcspontja. Innentől már csak hanyatlik a Zsivány Egyes, és bár Star Wars-filmtől felettébb merész húzás, hogy az összes főszereplőt elveszejtik a fináléban, de engem a végső, nagyszabású és lélegzetelállító összecsapás mégsem taglózott le, bár elismerem, látványvilága páratlan. De épp azért nem tudott padlóra küldeni, mert nem tudtam kellőképpen azonosulni a karakterekkel ahhoz, hogy megrázzon az elvesztésük. Másfelől pedig a fináléra érett meg bennem végleg a felismerés: a tervrajzok megkaparintásának históriája önmagában egyszerűen nem elég érdekes egy nagyfilmhez. Tipikus tévésorozat-matéria ez, sőt, meggyőződésem, hogy a mainstream Star Warsnak meg kellene maradnia a meseszerűségnél, a mágiánál, az Erő-használók jól ismert és bejáratott világánál.

És azért érett meg bennem e felismerés pont a fináléra, mert azon kaptam magam, hogy nem az új hősök sorsa izgat a végjátékban, hanem a viszontlátás öröme párásítja be a szemem. Nagy pillanat, amikor a lázadók csillagflottája megjelenik teljes harci díszében, akár A Jedi visszatérben, és amikor az Egy új remény végső ütközetének központi szereplői, az Arany- és Vörös-rajvezér X-szárnyújával végigszánt a csatatéren. Csakhogy a túlzásba vitt fan service kétélű fegyver. Míg Az ébredő Erőben a régi szereplők visszaintegrálása a történetbe stílusosan történt meg és dramaturgiai funkcióval is bírt (na jó, talán Leiát kivéve), addig a Zsivány Egyesben felesleges, erőltetett és magakelletően maníroskodó a sok cameo. Ahhoz képest, hogy a produkció különálló, egyedi Star Wars-értelmezésként igyekszik definiálni önmagát, elég veszedelmes nosztalgiabombát hoz működésbe. Olyan, az eredeti trilógiából ismerős, ikonikus karakterek tűnnek fel, mint Darth Vader, Tarkin kormányzó, R2-D2 és C-3PO, Leia, Mon Mothma, Dodonna tábornok, a már említett Arany- és Vörös-vezérek, Bail Organa, egy jelenetben burkoltan még Obi-Wanról is említést kapunk, de ami a legszórakoztatóbb: a Jedhán bonyolódó szekvenciában feltűnik a két kötekedő csavargó az Egy új remény kantinjelenetéből. Ez utóbbi cameón, bevallom, majdnem hangosan felnevettem a moziteremben. Talán nem kell magyaráznom, mennyire nem elegáns húzás, hogy hőseink egy teljesen más bolygón épp abba a két gazemberbe botlanak bele, akik a Tatooine-on nem sokkal később majd intim viszonyba kerülnek Ben Kenobi fénykardjával...
star-wars-rogue-one-felicity-jones-as-jyn-erso.jpgPersze súlyos mulasztásai ellenére a Zsivány Egyes bizonyos mértékig élvezetes és szerethető film, de csak nyomokban tartalmaz Star Warst. Nincs mit szépíteni rajta, A klónok támadása óta a franchise leggyengébb darabja. Persze izgalmas, látványos, s a végső, hatalmassá növesztett csatajelenet és az azt lezáró apokaliptikus bolygópusztulás sokak számára - teljesen érthető módon - epikus élmény, ráadásul teljesen giccsmentes is. Továbbá sikerült hűen imitálni az Egy új remény karcos, lepusztult és kopottas tárgyi szféráját, bár a harci szekvenciák sokkal intenzívebbek és nagyobb volumenűek, mint a '77-es alapműben, így - hiába is igyekeznek az utolsó jelenettel összekötni a két filmet - nagy csalódás érne, ha egymás után néznénk meg mindkettőt, mert az akciójelenetek tekintetében teljesen más látványélményt kínálnak. Nem javít a filmélményen az sem, hogy John Williams eredeti melódiáit szinte teljesen száműzték a hangsávból, és Michael Giacchino dinamikus, de kevésbé karakteres zenéje nem képes olyan atmoszférikus többlettel megdobni az egyes jeleneteket, mint Williams klasszikus munkái.

És sajnos - bár igaz, maga a Birodalom ebben az epizódban a legfenyegetőbb - a negatív hősök sem annyira emlékezetesek, bár ezen a téren Az ébredő Erő is elperecelt. Hiába látjuk viszont Darth Vadert, csupán első jelenete igazán hatásos (ami egyébként, hogy, hogy nem, épp a Mustafar bolygón játszódik, ahol A Sith-ek bosszújában megszületett a legendás nagyúr), végső, szinte tébolyult mészárlása viszont "a kevesebb több lett volna" tipikus esete. A CGI-Tarkin pedig annyit ér az avatott, hűséges rajongói szemnek, mint halottnak a csók, Krennic igazgató (Ben Mendelsohn) viszont karakteres és sokrétű antagonista, érdekes és szórakoztató gesztusokkal. Mintha a Becstelen Brigantyk rókaképű gonoszának, Hans Landának Star Wars-univerzumbéli mása volna. Nemcsak külsőre hasonlít rá, de szélsőséges manírjai végett is, ráadásul mindkét karakter bosszút érlel egy fiatal lány szívében azáltal, hogy kiirtja a szeretteit. (Erre a hasonlóságra a szinkronban is rájátszottak, hiszen a Landát korábban magyarító Csankó Zoltán lett Krennic szinkronhangja is. A magyar változat egyébként csapnivalóan rossz, otromba munka, aki teheti, kerülje.) Összességében mégsem pozitív a mérleg. A Zsivány Egyes korrekt és szórakoztató karácsonyi blockbuster, viszont nem működőképes Star Wars-film. Az hiányzik belőle, ami negyven évvel ezelőtt áthevítette a legendás Egy új reményt: a bizsergető, varázsos népmesei naivitás. Gareth Edwards átlagba simuló, súlytalan produkciója legalább most megmutatta: nem minden Star Wars-történet érdemes arra, hogy nagyvászonra álmodják.

Az igazi zsiványkodással még várnunk kell egy évet.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr7512068507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.12.25. 08:49:02

Nagyon érdekes poszt lett! Ugyanakkor, meg kell mondanom, hogy bár sok mindenben osztom az általános benyomásod, számomra is pl. egy kicsit hiányzott a "Star Wars varázs", de egy kicsit túl szigorúnak talállak és ami az érveidet illeti, némelyikkel muszáj vitába szállnom. Számomra ez a rész elsősorban intellektuálisan volt valamelyest érdekes, bár messze nem hibátlan, viszont ahhoz ragaszkodom, veled ellentétben, hogy abból a szempontból nem teljesen érdektelen.

Szóval néhány ellenvetés:
1. Csak általánosságban mondom, hogy nagyon sok olyasmit írsz, hogy "képmutató", "erőlködik", "pofátlanul", "lenyúlja", "izzadságos" és ehhez nekem ne mindig társul elég erős érvelés.

2. Nekem például az, hogy realisztikusabbá tegyék a Star Wars világát, nem tűnik az eredeti pofátlan lenyúlásának, mivel a két korábbi trilógia már belsőleg sem egységes (mindkettőben vannak komorabb és kevésbé komor, morálisan egyszerűsítő és ambivalens epizódok) és az is nyilvánvaló, hogy az előzménytrilógia összességében véve egy sokkal prózaibb, sokkal komorabb világképet képvisel. Ilyen értelemben ez csak egy lépés tovább, nem egy radikális szakítás a múlttal.

3. Aztán azt írod: "ha nem számítjuk Saw Gerrerát (Forest Whitaker), a különutas, "szakadár" felkelőt, aki azonban az említett két hőssel ellentétben hevenyészve megrajzolt töltelékfigura, valódi háttér nélkül. Roppantmód érződik, hogy csak azért ötlötték ki Whitaker karakterét, hogy általa is árnyalják a lázadókról a korábbi filmek során kialakult makulátlan, vegytisztán heroikus képet, na meg hogy az obligát mentorhős (az aktuális "Obi-Wan Kenobi") nehogy kimaradjon a történetből. " Ez szerintem egyáltalán nem igaz. Gerrerának kifejezetten fontos dramaturgiai funkciója van, mert szakadár volta miatt ő lehet a közvetítő kapocs a lázadó mainstream és a kételyekkel küzdő birodalmiak között. Kezdettől ő segíti Galent, ő rejtegeti a lányát és őhozzá fordul újra Galen. Elég logikusan kapcsolódik össze itt az ő karakterének morális árnyalata és dramaturgiai szerepe. Más szempontból persze lehet kritizálni, joggal is. De szerintem az részben az egész filmet átható szinte teljes reménytelenség érzéséből fakad, hogy a szereplők nem kapnak mélységet: mindenkit egyetlen dimenzióban, a képtelen helyzethez való viszonyában ábrázolnak.

4. Azt is írod: "Azaz ha a korábbi Star Wars-karaktereket vesszük, köztük is találunk szép számmal ellentmondásos lelkületű hősöket, ezért sem érzem igazán frissnek a Zsivány Egyes karakterszemléletét, és ezért sem tudok egyetérteni szerzőtársammal, Fourey-val abban, hogy az opusz telis-tele volna ambivalens megítélésű figurákkal"

Itt, érdemeid elismerése mellett, megint kénytelen vagyok egyetnemértésemet kifejezni. Egyrészt, azt gondolom, hogy az, hogy régebben is voltak ellentmondásos figurák, semmiképp sem alkalmas annak cáfolására, hogy most telisdetele lenne ellentmondásos megítélésű figurákkal. Másrészt, ha igaz, amit mondasz, akkor az valójában azt támasztja alá, hogy ez a film korántsem jelent olyan radikális szakítást a korábbi filmekkel, mint ahogy te azt a posztban írod. Harmadrészt, szerintem a Rogue One egy olyan dologgal gazdagítja a Star Wars filmek világát, amibe nagyon jól beleillik a morálisan ambivalens figurák nagy száma, de aminek nem elsősorban ez az ismérve. A piszkos kezek dilemmája ugyanis nem az egyéni magatartásról szó, hanem a közös döntésekről. Mire gondolok? Arra, hogy maguk a politikai szituációk igényelnek morálisan amibivalens döntéseket. Ez a régi trilógiára alapvetően nem volt jellemző, ez szerintem egy új elem. Ott a jó és a rossz egymással antagonisztikus ellentétben voltak és bár nem lehetett mindig tisztán jónak lenni, sem tisztán rossznak, a karakterek szintjén sem, de ott ez egyfajta küzdelmet jelentett a kettő között. Mondjuk a Jedi tanács kémkedhetett a kancellár ellen, de ott az a Jedi tanács bukása felé vezető úton tett lépés volt. Anakin küzdhetett a benne lévő rossz ellen, de ott a rossz nem szükséges volt a különben helyes lépések megtételéhez, hanem a helyes útról letérítő csábítás. Itt viszont a lázadás lényegéhez tartozik az, hogy időnként morálisan elítélendő dolgokat kell tenni. Röhejes módon, ez a téma előkerülhetett volna régebben is, hiszen kalandjaik során alkalmaztak megtévesztést, meg raboltak is a főhősök, de ezek sosem voltak morális problémaként prezentálva a filmekben, most viszont az ilyen helyzeteknél mindig gondosan jelezve van ennek a szempontnak a fontossága. Erre lentebb még visszatérek.

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.12.25. 08:50:36

5. Azt írod: "És bár a koncepció szerves részét képezte, hogy ezúttal kifejezetten kétes erkölcsiségű hősök álljanak a középpontban, a célnak nem sikerült maradéktalanul megfelelni. Cassian, Erso vagy akár Saw Gerrera mindvégig erősen polarizált karakterek maradnak, morális ambivalenciájuk inkább csak egy-egy jelenetben, szórványszerűen nyilvánul meg, de sosem kérdéses, melyik oldalon állnak, ahogy az sem, kényszerből, nyomás hatására, egy magasabb rendű cél érdekében teszik, amit tenniük kell. E téren tehát a forgatókönyvírók óvatos, kompromisszumos megoldást választottak. Az előzetes vélemények alapján arra számítottam, hogy neurotikus, a józan ítélőképesség peremére sodródott, erkölcsi homályzónába szorult lázadóhősökkel operál majd a film; olyasfajta sokat látott, kérges lelkű katonákkal, akik tudják, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. Ezzel szemben a főszereplők szinte végig patyolattiszta lelkű alakok, akiket a nagyszabású és rendkívül megrázó finálé még glorifikál is"

Bár a posztomban én is jeleztem, hogy a morális dilemmák mellett a filmben erősen működik az igazságos világba vetett hit, dramaturgiai szinten, tehát semmiképp sem vitatnám, hogy a film egyfajta kompromisszumot jelent, de nem egészen világos számomra, hogy pontosan mit értesz azon, hogy "Cassian, Erso vagy akár Saw Gerrera mindvégig erősen polarizált karakterek maradnak, morális ambivalenciájuk inkább csak egy-egy jelenetben, szórványszerűen nyilvánul meg, de sosem kérdéses, melyik oldalon állnak, ahogy az sem, kényszerből, nyomás hatására, egy magasabb rendű cél érdekében teszik, amit tenniük kell." Egyrészt, nem nevezném szórványszerűnek azt, hogy a film egész története létre sem jöhetett volna a morális dilemmák nélkül: Erso nem adhatná ki a terveket, ha nem kooperál a birodalmiakkal, Saw Gerrera nem tudna neki segíteni, ha nem térne el a lázadó mainstreamtől, Cassian nem indulhatna útnak, ha nem hazudna a lánynak az úticéljáról, mert nem lenne, aki őt Saw Gerrerához vezesse és el se küldenék őt, ha nem a likvidálás lenne a lázadók célja. Másrészt, nem értem, mitől lennnek a főhősök patyolattiszta lelkű alakok, amikor Cassian a szemünk láttára öli meg egy segítőjét és veszi célba Galent, Saw Gerrera a szemünk láttára kínoztat meg egy foglyot. Harmadrészt, nem értem, mit értesz azon, hogy "kényszerből, nyomás hatására, egy magasabb rendű cél érdekében teszik, amit tenniük kell". Ugyanis pontosan ezek azok a dolgok, amik a morális dilemmákat létrehozzák. Egy olyan filmben, ahol nem lennének morális dilemmák, ahol patyolattiszta lelkű hősök lennének, ott a figurák nem morálisan ambivalensen reagálnának ezekre a kihívásokra. Ott a nyomás, a kényszer, a magasabb cél nem morális dilemmaként lenne prezentálva és Erso nem annak tudatában vállalná a kooperációt a birodalmiakkal, hogy ez szörnyű dolog, Cassian nem azzal válaszolna Jynnek, hogy nyomás hatására vagy a magasabb cél érdekében cselekszik. (Erről beszéltem az előző pontban is.)

Szerintem alábecsülöd annak a logikának a jelentőségét a dramaturgiában, amit Walzer nyomán camus-inek neveztem és ahol az önfeláldozás a morálisan helyes válasz arra, hogy az ember kénytelen bűnös dolgokat tenni jó cél érdekében. Gerrera is ezért nem fut el, Cassian és az emberei is ezért csatlakoznak Jynhez, Erso is ezért tart ki az utolsó utáni pillanatig az öngyilkos vállalkozásában. Pontosan ez teremt egyensúlyt a sztoriban és ezért lehet ez a film kompromisszumos morális téren, ahol egyszerre létezhet hit az igazságos világban és a morális dilemmák létezésében. Nem véletlen, hogy ebben a filmben végül, ahogy te is megállapítod, "de - és ez kifejezetten imponáló - az életben maradt felkelők nem kezdenek giccses örömmámorba az öngyilkos akció sikere után. Jyn-t és a Zsivány-alakulatot elfeledi a galaktikus történelem. " És ez nem véletlen. Ez a film valójában nem glorifikálja az önfeláldozást, hanem dramaturgiailag szükségesnek tartja (a filmben bemutatott szélsőségesen súlyos helyzetben) annak érdekében, hogy a világ morális egyensúlya fennmaradjon. A szereplőknek túl kell menniük a morálisan helyesen a siker érdekében, de ahhoz, hogy emiatt ne veszítsék el morálisan pozitív megítélésüket, meg kell bűnhődniük. Ezért lesz Jyn és Cassian halálának jelenete úgy megcsinálva, mint egyfajta megbékélés a sorssal.

Mindezek alapján, bár a varázst én is hiányolom, egy lényegesen kevésbé szigorú ítéletet tartanék indokoltnak még az általad írottak alapján is.

steery 2016.12.25. 20:46:44

Nagyrészt helyesek a meglátásaid. De A klónok támadása azért nem volt olyan rossz.

Íme a film elejéről hiányzó felvezető szöveg általam írt változata, ami eléggé különbözik a jótyúkon terjedő különféle változatoktól:

STAR WARS
Zsivány Egyes
Egy Star Wars történet

Kitört a polgárháború! A gonosz Galaktikus Birodalom elnyomása ellen lázadó erők egyesültek, létrehozva a Felkelők Szövetségét. Csapataik a Yavin negyedik holdján létesített titkos bázisukról indítják támadásaikat a császári erők ellen.

A birodalmi flotta ezalatt egy hatalmas, önjáró harcállomás építésén dolgozik, ami egész bolygókat képes felperzselni vagy szétrobbantani. Az új fegyver kifejlesztését - Orson Krennic igazgató irányításával - Galen Erso hadmérnök végezte, aki a munkálatok befejezése előtt megszökött családjával.

Amikor a felkelők tudomást szereznek a bolygópusztító fegyver létezéséről, ügynököket és kommandósokat küldenek több bolygóra. A feladatuk kettős. Csatlakozásra bírni a szakadár lázadó erőket. És bármi áron megszerezni a Halálcsillag terveit...

Dzsontra Volta 2016.12.25. 23:04:57

Nem volt rossz, bár kb annyira hozza a SW feelinget, mint mondjuk egy rész a lego star warsból, ja és kár, hogy a végén mindenki meghal.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2016.12.26. 07:22:28

szerintem meg elég gáz volt az egész film, történeten át a szereplőkig

ez az apám mégis jó ember volt, támadás rész nagyszerűsége meg az éhezők viadalát idézi meg

szegény darth vader hangja is ki lett herélve

illetve nem hiszem el, hogy egy birodalmi bázisnál sincsen radar, amin feltűnnének az idegen hajók

Thrasea 2016.12.26. 07:25:54

@pingwin: Csak egy kérdés: te milyen nyelven láttad a filmet? Mert Darth Vader hangja történetesen az eredetiben James Earl Jones volt, aki az első (IV.) részben is már Vader volt.

Jegkoko 2016.12.26. 15:20:39

Szerintem fényévekkel jobb volt mint a tavalyi ébredő erő .Nem is értettem, hogy azt mégis minek forgatták le.

Saank 2016.12.27. 10:29:06

Sajnos én is a cikkíró véleményét osztom. Bár ne kellene......

Yobbágy Fery 2016.12.27. 16:27:48

@Thrasea: Valószínűleg magyarul. Épeszű ember be se ül szinkronos filmre moziba, annyit nem ér az IMAX/3D parasztvakítás.

@Poszt
" meggyőződésem, hogy a mainstream Star Warsnak meg kellene maradnia a meseszerűségnél, a mágiánál, az Erő-használók jól ismert és bejáratott világánál. "

Hahó, 19 évvel vagyunk az Order 66 UTÁN. A galaxisban az a kevés jedi, aki még életben van, rejtőzködik. Erőt használni itt még azt jelenti, hogy a homlokodra tetoválsz egy célkeresztet (az Ahsoka könyv pont erről szól, hogy sokáig még arra se meri használni az Erőt, hogy egy játékban előnyre tegyen szert, amikor meg mégis használja, hogy embereket mentsen meg, egyből megpróbálja egy inkvizítor levadászni). Ilyen értelemben a jedik jelentették a reményt a galaxisban, ami a Birodalom létrejöttével és megerősödésével szinte teljesen megszűnt (egy percig ne gondolja senki, hogy a Birodalom arról szólt, hogy átírták az alkotmányban az államformát, építettek sok csillagrombolót, meg besoroztak egy csomó embert rohamosztagosnak, aztán ide-oda mentek és a jelenlétük elég volt...a túrót, kőkemény elnyomó rendszer volt, ahol a nem emberi fajok különösen rossz helyzetben voltak - nem tudom feltűnt-e, de míg a lázadók oldalán az összes filmben/sorozatban van nem egy idegen, a Birodalomnál Thrawn admirálison kívül - az ő esetében viszont pont nem jön ki jól, hogy a Disney egy tollvonással eltörölte a teljes EU-t, innen nagyon hiányzik az a részlet, hogy a chissek már a Régi Köztársaság idejében is a Sith Birodalom szövetségesei voltak - mindenki ember, a háttéranyagokban pedig elég egyértelműen le van írva, hogy mennyire durva volt a helyzet, a lázadók nem a demokráciáért harcoltak, hanem az elnyomás ellen), az a kevés lázadó meg azzal küzd, amivel tud: szabotázs, orgyilkosság, kémkedés, sőt, először nyíltan ebben a filmben támadták meg a Birodalmat. Luke felbukkanása ad az egésznek egy új lökést, ami végül Palpatine halálához és a Birodalom "bukásához" vezet (idézőjel az Új Rend miatt, végülis nem bukott meg, csak meggyengült).

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2016.12.27. 22:35:56

Sajnos, akár mennyire is vártam és szerettem volna, nagyon szeretni, számomra is igen felemás lett a film.

A cikkben csupán egy dologgal nem értek egyet: személy szerint úgy vélem, hogy a Star Wars az elmúlt közel 40 év alatt elég nagy és sok színű univerzummá nőtte ki magát, amelybe rengeteg különböző hangulatú története beleférhet. Így azt, hogy Edwards egy komorabb, sötétebb filmet akart csinálni, alapvetően nem érzem elhibázott ötletnek, főleg mert ugye ez nem is része a szigorúan vett Saga-nak. Itt megint az lehetett a probléma, hogy Edwardsnak volt egy elképzelése, de a stúdió fejesek nem voltak elég tökösek, féltek, hogy túlságosan elrugaszkodnak, az majd nem fog kelleni a népnek: ezért kellett a fölösleges fan service. Mert Vader, C3Po és a többiek tényleg fölöslegesek sajnos. Persze Vader jelenete nagyon cool, de annak a jelenetnek nem szabadott volna cool-nak lennie, annak félelmetesnek kéne lennie és persze az is, de nem eléggé. Azért, mert amikor megtörténik, már kvázi vége a filmnek. Ő az egyetlen ismerős karakter, aki maradt, és mivel az akciónak tudjuk, hogy nincs tétje, már-már drukkolunk neki. Mennyivel hatásosabb lett volna ez a jelenet a végső csata forgatagában, ha a főhősökkel küzd meg Vader, azokkal akiknek szurkolunk, akiket féltünk (én végig reménykedtem, hogy összecsap majd Donnie Yen karakterével)?

De ez csak egy apróság, ahogy az is, hogy Organa vagy Mon Montha szerepe is lehetett volna hangsúlyosabbak, nem értem, ha már úgy is szerepelniük "kell", akkor legalább Organa lehetett volna az, aki meggyőzi a lázadókat. A régiek közül egyedül Tarkinnak van lényegi szerepe, de nem tudom, hogy ez a CGI biztos kellett-e. Talán elegánsabb lett volna, ha csak utalnak rá, mint a IV.-ben a császárra.

Az igazi probléma tényleg az, hogy a karakterek kidolgozatlanok. Egyiknek sincsen szépen megírt, konzekvens karakteríve. Van, aki csak azért vesz részt a fináléban, mert épp ott van. És a legnagyobb baj, hogy éppen Jyn a legérdektelenebb, pedig meg van benne a lehetőség, hogy érdekes legyen. De a fejlődése teljesen vázlatszerű.

Ami pedig igazán zavart, hogy Donnie Yen és Whitaker karaktere tényleg újdonságot hozhatott volna a SW világba, de éppen ők kapták a legkevesebb szerepet. Nem csak ívük nincsen, de utóbbi fájóan kidolgozatlan is. Mennyivel jobb lett volna, ha látjuk az ő és Jyn múltját, át tudtuk volna érezni az újratalálkozásukat és az elválásukat. Az se volt teljesen világos, hogy miért adja fel a harcot, amikor simán mehetett volna a többiekkel, hogy aztán keményebben csapjon vissza a birodalomnak.

Egyedül Ben Mendelsohn karakterét éreztem kerek-egésznek. A többiek sematikusak voltak, akiknek nem volt idejük kibontakozni. (Még talán Mikkelsen és Luna karakterei a kivételek, de előbbi alig kap időt. A Luna és Jones közötti szerelmi száll pedig teljesen légből kapott.)

Pedig a látvány, a világ, az akciók és az atmoszféra remek. (Igaz, akár mennyire is tisztelem Michael Giacchino-t, első hallásra nem annyira tetszett a zene, végig az az érzésem volt, hogy egyszerre próbált John Williamst játszani és eltávolodni tőle).

Így pedig, akár mennyire is ciki ezt bevallani: nekem a Force Awakens jobban tetszett, pedig az tényleg nem igazán rak érdemben hozzá a SW világhoz és a sztorija is hézagosabb (bár ezen a folytatások segíthetnek), de ott mind 3 főszereplő karakternek (Rey, Fin, Kylo) volt egyértelmű, szépen vezetett fejlődési íve. És, bár a nosztalgiára is sokkal jobban rájátszott (Solo halála is inkább amiatt működött), igazán megkedveltem az új karaktereit így a filmhez érzelmileg is jobban tudtam kötődni. A Zsivány egyes azonban nem szolgáét ilyen karakterekkel, leszámítva talán Donnie Yen-t (illletve K2S0-t) , de őt meg elpazarolják.

Viszont hiába felemás a véleményem erről, nem mondok le az antológia filmekről, hiszen itt tényleg bármilyen lehet a következő. Igaz, én már azt szeretném, ha mernének elvonatkoztatni az eredeti trilógiától és ténylegesen is új történeteket, új érdekes karaktereket kapnánk ebből a világból. Jöjjön a Knights of the Old Republic, a Legacy vagy bármi, csak ne a nosztalgia legyen a lényeg.