Második részéhez érkezett a nyolcvanas évek legjobb amerikai akciófilmjeit prezentáló sorozatunk (a lista előző része itt olvasható). Ezúttal a tíz legjobb kerül terítékre. Igyekeztem olyan listát összeállítani, mely változatos. Amellett, hogy megtalálhatók rajta generációnk gyermekkori kedvencei, Schwarzenegger, Stallone és Bruce Willis legnagyobb alkotásai, kisebb, mára talán elfeledett alkotások is helyet kaptak rajta. Emellett fontos hangsúlyozni, hogy ebben a részben egyre több a "hibrid műfajú film", azaz amelyben az akciózsáner más műfajokkal (horror, fantasy stb.) keveredik. Ebből - az akciófilm műfajának tágabb értelmezéséből - adódik, hogy olyan darabok is felfedezhetők a lajstromban, melyekről a többség talán nem feltétlenül (vagy nem elsősorban) az akcióműfajra asszociál, mégis beleférnek ebbe a kategóriába (is). Mivel időről-időre találkozunk - eufemisztikusan fogalmazva - "túlérzékeny", személyeskedő és az érvelés luxusáról nagyvonalúan lemondó olvasókkal is, ezért külön jelzem a számukra, hogy írásom spoilereket is tartalmaz. (És természetesen az 1990-es esztendő is a nyolcvanas évekhez tartozik. Ezért szerepelhetnek az összeállításban '90-es évjáratú filmek is.)
10. Ragadozó (Predator, 1987, r.: John McTiernan)
A Ragadozó ékes bizonyítéka annak, hogy a nyolcvanas évek utolsó néhány esztendejében háttérbe szorultak a „tiszta műfajú” akciófilmek, és rohamosan szaporodni kezdtek azok a hibrid képződmények, melyek összeházasították az akciózsánert a thrillerrel, a fantasztikummal vagy éppen a horrorral. McTiernan ’87-es klasszikusa talán a korszak legsötétebbre hangolt Schwarzenegger-filmje – feltéve, hogy a Terminátort nem számítjuk -, hiszen húsbavágóan kemény az a pszichológiai terror, melyet a ragadozó (akit eredetileg Jean-Claude Van Damme játszott volna, csak végül túl alacsonynak találtatott a kommandós szereplőkhöz viszonyítva) űz a dzsungelben eltévedő prédáival. Schwarzi körül nemcsak a levegő fogy, de az emberek is: a titokzatos monstrum egymás után küldi a pokolra az Arnold vezette különítmény tagjait, valahogy úgy, ahogy az indián Charles Bronson aprította a nyomában loholó fehér gazfickókat a Chato földjén című westernben. És főhősünk természetesen csak egyetlen módon győzheti le a fenevadat: ha kicsit ő maga is szörnyeteggé válik.
9. Total Recall – Az emlékmás (Total Recall, 1990, r.: Paul Verhoeven)
Újabb elsőrangú Schwarzenegger-móka, ezúttal a ’80-es évek alkonyáról. A Total Recall a maga korában különösen drága filmnek számított 65 millió dolláros költségvetésével, ráadásul technikatörténetileg izgalmas vízválasztónak is mondható, hiszen egyszerre használta következetesen a CGI-t (persze még csak limitáltan) és a hagyományos makett-technikát. Az eredmény pedig szemkápráztató. A Total Recall kellemes emlék azokból a régi szép időkből, amikor a parókakészítő-filmbiztos-kaszinókirály polihisztor, Andy Vajna a maga szerény eszközeivel tényleg hozzátett valamit a popkultúrához. A film nemcsak büdzséjét, de erőszakosságát tekintve is rendhagyónak számított az álomgyárban. Számos jelenet (például a földalatti mozgalom vezetőjének, Kuatónak fejbe lövése) eredetileg a vágószoba kukájában végezte volna, de Verhoeven és csapata végül nem volt hajlandó megválni tőlük – az utókor nagy örömére. Stiláris és vizuális szempontból nehéz volna „fogást találni” a mozin, hiszen a vörös bolygóról szóló disztópia pazar, szinte retinát égető képekben fürdőzik, a kevert, egyszerre ismerős (nincs ember, akinek a Coca-Colához és Philipshez hasonló ravasz termékelhelyezések ne szúrnának szemet) és egzotikus (a „Johnny taxitól” a mutánsnegyedben sorakozó kirívó lebujokig) tárgyi szféra magába szippant, és igaz, hogy a film kissé hirtelen fordul át meghökkentő fantasy-be, de ez a stílus is jól áll neki. Eredetileg állítólag David Cronenberg rendezte volna az opust, és ő sokkal lojálisabb maradt volna Philip K. Dick eredetijéhez. Sosem kedveltem Cronenberget, ellenben Verhoeven kötetlenebb és virgoncabb közelítésmódját nagyszerűnek tartom. A Total Recall már csak azért is nagyszerű, mert a nézőnek végül egyedül kell választania a felkínált fabulaalternatívák közül. Nem tudjuk meg, hogy a Marsbéli kaland vajon a főhős álma-e vagy színtiszta valóság. És talán jobb is így. Nem kell mindent a néző szájába rágni.
8. Az erőszak utcái (Thief, 1981, r.: Michael Mann)
Bevallom, számomra Michael Mann máig „egyfilmes rendező”, akinek neve már akkor is fennmarad a filmtörténetben, ha munkásságának egyetlen tételét a Szemtől szemben jelenti. (Igaz, A bennfenteshez még nem volt szerencsém, de igyekszem majd pótolni ezt a restanciámat is.) Az embervadász képileg fantasztikus, minden más tekintetben viszont a leggyengébb Lecter-mozi (na jó, a Hannibal ébredése bizonyára alulmúlja, de szerencsére azt sem láttam). Az utolsó mohikán nem rossz, de hiányzik belőle az a bizonyos plusz. A Közellenségek az utóbbi tíz év egyik legnagyobb csalódása volt számomra. Nem is folytatom a sort. Számomra a Szemtől szemben mellett Mann egyik korai zsengéje, a Thief (ostobácska magyar fordításban: Az erőszak utcái) jelenti az oeuvre csúcspontját. Persze nem is olyan zsenge ez a próbálkozás. Gyönyörű, acélkék-fekete színeivel, festőien megkomponált éjszakai képeivel a Thief az évtized egyik legszebb küllemű akciófilmje (nem, nem, a minősítés cseppet sem túlzó). És pont az van meg ebben a filmben, ami az öt évvel későbbi Embervadászból hiányzik: a lendület, a vadság, a szív és a stílusérzék. James Caan alakítja a főszereplőt, egy Frank nevű, tehetséges, de már a nyugdíj küszöbén álló kasszafúrót, aki végre lehorgonyozhatna az áhított nő mellett, ha bizonyos alvilági „barátai” nem rángatnák vissza a bizniszbe. Igen, ezt a történetet már ezerszer láttuk, de kicsit újjá varázsolja az a nyers erő, ami átdereng a képsorokon. Ez a nyers erő pedig főként Caannak köszönhető, aki ugyanazt a forrófejű és erőszakos balekot hozza, mint A Keresztapában. Olyan érzésünk támad, mintha Sonny Corleone kapott volna egy önálló mozit! Mann takarékra állítja az akciójeleneteket, egészen a fináléig alig látunk egyet-kettőt, és inkább az egyre rizikósabb betörések, valamint a magánéleti szál kerülnek a középpontba, de a végjáték mindenért kárpótol. Ahogy Caan – akár egy veszett kutya – behatol a gonosz nagyfőnök főhadiszállására, és „minden mindegy” alapon elkezdi ritkítani a rosszfiúkat, lángokba borítva maga körül mindent és mindenkit, az egész egyszerűen priceless. Készüljetek egy kőkemény és igazán férfias tűzijátékra!
7. Kommandó (Commando, 1985, r.: Mark L. Lester)
Tavaly sok-sok év kihagyás után újranéztem ezt a gyöngyszemet, és rá kellett jönnöm, hogy a nyolcvanas évek egyik esszenciális akciófilmje: egyszerre humoros, macsó és izgalmas, s még a vérrel sem fukarkodik. Be kell vallanom, Schwarzenegger mindig sokkal rokonszenvesebb volt számomra, mint Stallone. Arnold ugyanis sosem színészkedik – legalábbis akciófilmben soha. Inkább csak „létezik” a vásznon, a rezzenéstelen tekintetével, a trikóját szinte szétfeszítő izmaival és a bumfordi osztrák akcentusával. Sokszor már az is vicces, ha egyszerűen megszólal, hát még ha szándékoltan filléres dialógusokat adnak a szájába! Sly viszont nagyon sokszor megpróbál „játszani”, és ez mindig rosszul sül el (például a Rambo-ban is, de erről majd később). Ragyogó, ahogy a Kommandó kamatoztatja a Schwarziban lappangó komikusi vénát. Talán soha ezelőtt, sem ezután nem volt ennyire szórakoztató nézni, ahogy egy tehetségtelen antiszínész rémesen bugyuta szövegeket mormol a kamerába. Bizony: a Kommandó az a film, melyben egy „Wrong!” vagy egy „Fuck you!” is komoly terhet ró a rekeszizmokra. Sosem fogom elfelejteni a nyitó szekvenciát, melyben az olajosra kent testű, szúrósan néző főhősünk élvezi a rusztikus otthona nyújtotta áldásokat: kemény házimunkát végez, fát aprít és cipel duzzadó vállain, majd andalogva fagyizni indul kertésznadrágos kislányával, aki olyannyira üde és bájos, mintha egy Disney-filmből lépett volna ki. Kevés nyitó szekvenciát találni a filmtörténetben, mely ennyire árulkodó lenne az adott film hangnemére nézve. A másik legjellemzőbb jelenetben Schwarzi és a vele kollaboráló fekete oldalborda az éjszaka kellős közepén betörnek egy fegyverboltba - hiszen a hősünk ellen szövetkező, velejéig romlott terroristákkal mégsem volna ildomos ökölpárbajt vívni! Áhítatos, szinte könnybe lábadó szemekkel pásztázzák végig a katonás rendben sorakozó karabélyokat, miközben patetikus, hősi zene tölti be a hangsávot. Gyönyörű csúcspontja a filmnek, és jellegzetes lenyomata a Reagan-korszaknak is. A Kommandó a nyolcvanas évekre jellemző túlzásesztétika egyik jellegzetes terméke, a nyers férfierő himnusza. És senki ne aggódjon: kellőképpen brutális is. 109 ember hal ugyanis erőszakos halált a filmben.
6. Rambo (First Blood, 1982, r.: Ted Kotcheff)
A Rambo első része még sokkal erősebb szálakkal kötődik a hetvenes évekhez, mint a nyolcvanasokhoz, és ha valaki egymás után megnézi a trilógiát (illetve a kvadrológiát), minden bizonnyal azt tapasztalja majd, hogy a legendás első epizód nagyon elüt a többitől. Ted Kotcheff 1982-es műve ezért nem mondható műfajteremtőnek, legfeljebb ikonteremtőnek, hiszen kitermelte minden idők egyik legnépszerűbb amerikai akcióhősét. Aki itt, ebben a legelső sztoriban még korántsem vegytiszta akcióhős. A Rambo legalább annyira pszichológiai dráma, mint amennyire akciófilm, és Kotcheff remek arányérzékkel elegyíti a kettőt. A végeredmény annak ellenére nagyon impresszív, hogy Stallone gyűlölte a produkció első vágását és ukázba adta a producereknek, hogy kurtítsák meg a filmet, másrészt a forgatás is eléggé elhúzódott, ami kb. 6 millió dollárral dobta meg az eredetileg 11 milliósra tervezett mozi költségvetését. Végül azonban szerencsére rámosolyogtak a csillagok a filmre. A Rambo nemcsak lélegzetelállító látványosságokkal szolgál a nézőnek (a remekbe szabott motoros üldözéstől kezdve az erdei hajszán keresztül egészen a lidérces éjszakai fináléig), de a címszereplő karakterrajza is kidolgozott, lelki tusája abszolút átélhető, és egyszerre élvezetes és félelmetes nézni, ahogy a hajdani zöldsapkásban felhorgadnak a régi, Vietnámban rögződött beidegződések, és tét és cél nélkül rászabadítja haragját egy tahó vidéki seriffre és néhány emberére. A Rambo voltaképpen ugyanarról szól, mint a ’70-es évek vietnámi traumafilmjei, a vietnámi veterán ebben a filmben is diszfunkciónak minősül a társadalom szemében, de az üzenetet mégis tompítja az akcióorientált jelleg. Kissé ambivalens kijelentés, de megkockáztatom: Stallone egyszerre fő erőssége és Achilles-ina is a produkciónak. Erőssége, mert a barbár katonát nagyszerűen játssza, de a zárlatban, amikor egy valódi, megrendítő összeomlást kellene produkálnia, sajnos tanúbizonyságot tesz róla, mekkora antitalentum is valójában. Szanaszét játssza a film emocionális csúcspontjának szánt végső nagyjelenetet. Na persze ettől még maga a produkció remek. Egyébként bármennyire is jó Stallone (az utolsó jelenetet leszámítva), érdemes szemügyre vennünk a listát, mely azokból a színészekből áll, akik szintén esélyesek voltak Rambo szerepére: Al Pacino (ő állítólag még durvább vadembert akart formálni Rambóból, de az ötlettől nem repestek a készítők), Kris Kristofferson, Steve McQueen (ő már a forgatás előtt elhunyt), James Garner, Robert De Niro, Clint Eastwood. Chuck Norris úgy emlékszik, hogy egy ponton ő is felmerült mint lehetséges Rambo, sőt egy ideig úgy volt, hogy Martin Ritt rendezi a filmet, és ebben az esetben Paul Newman játszotta volna a címszerepet. Mindenesetre a Rambo így, Stallonéval is a filmtörténet részévé vált. Megérdemelten.
5. Die Hard 2 (1990, r.: Renny Harlin)
Örök rajongói vita tárgyát képezi, hogy vajon a Die Hardnak a második vagy a harmadik része-e a jobb. Nem tisztem eldönteni a kérdést, annyi azonban bizonyos, hogy a második epizód stílusosabb és letisztultabb, míg a harmadik nagyobb volumenű, mozgalmasabb és (Bruce Willis és Samuel L. Jackson párosának köszönhetően) viccesebb. Azonban míg a harmadikat itt-ott üresjáratok is terhelik, valamint a Jeremy Irons által alakított főgonosz likvidálását célzó végső rajtaütés mind látványban, mind izgalomban elmarad a korábbi harci szekvenciáktól, addig a Die Hard 2 egyenletesen magas színvonalat és feszültséget kínál a nézőnek. Úgyhogy a magam részéről mostanság már inkább arra hajlok, hogy az utóbbi az élvezetesebb. Szerencsére nem okoz stílustörést, hogy John McTiernan Renny Harlinnek adta a stafétabotot (más kérdés, hogy Harlinnek pont ez az egyetlen igazán jó mozija), sőt atmoszférateremtés tekintetében bivalyerős a Die Hard 2, és nemcsak a sötét, intenzív képei miatt, hanem mert ezúttal McClane végre hófödte terepen barangolhat, így a hamisítatlan karácsonyi feeling is garantált. (Bár Denverben, a forgatási helyszínen épp kevés hó esett a munkálatok alatt, ezért a hóvihar-jelenet kedvéért nagymennyiségű havat kellett mesterségesen kreálnia a stábnak.) A történet blikkfangjai-furfangjai intelligensek és precízen adagolják őket (a különleges alakulatos Grant karakteréhez kapcsolódó csavar például egyenesen szenzációs), és a film néha olyan merész fordulatokat lép meg (egy csapat terrorista eltérít egy repülőgépet, amely utasaival együtt a földbe csapódik), melyek a korabeli amerikai tömegfilmben még korántsem számítottak szokványosnak. A 70 millió dolláros büdzséjű opuson minden egyes belefektetett cent meglátszik: lélegzetelállítóan látványos (kedvenc gyöngyszemem, amikor McClane egy másodperccel azelőtt katapultál Esperanza tábornok gépéből, mielőtt azt darabokra szakítanák a gránátok), ráadásul a fegyveres harci jeleneteknek többnyire dramaturgiai funkciójuk is van, és az explicit erőszakkal sem spóroltak az alkotók (ez a legmagasabb bodycount-tal büszkélkedő Die Hard-epizód). A film lelke persze ezúttal is Bruce Willis – és McClane -, akit ebben az epizódban is John Wayne-hez hasonlítanak, miközben sokkal találóbb volna a „nyolcvanas (és kilencvenes) évek Humphrey Bogartja” jelző. Cinikus egysorosai ezúttal is hatalmasat szólnak, szórakoztatóak és kreatívak, és kitűnően oldják a sztoriból áradó feszültséget. (Egyébként az eredeti filmben a forgatókönyvírók jóval kevesebb humoros egysorost szántak McClane-nek, de Bruce Willis maga is gyarapította a filmet jó néhány saját kútfőből származó aranyköpéssel, melyek aztán mindenkinek tetszettek, így benne maradhattak a végső verzióban is.) McClane nejét is ügyes megoldással hozták vissza a történetbe, s egyedül csak az antagonisták frontján vizsgázik harmatosan a mozi: sem William Sadler Stuart ezredese, sem Franco Nero Esperanza tábornoka, sem John Amos két kapura játszó kommandósa nem képes olyan markáns gonosszá emelkedni, mint amilyen Alan Rickman volt az első filmben.
4. Szökevényvonat (Runaway Train, 1985, r.: Andrej Koncsalovszkij)
Marlon Brando írta E dalra tanított anyám című önéletrajzi könyvében, hogy a Szökevényvonat minden olyan nézőt megérint, aki számára a szabadság fontos érték. Valóban. Andrej Koncsalovszkij kiváló alkotása több mint akciófilm: nem a mozgalmas és látványos jelenetek nyűgöznek le benne (na jó, azok is), hanem sokkal inkább a mögöttük kirajzolódó egzisztenciális dráma, vagy – ha úgy tetszik – megváltástörténet. A film főhőse két fegyenc, Manny (John Voight) és Buck (Eric Roberts) akik, miután megszöknek a hírhedt és a legkorszerűbb technikával őrzött alaszkai börtönből, feljutnak egy robogó vonat fedélzetére, s túszul ejtenek egy fiatal nőt (Rebecca De Mornay). A szerelvény azonban elszabadul, és a két férfinak immár a túlélésért kell küzdenie, nem is szólva arról, hogy a nyomukban lohol a börtön mindenre elszánt és szadista igazgatója is. Az alapszituáció megágyazhatna egy szimpla, de izgalmas akcióthrillernek is, azonban Koncsalovszkijt legalább annyira érdekli a finom ecsetvonásokkal megfestett hősök belső mozgatórugója, mint az akciódramaturgia. Kivételes és éppen ezért különösen méltányolandó kegy, amit a Szökevényvonat nyújt: akkurátus lélekrajzokat kapunk egy feszesre rántott akciófilmben! A műfajban nagyon kevésszer találkozni ilyesmivel. Persze a koncepció nem véletlenül ennyire összetett: az eredeti forgatókönyvön még Kuroszava kezdett dolgozni, ám végül az ő projektje nem valósult meg. A Koncsalovszkij-film szkriptjén pedig mások mellett az az Edward Bunker is dolgozott, akit Tarantino Kutyaszorítóban című mesterművéből ismerhet a nagyközönség, és aki – a fiktív hősökhöz hasonlóan – szintén ült már börtönben. (Sőt, Danny Trejo, aki szinte véletlenül keveredett a forgatásra, azért kapott a filmben egy kisebb szerepet, mert Bunker felismerte benne egykori rabtársát.) Voight alakítása kolosszális (az egyik legjobb, amit láttam tőle), és a zöldfülű Eric Roberts is méltó partnerének bizonyul. A film utolsó jelenetét, melyben Roberts zokogva nézi, ahogy Voight a fagyos semmibe tartó vonatszerelvény fedélzetén, túszul ejtve a gyűlöletes börtönigazgatót, száguld a jól megérdemelt szabadság felé, sosem feledem. (A kóda mögé illesztett III. Richárd-idézet pedig telitalálat.) Koncsalovszkij remekművét negyedszázaddal később nagyszerűen idézte meg a tragikus sorsú Tony Scott Száguldó bomba című, utolsó filmje.
3. Die Hard (1988, r.: John McTiernan)
Ha (az eredeti elképzelés szerint) Arnold Schwarzenegger alakította volna John McClane hadnagyot a Die Hardban, a populáris kultúra most valószínűleg szegényebb lenne egy remekművel. Persze Schwarzenegger mellett sok más korabeli sztár (Al Pacino, Richard Gere, Michael Madsen, Don Johnson, Tom Berenger, Sylvester Stallone, Nick Nolte, Charles Bronson) is szóba került a szerepre, de nagy szerencse, hogy végül a cinikus, rókaképű Bruce Willis tintája száradt azon a bizonyos szerződésen. Az általa teremtett, legalább annyira az esze, mint a fizikai ereje segítségével boldoguló, laza eleganciájú és hanyag mosolyú hős ugyanis egyáltalán nem passzolt volna a sokkal merevebb karaktereket játszó Schwarzi vagy akár Sly profiljába. A nyolcvanas évek végén felbukkanó McClane már egy új kor hírnöke. Humoros, melegszívű, agyafúrt és ellenállhatatlanul stílusos – azaz rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, mely Schwarzi és Sly deltás felsőtestű, görög isteneket megszégyenítő fizikai adottságokkal bíró – és gyakorlatilag sebezhetetlen – karaktereiből hiányzott. Meggyőződésem, hogy Willis mellett talán csak egy másik „modern Bogart”, Harrison Ford tudta volna hitelesen eljátszani McClane-t. Igaz persze, hogy a Die Hardnak (és McClane-nek) is köszönhetően szabadulhattak rá a vászonra a kilencvenes években az olyan legkevésbé sem férfias, nyáltúltengésben szenvedő „akcióhősök”, mint például Keanu Reeves, de ez már egy másik történet. Egyébként az eredeti koncepció szerint McClane is egy „szuperzsaru” lett volna (azaz Schwarzi-kompatibilis hős), ellenfelei pedig virtigli terroristák. Végül McClane átlagos New York-i kopóként „végezte”, a terroristákból pedig pénzéhes rablók lettek, akik csupán terroristáknak álcázzák magukat. És milyen jó, hogy így alakult! Willisből csak úgy süt a cinizmus, a jellegzetes cselekmény-ökonómia (egy jól behatárolt, mégis tágas térre komponálni a szüzsét) később iskolateremtővé vált, hősünk egysorosai („Yippee-ki-yay, Motherfucker!”) vagy épp az égbe meredő, posztmodern stílusban csillogó Nakatomi Plaza (melyet a Fox főhadiszállásának épülete, a Fox Plaza „alakított”) pedig szinte már jelképekké nemesedtek. A cselekményben szinte egyetlen perc üresjárat sincs, Willis megnyerő stílusa ellenállhatatlan, Reginald VelJohnsonnal alkotott párosuk pedig átkozottul szórakoztató. A Hans Grubert alakító, nemrég elhunyt Alan Rickman végigparádézza a filmet. Nagy élvezettel lubickol a kifogástalan modorú, mégis kegyetlen és végtelenül ravasz bandavezér szerepében. Mind őt, mind Willist a Die Hard emelte ki a szürkeségből: Rickmannek ez volt az első mozifilmje (korábban csak a televízióban dolgozott), Willist pedig egy csapásra a legmenőbb akciósztárok elit klubjába röpítette.
2. Batman (1989, r.: Tim Burton)
Ha a Die Hard az egyik mérföldkő, mely megreformálta a kései nyolcvanas éveket, akkor feltétlenül Tim Burton Batmanje a másik. A korszakban Robotzsaru, a Total Recall vagy épp a Ragadozó mellett ez a mozi volt az, mely tudatosan a fantasztikummal elegyítette az akciózsánert, egyúttal megnyitotta az utat a szuperhősfilmek számára, melyek manapság már sajnos egymást érik a filmszínházak repertoárján. Valljuk be, a mai, egy kaptafára készülő, lelketlen és bornírt szuperhős-történetekből hiányzik minden, ami Burton legendás remekművének sajátja: egyedi stílus, letisztult, archetípusokra építő egyszerűség, humorérzék és – a korszellemről is tanúskodó – karakteres báj. A Batman 1989 egyik legnagyobb pénzügyi sikere lett, teljesen megérdemelten. A stúdió robusztus marketinggépezetet izzított be a film minél hatékonyabb reklámozása céljából. Sokan elmarasztalják Burton alkotását azon a címen, hogy nem eléggé „sötét”. Nos, igazán sajnálom, hogy Christopher Nolan Batman-trilógiája óta sokaknak ez a vesszőparipája, és a stúdiók ma már mindenféle franchise-ra (nemcsak szuperhősfilmekre) rákényszerítik a Nolan-t majmoló, „darkosabb” tónust és pesszimista világlátást. Pedig úgy vélem, ezeket a latexruhában repkedő, sok esetben infantilis világmegváltókat vétek véresen komolyan venni. Szerencsére Tim Burton is jól tudta ezt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Batman vizuális stílusa ne volna fenyegető és sejtelmes. (A filmet Frank Miller úttörő Batman-képregényei, a Year One és a különösen borongós hangú The Dark Knight Returns inspirálták.) Burtonék a német expresszionizmus, a hagyományos amerikai horrorfilm és a film noir örökségéből merítve szerkesztették össze a némi steampunk-hatásról is árulkodó képi világot. A tárgyi szféra is hasonlóan ekletikus elemekből tevődik össze. Gotham építészeti stílusát például az art-deco, az art nouveau, a gótikus stílus és a német birodalmi építészet együttesen határozza meg. Csodálatos, sosemvolt mesevilág elevenedik tehát meg a vásznon, mely eklektikus mivoltában is egyszerű, és e delejező erejű képek sorjázása tényleg azt az érzetet kelti a nézőben, mintha egy képregényt lapozgatna. Nem mehetünk el szó nélkül Danny Elfman lenyűgöző intenzitású, heroikus és fülbemászóan dallamos zenei aláfestése mellett sem. (Mely egyébként a szintén legendás ’92-es animációs sorozatot is megihlette, nem is beszélve persze filmünk képi esztétikájáról.) Eleinte mindenkit felháborított, hogy egy addig jórészt komikus szerepeiről ismert színész, Michael Keaton alakítja Batmant. Nos, állítson bárki bármit, szerintem Burton Batmanje testhezálló feladat volt Keaton számára, aki azóta több ízben – legutóbb a Birdmanben – is bebizonyította, hogy komoly tehetség szunnyad benne, s hogy Hollywood méltánytalanul járt el vele szemben, amikor a kilencvenes években partvonalra szorította. Persze a film szupersztárja nem ő, és nem is a szemfüles újságírónőt (és damsel in distress-t) alakító Kim Basinger, hanem a Joker szerepében brillírozó Jack Nicholson. Egyesek úgy vélik, ez a Joker túlságosan ripacskodó és komolytalan, ellentétben a Nolan-sorozat „félelmetes” Bohóchercegével. Igaztalan vád, hiszen a filmbéli Joker kifejezetten brutális módon bánik el ellenfeleivel (vegyszerrel mérgezi a lakosságot, az egyik gengsztert elevenen megsüti a kézfogásával, az ünneplő tömeget pedig mérges gázzal kínálja meg stb.), valamint érdemes egy árnyalatnyinak tűnő, mégis fontos distinkcióval élni: nem Nicholson a ripacs, hanem maga Joker. És nemcsak itt, hanem a képregényekben is.
1. Terminátor (The Terminator, 1984, r.: James Cameron)
Mit is lehetne írni minden idők egyik legjobb amerikai akciófilmjéről, a nyolcvanas évek egyik legeredetibb és legnagyobb hatású – a fantasztikus akciófilmek áradatát a mai napig meghatározó – műfaji alkotásáról? Talán mindazt, amit két kollégámmal együtt a múlt hónapban már képernyőre vetettünk. A közelmúltban ugyanis a Pannonia Entertainment jóvoltából ismét alkalmunk volt megtekinteni ezt a gyermekkorunkat megpecsételő kultklasszikust, és örömmel konstatáltuk, hogy az idő vasfoga beletört a Terminátorba. James Cameron ekkoriban még nem a 3D, a CGI és egyéb látványtechnikai hókuszpókuszok úttörőjeként került a figyelem kereszttüzébe, hanem szerény, B-kategóriás mesteremberként taposta a szamárlétra fokait. (Egy Lance Henriksennel készült 2008-as interjú szerint Cameronnak még ügynöke sem volt, amikor a Terminátor forgatókönyvét írta, sőt a saját kocsijában lakott.) Valószínűleg ő maga sem volt tisztában vele, hogy korlátozott lehetőségei dacára mekkora mesterművet alkotott alig több mint hatmillió dollárból. Már csak azért sem, mert a forgatás legendásan feszült légkörben és rohamtempóban zajlott. Sőt, maga a Terminátort alakító – és e szereppel az A-ligás akciósztárok közé katapultáló – Schwarzenegger sem volt elragadtatva a produkciótól, csak a pénzért vállalta, mert úgy gondolta, jót tesz a karrierjének, ha a Conan, a barbár után egy kortárs közegben játszódó filmben is szerepel. (De még mennyire, hogy jót tett! Ráadásul az általam rémesen sekélyesnek tartott Conan, a barbár később korántsem lett akkora kultuszfilm, mint a Terminátor.) Noha eredetileg állítólag horrornak szánták, a film voltaképpen akciófilm és thriller rendkívül ötletes kevercse. Nem csupán az akciólogika szervezi a cselekményt, hanem legalább annyira az, hogy miként próbálják a főhősök elhárítani a súlyos ellenerő felől érkező szakadatlan fenyegetést. Mindez nemcsak a suspense mechanizmusának ágyaz meg, de néhány pazar sokkjelenetnek is. (Gondoljunk csak a Terminátor két "feltámadására": először lángsírjából áll talpra, másodjára pedig a csupasz gépváz torzója kel "új életre".) Ezek a momentumok egyértelműen a horror hatásáról tanúskodnak, de ha figyelmesen nézzük a filmet, egyéb összefüggésekre is rálelhetünk. Szubjektívebb meglátás, de számomra a képi miliő (kiváltképp az éjszakai jelenetek túlsúlya) diszkréten sugallta egy másik műfaj, a film noir befolyását. Beszédes, hogy a szórakozóhely, ahol a hősök első ízben ütköznek meg egymással, a "Tech-Noir" nevet viseli. Kyle Reese pedig hosszú szárú, ballonszerű kabátot terít magára, miután megérkezik a történetbe - ha tetszik, ez is felfogható úgy, mint tisztelgés a noir magándetektív-hősei előtt. Schwarzeneggerre pedig mintha csak rászabták volna a Terminátor szerepét: rezzenéstelen, hűvös és félelmetes, mintha az élő szövet valóban gyilkos fémvázat takarna. (Az eredeti tervek szerint a Terminátor ideális működéséhez az is szükséges lett volna, hogy időnként egyen. Bele is kalkuláltak egy ilyen jelenetet a filmbe, de szerencsére végül kikukázták, és teljes joggal, hiszen röhejes lett volna.) A kukacoskodók gyakran belekötnek a film látványvilágába. Igaz, mai szemmel valóban elavultnak tűnik, hogy a jelenetben, melyben a Terminátor kioperálja a saját szemét, bizonyos snitteken bábu helyettesíti Schwarzeneggert (a bábu egyébként nagyjából fél évig készült, tehát a mai szemmel nézve kétes értékű végeredmény ellenére nem kevés munkát öltek bele), ám valójában ez nem zavarja azt, hogy beleéljük magunkat a cselekményvilágba, másrészt ilyen alapon a filmtörténet számos régebbi, de valamilyen trükktechnikával operáló alkotásáról le lehetne szedni a keresztvizet. És bár Cameron később maga is pénzcentrikus üzletemberré vált, akárcsak George Lucas, de mindenképp mellette szól, hogy a Terminátort nem fektette kés alá modern boszorkánykonyhájában, és a technikailag kifogásolható jeleneteket nem cserélte le újakkal. Így a film még ma, több mint harminc év távlatából is képes olyan élményt adni, mintha csak épp most robbant volna be a mozikba. És ez még nagyon sokáig így lesz.