Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Gilmore Girls

2016. november 22. 21:00 - FOUREY

landscape-1454107170-gilmore2.jpgMost, hogy már csak néhány nap van hátra, hogy a Netflixre felkerüljön a Gilmore Girls nagy izgalommal várt négy új epizódja, érdemes egy pillantást vetni a hajdani sorozat hét évadára és elgondolkodni rajta, vajon mit is lehetett annyira szeretni benne? Mondanom sem kell: ez egy vállaltan elfogult áttekintés lesz, viszonylag kevés kritikus megjegyzéssel és sok nosztalgiával. Ez a sorozat ugyanis a fiatalkoromat (kissé későre nyúlt kamaszkoromat) jelenti számomra, egyebek mellett, így tökéletesen meg tudom érteni azokat az ismerőseimet, akik szinte pánikba esve kérdezgették egymástól, hogy vajon végig tudják-e darálni a régi részeket az új négy rész november 25-i bemutatója előtt. S persze megértem azokat is, akik némi értetlenkedéssel nézik a sorozat iránti rajongást, hiszen a Gilmore Girls, mint minden, kicsit furcsa sorozat, inkább megosztó, mint mindenki számára egyformán vonzó. Az alábbiakban ezért pontokba szedve igyekszem röviden elősorolni azt, ami egyeseket (mint engem is), elbűvölt annak idején és ami másokat bizonyára joggal irritál.

1. A Gilmore Girls női sorozat

Már a címből is sejthető lenne, de aki látta mind a hét évadot, az magabiztosan állíthatja, hogy ez egy női sorozat. Középpontjában anya és lánya, Lorelai és Rory állnak. Lorelai, bár gazdag családból származik, de tizenhat évesen, terhesen elszökik otthonról és egy kedves connecticuti kisvárosban, Stars Hollow-ban kezd új életet. Szobalányként kezdi, de végül szállodai menedzserségig, sőt, egy szálló tulajdonosságáig emelkedik, közben még főiskolát is végez, és a lányát saját rideg családi környezetétől eltérően szerető, kicsit bolondos, lánya saját döntéseit ugyanakkor tiszteletben tartó, támogató közegben neveli föl. Rory pedig egy kedves, könyvmoly kislány, aki, ha felnő, világutazó újságíró szeretne lenni, s idővel elitiskolai mintadiák lesz belőle, majd a Yale-en végez BA-t. A sorozatban minden körülöttük, az ő némiképp habókos, egészen nyilvánvalóan abszurd, ugyanakkor szórakoztató és időnként drámai mélységeket mutató életük körül forog. Vannak persze fontos férfiszereplők is, mint Lorelai "love interest"-jei, akik közül Rory apja, Christopher és Luke Danes, a helyi büfé tulajdonosa a legjelentősebbek. Rory egyik tanára, Mr. Medina és Jason Stiles, egy rámenős üzletember mellett, illetve Rory "love interest"-jei: Dean, Tristin, Jess és Logan. Vagy Lorelai apja, a munkamániás, sznob és jószándékú, ám érzéketlen Richard, a kisvárosi diktátor, Taylor Doose, Jackson, a habókos zöldségtermesztő, Kirk, a mindenoldalú kisvárosi ember vagy Michel, a szállodai concierge (és a sort még folytatni lehetne tucatnyi fontosabb, jelentéktelenebb, ám emlékezetes karakterrel Zacktől Andrew-n át Brianig és Caesarig stb.).
gg-33755-58_h_2016.jpgDe ők észrevehetően mind bolygók csupán, akik a Gilmore lányok ikercsillagai körül keringenek, s akik mellett ott vannak a nem kevésbé érdekes női mellékszereplők, mint Lorelai anyja, Emily, Lorelai legjobb barátja és üzlettársa, Sookie, Rory legjobb barátnője, a koreai-amerikai Lane és annak vallási fanatikus anyja, Mrs. Kim, Rory középiskolai és egyetemi barátnője, Paris Geller, a tánctanár Ms. Patty, Lorelaiék szomszédja, Babette és Lorelai nagyanyja, a legidősebb Lorelai Gilmore. De nem is kell mindenkit felsorolni, hogy lássuk, a történetben feltűnően sok az egyedülálló vagy erős női karakter és hogy a férfiakhoz való viszonyban a szerelem fontos, de korántsem kizárólagos szerepet játszik.

2. A Gilmore Girls a dialógusokról, a poénokról és az atmoszféráról szól

A sorozat talán leggyengébb pontja a cselekmény felépítése. Kezdettől bizonyos fokú kuszaság van a történetvezetésben, szemrebbenés nélkül ejtenek szereplőket, hoznak be újakat (a később legendás figurává vált Kirk például először Mickként tűnik fel a sorozatban és akkor még egy vadidegen szerelő, később, Kirkként feltűnve pedig még nem ismer olyan szereplőket, akiknek később gyerekkora óta jó ismerőse lesz), némiképp váratlanul kerülnek elő új történetszálak, s egészen meglepő hiátusok vannak a történetben, néha a nézők által leginkább várt drámai pillanatok is posztponálódnak hetekre. Nyugodtan kimondhatjuk ugyanakkor, hogy nem csak nem ez a sorozat erőssége, de amikor a hetedik évadban feltűnően javulni kezd a történetvezetés, paradox módon a sorozat sokat veszít a vonzerejéből. Az utolsó évad ugyanis új stábbal készült, s az egész évadot Lorelai kamaszkori szerelme, az izgalmas, ám megbízhatatlan Christopher és a Stars Hollow-i büfétulajdonos, a megbízható, de erősen zárkózott Luke szerelmi háromszögére építették fel, a férfikaraktereket jelentősen megerősítették játékidő és kidolgozottság tekintetében, és mindent alárendeltek ennek, valamint Rory magánéletének. Mindez együtt járt a sorozat más erősségeinek érezhető gyengülésével, a színészek megváltozott játékával, a poénok gyengülésével. Aki persze szerette a sorozatot, az szerette most is, de utólag visszanézve nem lehet nem észrevenni, hogy a hetedik évad valójában mennyivel sablonosabb és erőtlenebb a korábbiaknál.

Mert ami a Gilmore Girls igazi erőssége volt, az a hihetetlen arányérzékkel eltalált egyensúlyozás a habkönnyű bohóckodás és az élet nagy kérdései körül forgó dráma; a pergőtűzszerű, popkulturális utalásokkal telezsúfolt párbeszédek (azt szokás mondani, hogy az első évadokban a sorozat forgatókönyvei a szokásos forgatókönyvek hosszának többszörösei voltak) és az izgalmas személyközi viszonyok és rétegzett karakterek; a nyíltan felvállalt, frivol képtelenségek és a nagy gonddal felrajzolt kisvárosi és New England-i társadalmi tabló sokszor egymásnak feszülő igényei között. Ennek az egyik eredménye az, hogy a sorozat tele van a rajongók számára ezernyi érdekességgel. Órákig lehetne beszélni Stars Hollow politikai intézményeiről (élén a selectmannel és a tipikus New England-i "townmeetinggel"), bizarr belső hatalmi viszonyairól, a kisvárosi életről, a szórakoztatóan képtelen fesztiválok sokaságáról (személyes kedvencem az Élő Képek Fesztiválja), és a hagyományos amerikai értékekről, amelyeket ezek, ha szelíden kiparodizálva is, de megjelenítenek; rengeteget lehetne beszélni a privilegizált rétegek életéről, értékrendjéről; fantasztikus könyv-, film-, zenei listák készíthetők a sorozatban elhangzottak alapján (többeket inspiráltak olvasásra az internetes fórumok szerint a sorozatban felsorolt vagy megmutatott művek, ami nagyon nagy dolog); egészen meghökkentő a sorozatban feltűnő celebritások listája is Norman Mailertől Christiane Amanpouron át Madeleine Albrightig (hogy a színészeket, zenészeket most ne is említsük). Emellett a sorozat mindig képes meglepni a rajongóit. Önmagában például Stars Hollow lehetne sablonos amerikai kisváros, ám mégsem egészen az, mert a sorozat kifinomult iróniával ellenpontozza a giccsbehajlóan idillikus képet. Csak néha lendül ki az inga a Simpson család vagy a South Park gyilkosan szatirikus hangvétele felé, az összbenyomásunk inkább az, hogy itt mindenki lökött és ilyen hely persze ebben a formában nem létezik, de anélkül, hogy a kisváros élete nélkülözné a valódi emberi mélységeket.
gilmore-girls-cast-today-tease-150605_6cbef2c8d02b94a0bb969ddf47dc5f42.jpgA sorozat nézhető drámaként is és egyáltalán nem élvezhetetlen úgy. Ebből a szempontból Lorelai figurája a legfontosabb természetesen. Kissé szokatlan neve nehezen félreérthetően utal a férfiak fejét elcsavaró és az életüket tönkretevő tündérfigurára, s a sorozatban egyáltalán nem kis szerepet játszik az a tény, hogy Lorelai képtelen a szerelmi életben a boldogságra, a tartós párkapcsolatra, s ha esetleg találna is valakit, az elől ő maga menekül el, miközben előszeretettel flörtöl, ám a határokat szereti ő maga meghúzni. Az említett váltás a hetedik évadban ezt a szálat erősíti fel, ugyanakkor le is butítja egy kissé a sorozatot, mert Lorelai messze érdekesebb figura annál, mint hogy az a nő legyen, akinek muszáj valakivel a sorozat végére összejönnie. A magam részéről a szerelmi szálat egyáltalán nem tartom a legfontosabbnak.

Legalább ilyen, ha nem sokkal érdekesebb Lorelai komplikált viszonya a szüleihez, amely a sorozat folyamán fokozatosan árnyalódik és fejlődik is. Kezdetben a kamaszos dac határozza meg, ám idővel megtanuljuk látni a viszonyuk többi dimenzióját, ha az alapprobléma nem is oldódik meg, sőt súlyos válságperiódusokhoz is vezet (mint amikor Rory a nagyszüleihez költözik). Mintha csak Erikson híres személyiségfejlődési modelljének illusztrációja volna: Lorelainak azzal kell megküzdenie, hogy annak idején elhalasztotta a szüleitől való elszakadás, felnőtté válás krízisét (a karakterében rejlő humoros képtelenségek nagy része ebből származik egyébként), s csak lánya felnőtté válásakor képes rá, hogy kialakítsa saját felnőtt identitását, amelyet eddig a szülei elleni kamaszlázadás helyettesített. Lányát, Roryt szinte saját neveltetésének szimmetrikus ellentétét alkalmazva nevelte fel és a sorozat egyik elgondolkodtató vonása, hogy a szigorú, autoriter neveléssel való szakítása egyrészt nem jelenti, hogy Lorelai megúszhatná, hogy saját lánya is fellázadjon ellene felnőtté válás közben, másrészt lehetővé teszi, hogy a Lorelai számára fájdalmas és egyáltalán nem konfliktusmentes leválás mégiscsak egy egészségesebb és elfogadóbb anya-lánya viszonyhoz vezethessen, amikor Rory felnőtt lesz.

A sorozatnak a felnőtté válás és az ezzel járó nehézségek inkább jelentik a központi témáját, mint bármi más. Lorelai mellett Rory élete is ekörül forog, s izgalmas kérdések sorát vonultatja fel azzal kapcsolatban (még ha persze abszurdan szélsőséges formában is), hogy milyen kihívásokkal is kell szembenéznie egy kamasznak. Lane, Rory gyerekkori barátnője, a maga életében ugyanezt a történetet játssza végig, némiképp ötvözve Mrs. Kimhez való viszonyában a szülei ellen lázadó Lorelai és az anyjával szeretetteli viszonyban felnövő Rory stratégiáját. Lane és Mrs. Kim viszonyának képtelenségekben tobzódó és fordulatos története komikus és erősen ironikus ellenpontja a Gilmore-ok családi drámájának, ám azért nincs híján az érdekességnek és a komolyan vehető tanulságoknak.
gilmore-girls-luke-lorelai-romantic-status-still-frustrating.pngMeglehetősen erős drámaisága van a Gilmore-nagyszülők folytonosan fejlődő viszonyának, amelyben szintén vannak válságperiódusok: Richard szívrohamai egyfelől, másfelől időleges szétközöltözésük, amelyek kapcsán Emily újra és újra elgondolkodhat, hogy mennyire volt helyes döntés Yale-en végzett fiatal nőként főállású feleséggé, partik és egyesületi rendezvények szervezőjévé válnia egy életre. Drámai természetesen az is, ahogy ezek a végtelenül sznob emberek meg kell hogy küzdjenek életük nagy csalódásával, azzal, hogy lányuk szakított a családi életformával, s hogy bár unokájukban új esélyt kapnak rá, hogy régi álmaikat megvalósítsák, de újra és újra rettegve kell átélniük a csalódás lehetőségét.

3. A Gilmore Girls világnézete centrista-liberális

A sorozat egyik legérdekesebb és legzavarbaejtőbb vonása a nemigen leplezett politikai-világnézeti álláspontja. A Gilmore Girls előszeretettel űz gúnyt a bigottságból, a hímsovinizmusból, a kisvárosi korlátoltságból, a sötét butaságból. Egy emblematikus jelenetben a sorozat "megjósolja" Hillary Clinton elnökségét (ő egyébként is Rory egyik példaképe), Rory álommunkahelye a New York Times szerkesztősége lenne, a sorozat végén pedig, mikor nem kap gyakornoki pozíciót a NYT-nál, Barack Obama 2008-as kampányának helyszíni tudósítójául szegődik. Mindezekből egy mérsékelt, centrista-liberális pozíció körvonalazódik, amelynek fontos eleme a (liberális) feminizmus, bizonyos fokú szociális érzékenység és a mérsékelt, felvilágosult vallásosság iránti megértés (amire szórakoztató példa a templomukat megosztva használó zsidó és keresztény felekezetek vezetőinek barátsága.) 

Egy ilyen centrista-liberális pozíció mára kissé idejétmúltnak tűnhet a maga nem kifejezetten erőszakos, ám meggyőződéses progresszivizmusával és humanizmusával. Főleg annak fényében, hogy nem lehet nem észrevenni, hogy időnként mennyire konzervatívak is a látszólag radikálisan felforgató karakterek. Lorelai, aki tizenhat évesen szült gyereket, mániákusan retteg attól, hogy lánya szexuális életet fog élni (szülei nem kevésbé, de ők legalább fafejű konzervatívokként vannak eladva a sorozatban), az abortuszt pedig elutasítja. S bár nem mondanám, hogy a sorozatból hiányzik a ma szinte dogmatikusan megkövetelt etnikai sokszínűség, viszont Michel franciaságához kapcsolódva (kiegészítve a Párizst bemutató jelenetekkel) vagy Mrs. Kim figurájában annyi az etnikai (és utóbbi esetben ráadásként: vallási) sztereotípia, hogy az ember nem tud nem arra gondolni, hogy milyen találó is Louis CK-nek az a szkeccse, amelyben a "mild racism" jelenségéről beszél.
7867ecbf-7a99-4dde-b64c-40534ef66d22_16x9_788x442.jpgKülönösen erősíti ezt a hatást az a tény, hogy a sorozat egy privilegizált fehér nő küzdelmein keresztül boncolgatja a felnőtté válás, a saját lábon megállás nehézségeit és szépségeit. Lehet Lorelai bármilyen sokoldalú, tehetséges nő, aki a semmiből építi fel a karrierjét, azért mégiscsak egy dúsgazdag családból származik és az ősei már az amerikai függetlenségi háború idején is Connecticutban éltek (hiszen ezért lehet a leszármazási alapon tagokat befogadó - egyébként létező - Daughthers of the American Revolution helyi vezetője Emily Gilmore). És persze lehet Rory bármilyen tehetséges, azért végül mégiscsak a nagyszülei által preferált és ősei sorát kitanító Yale-re megy, és az odavezető útja is a gazdagoknak fenntartott Chilton magániskolán keresztül vezet.

Mindez persze nem feltétlenül kell, hogy fontos legyen a nézőnek. Tekintheti a sorozat bájos képtelenségei egyikének, ha akarja. Mert a Gilmore Girls titka alighanem nem az egyes részletekben, hanem a részletek elképesztő gazdagságában és a sorozat által teremtett elbűvölő és bájos atmoszférában rejlik. A magam részéről alig várom, hogy nézhessem az új részeket!   

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr1511988962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Terézágyú 2016.11.23. 16:25:29

Jónak tűnik...
Magyarországon nem mutatták be?... Gondolom nem, hiszen ezek szerint, nincs magyar címe...

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.11.23. 16:49:39

@Terézágyú: Csak nem trollnak tetszik lenni? Gondolom, igen, mert különben nem kommentelnél ilyeneket ehhez a poszthoz. Váljék egészségedre. :)

Terézágyú 2016.11.23. 18:07:38

@FOUREY:
Mindig a másik a troll...

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.11.23. 18:28:45

@Terézágyú: háááááááááááát, ez elég gyenge próbálkozásnak tűnik a részedről egy jó hosszú blogposzt alatt, amit én írtam és amire csak annyit bírtál ideírni, hogy nincs magyar címe a sorozatnak... :))))))))))))))) na, vége az etetési időnek.

fofofo 2016.11.24. 14:37:44

girlpower.cafeblog.hu/2016/11/23/11-teljesen-atlagos-dolog-ami-tilos-volt-a-noknek-az-50-es-evekben/
e szerint a Yale-re csak 1969-től járhattak a nők. ma olvastem, és egyből a poszt jutott eszembe. időben ez sehogy nem jön ki.
sebaj, ettől még holnap vezsek egy csomó egészségtelen kaját, főzök egy nagy adag kávét...

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.11.24. 16:05:47

@fofofo: Sok nyilvánvaló képtelenség és apróbb-nagyobb pontatlanság van a sorozatban. Kedvenceim azok a listák, ahol azt gyűjtik össze, hogy Connecticut miben nem olyan, mint ahogy a sorozatban le van festve (az utak elnevezéseitől a tipikus szóhasználaton át a tájképbeli különbségekig stb.)

A Yale amúgy érdekes történet: nők 69-től lehettek undergraduate studentek, de grad studentek már lehettek korábban. Ugyanakkor több fórumon esküsznek rajongók rá, hogy a sorozatban nincs expliciten kimondva, hogy Emily hova járt. Van, aki szerint kiderült, hogy a Smith College-ba, ami egy női iskola. Viszont tényleg megdöbbentő, hogy ilyen történelmileg nem is olyan távoli korszakban még mi mindent nem csinálhattak nők. Az egyik leghíresebb amerikai történész, Judith Shklar például először nem kaphatott full-time professorshipet, mert nő volt, ezért papíron félállású oktatóként kellett teljes állásos munkát ellátnia, hogy a férfi kollégái ne sértődjenek meg rá. Innen nézve egyébként érthető a sorozatkészítők Hillary Clinton-kultusza. Clinton ugye 73-ban szerzett jogi doktorátust a Yale-en, négy évvel csak azután, hogy a nők előtt szélesebbre tárták a kaput, és 69-ban szerezte az alsófokú diplomáját a Wellesley College-ban, vagyis ő pont az a korosztály, Emily Gilmore korosztálya, amelyik a valóságban nem járhatott volna a Yale-re undergraduate-ként. Szóval ez még velünk élő történelem. Időnként megdöbbent ez azért.

És még valami: Richard és Emily figurájában egyébként szerintem amúgyis van valami furcsán anakronisztikus. A zenei érdeklődésük, az öltözködésük inkább 10 évvel idősebbnek mutatná őket, mint ahány évesek. És a lányuk szerintem szinte túl fiatal hozzájuk. Mintha kimaradt volna egy generáció köztük.

Az egészségtelen ételt csak helyeselni tudom. Egyszer élünk! :)

fofofo 2016.11.24. 21:17:11

@FOUREY: tulajdonképpen írhatnál még egy posztot a témában, úgy érzem, maradt még mondanivalód, én meg nagyon élvezem :)

Richard-Emily ízlése: és Emily ruhái meg frizurája, szerintem az is tíz évvel öregebbekhez illik. Viszont más filmek és sorozatok alapján az a kép alakult bennem, hogy a new englandi elit valahogy ilyen. Személyes tapasztalatom persze nincs. De nekem itt természetes, míg ha a nyugati parton játszódna a sorozat, ugyanez elég fura lenne.

Nekem a kedvenc részeim a Lorelai - Emily jelenetek. Mondjuk nem az, amikor csúnyán veszekednek, hanem amikor váratlan gesztusokat tesznek egymás felé. És persze a legjobb, amikor vicces jelenetek vannak. Néha elképesztően hasonló a humoruk.

Közben meggondoltam magam, szombat lesz a nap. Holnap munka, utána vezetek két órát legalább, várhatóan szakadó esőben (saludos de Andalucia), holnap csak ráhangolódok a kedvenc részeimmel. Ha felébredek reggel (délelőtt), sütök amerikai palacsintát, főzök egy vödör kávét, és nekilátok.