A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején kezdett el sztárrá válni Russel Crowe, akit leginkább a Gladiátor című Ridley Scott-féle történelmi kalandfilmben láthattak a nézők akkoriban (hacsak a Szigorúan bizalmas és a Romper Stomper nem rémlett valakinek korábbról), és később sem annyira drámai szerepeiről, hanem inkább akciófilmes munkásságáról lett ismert. Azonban az új zélandi színész nemcsak a gyűlöletről szóló Romper Stomperben mutatta meg, hogy komplex karaktereket is el tud játszani, hanem emlékezzünk csak, 2001-ben Ron Howard Egy csodálatos elme című életrajzi filmjében nyújtott nagy alakítást, melyet Oscar-díjjal is jutalmaztak.
Az Egy csodálatos elme roppant érdekes alkotás, mely az egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legszörnyűbb pszichiátriai betegségről, a skizofréniáról szól John Forbes Nash Jr. Nobel-díjas matematikus érdemei mellett. A Da Vinci kódba érthetetlen módon beleszerető Ron Howard remek témát talált egy izgalmas, igazán filmszerű drámához, melybe a betegség miatt a szubjektivitás és a paranoiathriller is bele-beleférkőzik. Jómagam sajnos csak így, 15 év után vettem rá magam, hogy megnézzem, és bár eleinte kicsit untam, nem értettem, mire megy ki a játék, attól a bizonyos fordulattól kezdve a képernyő előtt ragadtam. Lássuk, miért! (Bent SPOILER-ek lehetnek.)
John Forbes Nash Jr. 2015-ben halt meg 86 évesen, autóbalesetben. Nash világhírű matematikaprofesszor volt, aki többek között a közgazdaságtudomány számára dolgozott ki nagy jelentőségű elméleteket elképesztő egyenletrendszereivel, játékelméletével. Hogy ez konkrétan mit takar, annak a kíváncsiak járjanak utána, akik pedig otthonosan mozognak a témában, bizonyára tudják – a többieket megkímélem a részletektől, és az Egy csodálatos elmének nem is annyira a matematika- és közgazdaságtudomány a lényege. (Nem mellesleg pedig az életben három dologhoz nincs egyáltalán érzékem: a joghoz, a nyelvtanuláshoz és a közgazdaságtanhoz.)
Mert John Forbes Nash életében jó adag tragédiát is találhatunk nagy sikerei mellett, és emiatt érdekes a tudós története drámai értelemben is. Az Egy csodálatos elmében ugyanis a briliáns matematikai tudás és a pszichopatológia réme, a paranoid skizofrénia csapnak össze. A Sylvia Nasar 1998-as életrajzi írásából készült filmben eleinte tényleg egy csodálatos elmét ismerünk meg, aki kicsit fura, autista, ablaküvegekre hányja egyenleteit, és sokkoló érzelmi kitörései vannak, de alapvetően csak egy vicces, különc fickónak tűnik. Az ötvenes évek Amerikájában azonban nem nehéz különcből kattant paranoiássá válni, hiszen az antikommunista propaganda és az atomháborús pánikhangulat mindenkiben azt a tudatot erősítették, hogy a „ruszkik” támadni fognak, legrosszabb esetben nukleáris fegyverekkel. Ron Howard erre a társadalmi paranoiára építi fel John Nash leépülését és skizofréniával folytatott küzdelmét. Azaz a betegség és a publikus pánikhangulat kéz-a-kézben járnak az Egy csodálatos elmében.
Az igazi John Forbes Nash Jr.
Megvallom őszintén, hogy a skizofréniát személy szerint rendkívüli módon érdekes betegségnek tartom. Nem titkolom, hogy rengeteget olvastam utána, esettanulmányokat, betegek leírásait is, mert annyira érdekelt ez az elmebetegség. Családom meg is ijedt kicsit emiatt, hogy mi a francért vagyok ennyire rákattanva a skizofréniára. Persze nehéz lehet ezt megérteni, de ugyanazért, amiért a horrorfilmekre vagy a thrillerekre: izgalmas és veszélyes terep ez. Ott van benne a lehetőség, hogy bárkit elővehessen ez a kór, hiszen a népesség 1-2%-át érinti (azért ez arányaiban elég sok), és jelen kutatások szerint bizony nemcsak lelki, szerzett betegségről beszélhetünk a skizofrénia kapcsán, mivel örökletes is lehet, biológiai tényezők is szerepet játszanak a tünetek kialakulásában. A biológiai magyarázatok szerint MRI-vizsgálatokkal alátámasztható, hogy ezzel a súlyos pszichózissal diagnosztizált páciensek agyában kémiai változások mentek végbe. Azaz visszafordíthatatlan, élettani elváltozásról is szó lehet a skizofrénia kapcsán. Melynek legnagyobb nehézségét az okozza, ami az Egy csodálatos elmében is megjelenik, hogy a betegeknek általában nincs betegségtudata, összefüggéstelen beszédeik, bizarr paranoid sztorijaik vagy téveszméik számukra teljesen logikusnak tűnnek. A külső megfigyelő számára viszont sokkolók, akár a horrorfilmek rémtettei. Azaz egyszerre elborzaszt és a felfoghatatlan, irracionális borzalom miatt ugyanakkor csodálattal is eltölt ez az elmebetegség.
De mi is az a skizofrénia? A filmek rajongói általában könnyen összekeverhetik két másik, hasonló betegséggel. Ilyen a többes személyiség, mely egy személyiségzavar, és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-sztorival kapcsolatban merül fel. A különbség az, hogy a skizofréniában nem több személyiség váltogatja egymást, hanem a gondolkodás és az én részlegesen vagy teljesen szétesik. A többes személyiség esetében valóban lehetséges az, ami a Dr. Jekyll és Mr. Hyde filmekben, hogy időről időre más-más identitást ölt az adott egyén, és ezek az identitások bizarr módon kommunikálhatnak is egymással. A skizofrén esetében nem annyira személyiségek, mint inkább hangulatok, attitűdök, viselkedésmódok váltakoznak. Olvastam egy blogot, ami egy fiatal fiú skizofréniájának alakulását és kezelését dokumentálta, és ott arról számolt be a blogíró édesanya, hogy a fiú egyik nap macsóként viselkedett, másik nap pedig homoszexuálisnak képzelte magát. De a skizofrénia súlyosabb változatában az ember teljesen elvesztheti a kapcsolatát a világgal, és vagy katatón, mozdulatlan, vegetáló lénnyé dermed, vagy pedig durva dühkitöréseket produkálhat, melyek ön- és közveszélyessé tehetik az illetőt. A napokban elítélt „kombinós gyilkos” is feltehetően skizofréniában szenved, és a tette kezeletlen betegségéből eredeztethető. Így a skizofrénia nem annyira a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-szerű filmekben keresendő, hanem a Dr. Caligariban vagy A texasi láncfűrészes mészárlásban, melyben Bőrpofa kvázi egy skizofrénként fogható fel. Persze ennek extrém formájaként, mivel kimutatható, hogy a skizofrén betegek kb. 90%-a életében nem követ el közveszélyes cselekedetet. Erre a súlyos elmebetegségre inkább jellemző az öngyilkosság és a már említett katatónia, azaz a gondolkodás szinte teljes visszafejlődése és a testi funkciók redukciója.
A másik jellemző probléma, hogy a skizofréniát és a paranoiát összekapcsolják. Ami nem teljesen hibás, de nem is teljesen igaz. Az Egy csodálatos elme főhőse paranoid skizofréniában szenved, ám kórképe jól elkülöníthető a paranoiásokétól. A paranoiások ugyanis olyan üldözési mániában szenvednek, melynek van valós alapja. Azaz kézzelfogható, hétköznapi dolgok miatt kezdenek el gyanakodni. Például a környékünkön él egy idős nő, aki azt hiszi, hogy a szomszédja tudatosan dobálja át a kinti WC-jéből a szart a kertjébe, illetve, hogy direkt mérgezik őt füsttel a szomszédok. Ennek úgymond van alapja, mivel évekkel ezelőtt csúnyán összevesztek, és mindkét részről volt tettlegesség, de a szomszédok az összezördülés óta jellemzően nem foglalkoztak az idős asszonnyal, ezt rendőrségi vizsgálat is alátámasztja. Azonban az üldöztetéses téveszméje megmaradt.
A skizofréneknél viszont az üldöztetéses téveszmék egyfelől csak egy alcsoportot képviselnek, másfelől a paranoia tárgya részben vagy egészben nem reális veszély, harmadfelől pedig a logika szinte teljes hiánya jellemzi ezen elmebetegeknek a képzelgéseit. Itt jön most a SPOILER, hogy az Egy csodálatos elmében az Ed Harris-féle ügynök akár még valós személy is lehetne, hiszen az ötvenes években az antikommunista pánikhangulatban még Hollywoodban is kényszerítettek arra alkotókat, hogy folyamatosan jelentsenek baloldali érzületű társaikról. Azonban John Nash különösen fontosnak kezdi el képzelni magát, és nemcsak az ügynököt, de mániákus szobatársát és egy kislányt is csak a képzelete szül. /SPOILER És ezek a fajta hallucinációk is jellemzők erre a betegségre, melyek kapcsolódhatnak a paranoid téveszmékhez, de akár rég meghalt rokonhoz vagy pusztán fiktív alkotásokhoz. A lényeg, hogy a skizofrének téveszméi, üldözési mániája nagyrészt fikció.
És ezek a vizuális- és/vagy auditív hallucinációk teszik felettébb izgalmassá a skizofréniát, mivel olyan érzésünk lesz a kórleírásokat, esettanulmányokat olvasva, mintha valamilyen alternatív dimenzióval kerülnénk kapcsolatba. A paranoid skizofréniás esetekben a kór kevert jellegénél fogva még több érdekességet találhatunk, minthogy bár közel sem olyan logikusak és hihetők, mint a paranoiások beszámolói, mégis hihetőbbek, mint a teljesen összezavart gondolkodásmódú betegek képzelt történetei. S jellemzően ezek a skizofrének bizonyulnak menthetőnek, gyógyszerekkel és vasakarattal akár még újból normális vagy legalábbis elfogadható életet élhetnek. A szerencsétlenebbek örök életükre kórházi ágyakhoz, erős nyugtatókhoz és saját zavart elméjükhöz lesznek kötözve. Friedrich Nietzsche említhető, aki ilyen szerencsétlenül járt, hiszen a torinói eset után még 10 évig volt kénytelen szinte teljes csendben és mozdulatlanságban élni ez a briliáns elme. (Nála szifilisz, demencia és stroke is közrejátszottak a teljes mentális és testi leépüléshez.)
Amit az Egy csodálatos elme bemutat, az viszont nem egy tipikus hollywoodi glamúr, hanem valóban reális történet, minthogy John Forbes Nashen kívül más híres tudós emberek is képesek hatalmas küzdelmek árán kordában tartani betegségüket. Az egyik ilyen Dr. Frederick Frese pszichológus, aki többek között saját skizofréniáját tanulmányozza. A másik a brit Rufus May, aki klinikai pszichológusként szintén saját skizofrén tapasztalatait fordította az orvostudomány javára. És persze ott van az egyik legérdekesebb eset, Elyn Saks amerikai pszichológusnő is, aki szintén saját magát diagnosztizálja, és erről közöl publikációkat, illetve tart előadásokat. Volt szerencsém egy-két írását olvasni, s előadását látni melyben elképesztő teljesítmény rajzolódik ki előttünk, hiszen démonokkal és szörnyekkel, azaz hallucinációkkal küzd, és áll helyt ez a szintén csodálatos elme.
Éppen ezért számomra, mikor Ron Howard művét néztem, egyáltalán nem hatott irreális mozzanatként, hogy John Nash magától kezdi el felvenni a harcot a skizofrénia ellen. Az esettanulmányokból is kiderül, hogy mint az Egy csodálatos elmében, úgy a valóságban is a skizofrénia kezelésére használt gyógyszerek sok esetben bár normalizálják a beteg állapotát, de gyakorlatilag egy zombit, egy kiégett, kiürült lényt csinálnak belőle. Russel Crowe ezt zseniálisan eljátssza a filmben, elképesztő hitelességgel, method actinget idéző színészi játékkal adja elő ezt a begyógyszerezett, sivár életűvé vált, lelassult és már az impotencia rémével is küzdő beteget. A szakkönyvek szerint ugyanis a skizofréniának a dühkitörések és a téveszmés „subok” az extrém megjelenési formái. A „valódi” skizofrénia azonban olyan, mint Fliegauf Benedek Dealer (2004) című filmjében a drogról frissen lejött ember világpercepciója: minden szürke, nincsenek érzelmek, mintha az egyén körül egy burok lenne, ami megakadályozza a normális érintkezést a világgal.
Az Egy csodálatos elme mindezt tehát nagyon hitelesen képes megjeleníteni. Magam is meglepődtem, hogy bár vannak benne egyértelműen glamúros momentumok (mint például a Nash és felesége közti jelenetekből néhány), mégis tökéletesen összepasszol Ron Howard sztorija azokkal a leírásokkal, amiket a skizofréniával kapcsolatban olvastam. És állíthatom, hogy pont ettől lesz annyira izgalmas ez a film, hogy pontosan követi ennek a fura, félelmetes, izgalmas és máig megfejthetetlen kór lefolyását, kialakulását és az ellene folytatott küzdelmet a beteg, az orvosok és persze a beteg szerettei részéről. Minthogy nem is annyira a démonok vagy a titkosszolgálati vezetők vagy a képzelt barát a veszélyesek itt, a tét egészen más. A tét az, hogy egy ember képes-e relatíve normális életet élni (amibe azért beletartozik az állandó szorongás és a gyötrő hallucinációk vagy csak szimplán a kínzó „zaj”, ugyanis a skizofrének sokszor felerősítve hallják a világ, környezetük hangjait), vagy begyógyszerezve egy zártosztályon vegetál. John Nashből ezért lesz igazi hős, mert képes arra, hogy szembeszálljon hallucinációival. Amit, ismét hangsúlyozom, felfoghatnánk akár irreális marhaságnak is, hiszen az orvosok álláspontja szerint a szigorú gyógyszerszedés a kulcsa a skizofrénia szinten tartásának. Nyilván persze Nash sztorijában benne van a hollywoodi túlzás, hiszen a skizofrének, főleg, ha nem szedik a gyógyszert (gyakori, hogy magukat normálisnak tartva egyszerűen átverik szeretteiket, és elrejtik vagy kidobják a napi pirulát), egyszerűen képtelenek a racionális gondolkodásra – jellemzően ilyenkor válnak ön- és/vagy közveszélyessé. SPOILER: Az azonban nyilván filmes túlzás, hogy John Nash hirtelen ráeszmél, agyába vág, hogy hallucinációi nem öregednek, ezért csak hallucinációk. Állítólag ennek van (kevés) valóságalapja, de az esetek 99%-ban ilyesmi nem történhetne meg. /SPOILER
Az Egy csodálatos elme pedig ezért jó kis film, mert erre a konfliktusra hegyezi ki történetét, hogy egy kiváló tudós, egy kiemelkedő szellemi képességű matematikus kerül szembe saját széteső tudatával, gondolkodásával. A szakkönyvek szerint a skizofrénia persze gyakran pont tragikus módon a kiválóságokat támadja meg – jellemző a betegségre, hogy 18-25 éves kor között jelentkezik, és kiemelkedő tanulmányi eredményekkel rendelkező, fényes pálya előtt járó tanulókat, hallgatókat támad meg. S kevesen tudnak neki ellenállni, John Nash vagy Elyn Saks ezek közé a kivételek közé tartoznak. Sajnálatos módon a legtöbb esetben pont a legnagyobb elmék épülnek le teljes mértékben (mint ahogy az Nietzsche esetében is történt). Azonban az semmiképp nem filmes túlzás, hogy John Nash harcol a betegsége ellen. A betegség tudatosítása általában az első lépés afelé, hogy a skizofrének normalizálják életüket. Akinek ez sikerül, az akár egész életében tünetmentes maradhat, de legalábbis kordában tudja tartani hallucinációit.
Tehát az Egy csodálatos elme hiteles, izgalmas dráma remek színészi alakításokkal (Paul Bettany, Ed Harris és Jennifer Connely is remek munkát végeznek, de meghökkentő módon a „gladiátor”, a főhőst megformáló Russel Crowe a csúcs). Ami miatt én nem adnám meg rá a „zseniális” osztályzatot, az a sztori első fele, a túl hosszúra nyújtott expozíció. Persze John Nash karaktere és előtörténete is igen érdekes, sőt vicces (komikus udvarlásai, direkt szexuális ajánlatai például nagyon szórakoztatók is), de Ron Howard ezt nem tudta kellően izgalmasan tálalni. Érthető módon meg kellett alapozni a barátjával folytatott fura viszonyának, és el kellett időzni a titkosszolgálati tevékenységénél is, hogy a történet közepén a fő fordulat nagyot üssön azok számára is, akik esetleg ismerték John Nash kórképét. De mégis: a film első fele kicsit unalmas, tele száraz dialógussal, és engem őszintén szólva frusztrált, hogy vártam, hová akar kilyukadni ez az egész. Szerencsére azonban elég türelmes voltam ahhoz, hogy kivárjam azt a bizonyos fordulatot. Onnantól sokkal érdekesebbé válik a dráma, és a nyíltan mentális képekkel dolgozó Egy csodálatos elmében szinte egy új film kezdődik. Kicsit húzhatták volna szűkebbre azt az expozíciót. Ennek ellenére többszörnézős alkotás, és ha a skizofréniára szeretnék egy jó példát hozni, a Shock Corridor vagy a Száll a kakukk fészkére című filmek mellett az Egy csodálatos elmét is biztosan meg fogom említeni.
