Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Batman: Gyilkos tréfa

2016. július 30. 16:45 - Alec Cawthorne

mv5byjrknjq1y2mtowrmos00zmnmlwjimmuty2flytexymu3ywzixkeyxkfqcgdeqxvynjuwnzk3ndc_v1.jpgNéhány évvel ezelőtt a The Dark Knight Returns című kultikus Batman-képregény azonos című animációs adaptációja (felülütve Christopher Nolan akkortájt mozikba került A sötét lovag: Felemelkedését) rajongók millióit kápráztatta el, egyúttal bebizonyítva, hogy roppant célravezető lehet a színes füzetecskék mozgóképpé konvertálása az animációs Denevérember karrierjének felvirágoztatása szempontjából. Mert hát egyébként néhány kivételt leszámítva (Under the Red Hood) az animációs Batman kalandjai elég harmatosra sikeredtek az elmúlt években. Hol vannak már azok az idők, melyek olyan kaliberű remekművet szültek, mint a legendás A rém álarca? Talán visszahozhatók - gyúlt remény sokunk szívében, nemcsak a két részre bontott, monumentális és nagyszerű TDKR után, hanem később is, amikor rebesgetni kezdték, hogy egy másik ikonikus Batman-képregény, a The Killing Joke (magyar keresztségben Gyilkos tréfa) is feléled papírsírjából, és animációs filmmé reinkarnálódik.

Sajnos azonban az öröm korainak bizonyult. A Gyilkos tréfa rendezője, Sam Liu (ő jegyzi a Year One című, szintén meghatározó Batman-képregény egyébként szikár és kevéssé invenciózus átiratát is) ugyanis tétova kézzel nyúlt az egyébként kiváló, de - még az animációs forma szűkebb játékidejéhez mérten is - vékonyka alapanyaghoz. Mit tehetünk egy ilyen kényes helyzetben? Csak egyet: mesterségesen "megnyújtjuk" az alapanyagot, hogy kitöltse a nagyjából hetven percnyi időtartamot. Ámde Liu rossz szabóollót választott és "szétfazonírozta" a filmet, melynek első része így inkább hasonlít egy "feminista" (ha-ha-ha!) romantikus (kutya)komédiához, míg a második próbál lojális maradni a képregény elbeszéléséhez.

batman-the-killing-joke-trailer-screengrab-1_png.jpgA Gyilkos tréfa ugyanis nem megnyújtja az eredeti mű narratíváját, és nem azt béleli ki új jelenetekkel, hanem a sztori előzményeit meséli el. Pedig mennyivel bölcsebb taktika lett volna, ha Liu és csapata az előbbi opciót választja. Mert így maga a film kettéroppan. A "prológus" ugyanis nem Batman és nem is Joker, hanem Batgirl karakterére koncentrál, ráadásul lehetetlenül más  a hangütése, mint a képregényes eredetinek. És - bár ezt talán mondanom sem kell - ez a technika durván asszimetrikussá teszi a mozit. Az első, az ifjú denevérlány érzelmi élete körül forgó etap (amin nagyon érződik, hogy saját kútfő terméke és nem adaptáció) zsenge és ostobácska kellemetlenkedés. A második már működőképes, de nem azért, mert az alkotók sok kreatív energiát invesztáltak volna bele, hanem mert ez már a legendás színes füzetke többé-kevésbé eredethű (bár nem "shot-to-shot") átirata, és a forrás bizony annyira ütős, hogy gyakorlatilag nem lehet elrontani a vászonra vitelét. És (sajnos) ez az animációs változat egyetlen hajtóereje.

Tehát nem épp in medias res kezdődik a film: Batman és Batgirl egyesült erővel hajszolnak egy fiatal, de nagyon agyafúrt gotham-i bűnözőt, aki még nagybátyját, a város egyik legbefolyásosabb gengszterét is hidegre teszi, hogy átvehesse a helyét. A férfi sok borsot tör Batman orra alá, Batgirl-t pedig - aki iránt perverz és obszesszív érdeklődést mutat - egy alkalommal közelharcban le is győzi, így hősnőnk (polgári nevén Barbara) bosszút esküszik ellene. A másik, ezzel párhuzamosan futó szál Batman és Barbara köré épül, és a klasszikus romantikus receptet követi: az álmodozó alkatú és fiatal diáklány plátói szerelmet kezd táplálni denevérjelmezes tanítómestere iránt, aki persze hűvösen hárítja a közeledését, mert csak eszköznek tekinti a lányt. Erről szól az első játékrész. Az még megbocsátható lenne, hogy a bűnügyi szál lapos és ötlettelen (meg hogy az antagonistának semmi köze a későbbi Joker-történethez), de Batman és Batgirl romantikus(nak szánt) közjátéka szörnyű kliséparádé.
screen-shot-2016-07-26-at-11_30_26-am.jpgBrian Azzarello forgatókönyvíró ugyanis mindenképpen "női filmmé" akarta formálni a Gyilkos tréfa első szakaszát, ráadásul úgy, hogy behódol a politikai korrektség és Hollywood pszeudo-feminista ábrázolási konvenciói előtt. Szegény Barbara a férfiak világának áldozata ebben a történetben. Minden férfi, akivel érintkezik, csak kihasználja vagy sebet ejt rajta: a megátalkodott szuperbűnöző egyszerre kívánja a halálát és viszonyul hozzá beteges imádattal, míg Batman egy önző soviniszta, aki elutasítja hősnőnk őszinte közeledését, de amikor - és itt tessék megkapaszkodni valamiben, mielőtt tovább olvastok - Batgirl egy háztetőn, egy balul sikerült akció után felkínálja neki bájait, akkor a denevér nem habozik: kapva kap az alkalmon, hogy kielégíthesse szexuális vágyait. Elképzelhetitek a jelenetet: Batman és Batgirl egy tetőn szeretkezik a gotham-i éjszakában, teljes fegyverzetben. A cselekmény ezen a pontján komolyan megfordult a fejemben, hogy a Gyilkos tréfát a készítők valójában paródiafilmnek szánták.

Bizony, bizony. Batman csak a szexualitást látja a fiatal lányban, tárgyiasítja, megalázza, nem reagál annak őszinte és romlatlan érzelmeire. Dráma. Botrány. A néző pedig vakargatja a fejét. Hogyan kerül egy ilyen émelyítően trendi, a legócskább "barátság extrákkal"-típusú romkomokba illő téma egy Batman-filmbe? Elképzelem, amint egy robusztus, csapzott hajú, negyvenes, tipikusan feminista küllemű asszonyság hatágú, bivalyröcsögei szado-mazo pornóból kölcsönzött korbáccsal hasít vértől patakzó barázdákat Azzarello hátába, aki megfeszül, hogy valami még férfiellenesebb, még progresszívebb, még korszerűbb fordulattal gyarapítsa a szüzsét. Szégyen gyalázat. Batgirl a végső ütközetben persze más pépesre veri a gonosztevőt, ráadásul meg is menti a Denevérember életét. Elvégzi a férfimunkát, hogy megmutassa, ő egy megtestesült Oravecz Nóra-bölcsesség: ha százszor esik el, százszor talpra áll. Ennyit a Gyilkos tréfa "feminizmusáról".
batman-the-killing-joke.pngAzért sem értem, miért kellett a történet szövetébe erőltetni ezt az előzményt, mert a Joker-sztorihoz nem tesz hozzá semmit, nem nüanszírozza a karakterviszonyokat és nem világítja meg jobban az eseményláncolatot. Barbara és Batman a második etapban már csak egy alkalommal találkozik egymással - a kórházban -, ami kétségkívül megrázó két perc, de a vicc az, hogy a megelőző fél óra tükrében cseppet sem lesz megrázóbb, mint eredetiben. A kérdés tehát az, hogy vajon érdemes volt a nagy semmiért polkorrektkedni egy sort? A második részt szerencsére - ahogy korábban említettem - nem lehetett elrontani, erre még egy olyan antitálentum sem képes, mint Azzarello (akinek egyébként a bűnrossz Gotham lovagja című animációs film egyik szkeccsét is "köszönhetjük"). És főleg azért nem lehet elrontani, mert a Gyilkos tréfa-képregény szerkezete nagyon is filmszerű. A Joker-flashbackek például még nagyobbat szólnak a filmverzióban, mint a papírlapokon: tapinthatóvá válik a karakterdráma, ahogy a "Bohócherceg" feleleveníti azokat az időket, amikor még ágrólszakadt családapaként próbált vigyázni szeretteire, s amikor elkezdett sodródni elkerülhetetlen bukása felé, majd kiszakadunk a monokróm képekben hömpölygő múltból, és ugyanaz a férfi hirtelen kegyetlen, szadista és torz külsejű őrültként lép elénk.

Nehéz is lett volna kihagyni az ilyen ziccereket. Másrészt láthatunk néhány valóban ügyes betoldást is (jó ötlet például, hogy Batman a vidámparkba érve megküzd a Jokert szolgáló torzszülöttekkel, erre ugyanis a képregényben nem került sor), és az akciójelenetek is brutálisak és intenzívek, de a rajztechnika már nem annyira megnyerő: az egyes figurák túlságosan szikárak és nem olyan markánsak, mint a nagyszerű eredetiben. Másrészt ritmusbéli egyenetlenségek is tarkítják a filmet. Néhol túlságosan gyors az ütem. Például az utolsó jelenetben: a képregény hasábjain nagy erővel bírt Joker utolsó, hosszadalmas replikája (pláne Batman arra adott reakciója), az adaptációban azonban nagyon hirtelen és elnagyoltan történik minden, és míg a képregényben van alkalmunk visszalapozni, merengeni még kicsit a rajzolt kockákon, és jobban magunkba szívni az élményt, addig a film erre nem ad ilyen lehetőséget. És bár a színkezelés nem rossz, de némi hiányérzetem támadt, amikor az eredeti munka lidérces, vöröses-narancsos fényeit akartam viszontlátni az átiratban.
maxresdefault_26.jpgEgyvalamire persze nemigen lehet panasz, ez pedig a szinkronhangok játéka. Kevin Conroy és Mark Hamill nagyjából negyedszázada kölcsönzi Batman és Joker hangját, teljesítményük pedig még mindig hibátlannak mondható (habár mindkettejüknél érezni kicsit, hogy lassan kiöregednek szerepeikből, de ez ennyi idő után természetes). Na persze mindez nem sokat javít a mérlegen. A Gyilkos tréfa sajnos rondán alulmúlta a várakozásainkat: kétes értékű, kiegyensúlyozatlan munka, mely leggyalázatosabb pillanataiban nagyon gyalázatos, viszont a legnagyszerűbb pillanatokban sem tud semmit hozzátenni a méltán híressé vált képregényhez. És ennek a filmnek a fele sajnos tényleg tréfa. Az első fele. Egy rossz tréfa.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr218923714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása