Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Batman: A rajzfilmsorozat

2016. március 23. 19:58 - Alec Cawthorne

batman_the_animated_series_by_saltso-d5uxkfp.jpgHa már a hétvégén cikket közöltünk Tim Burton 1989-es, klasszikus Batman-filmjéről, akkor nem maradhatunk adósak az 1992 és 1995 között négy évadot megért, Emmy-díjjal is kitüntetett, és mai napig erőteljes kultusznak örvendő Batman-rajzfilmsorozattal sem. Már csak azért sem, mert ez a széria sokszor komorabb és drámaibb hangvételt ütött meg, mint a mostanság agyonajnározott Nolan-trilógia darabjai. Bizony. A sorozat készítői számára ugyan Burton Batmanje jelentette a mércét, de inkább csak a hangulat, a tárgyi miliő szempontjából. A kétdimenzióban megelevenedő, veretes stílusban megrajzolt denevérember maga ugyanis a képregénylapokról ismert hőssel fakad egy tőről.

Míg Burton '89-es filmjében csupán egyetlen flashback utal a Wayne-szülők tragédiájára, addig a rajzfilmsorozatban ez a trauma központi motívum: súlyos teherként nehezedik a főhős lelkére. Batman ebben a verzióban nemcsak igazságos polgárőrként, hanem jó "fiúként" is kíván viselkedni, abban az értelemben, hogy mind szellemileg, mind lelkileg méltóvá akar válni a felmenői által ráhagyományozott örökséghez. Ennek megfelelően ezúttal végre Brucre Wayne sem az a könnyelmű életet élő, dúsgazdag playboy, akit a két nagyjátékfilmben megismerhettünk, hanem megfontolt és céltudatos üzletember, aki felelősségteljesen irányítja a családi vállalkozást. A széria talán legnagyobb érdeme azonban mégis az előző bekezdésben már említett drámai fogalmazásmód.

Miközben persze az egyes epizódok döntő hányadát a nyomozás-narratíva teszi ki, szórványos akciójelenetekkel, sokszor kidomborodik az egyébként nyugodt és rendületlen hérosz sebezhetősége. A Nincs mitől félni című epizódban - mely a Madárijesztő utáni hajszáról szól - például épp az imént már említett lelki konfliktus kerül középpontba: Batman lelkiismeretére árnyként borul a robusztus szülői hagyaték. Az Álom vagy valóság? c. részben a főhős - az Őrült kalapos ármánykodásának köszönhetően - egy olyan álomvilágba kerül, ahol a szülei még mindig élnek, ő pedig gondtalan életű és boldog cégvezetőként épp házasodni készül, míg a Batman-alteregót egy másik, ismeretlen férfi bitorolja. Azonban a gondosan megtervezett illúzió hamarosan repedezni kezd, Wayne ráeszmél, hogy átverés áldozata lett, és miközben a gaztett után nyomoz, ráébred, hogy szüksége van éjszakai alakmására, mint egy falat kenyérre.
27y8qap.jpgAz Én vagyok az éjszaka c. részben Batman, miután barátját és mentorát, Gordon felügyelőt súlyosan megsebesíti egy körözött bűnöző, kétségbe vonja a hősies helytállás értelmét, és passzivitásba vonul. A Sötét álmokban hősünk belélegzi a Madárijesztő által kifejlesztett veszélyes gázt, melynek hatására hallucinációk kezdik gyötörni és elmegyógyintézetbe zárják, közben ellenlábasa a gotham-i vízkészlet megmérgezésére készül! Mindezen helyzetek számos drámai momentumot tartogatnak, és itt a személyes tragédiát nem kíséri semmiféle erőltetett, szájbarágós manír, ellenben a Nolan-mozikkal (gondolok itt főként A sötét lovagra), melyekben Wayne sokszor egy irritáló, életunt és besavanyodott aszkétára hasonlított, akivel szinte lehetetlen volt azonosulni.

Ennél is komolyabb fegyverténye a sorozatnak, hogy Batman ellenfeleit is összetett, hús-vér jellemekké gyúrja. Az írók számos antagonista eredetmítoszát is beleszövik az egyes epizódokba. Így hát láthatjuk, hogy Mr. Freeze, Kétarc, Clayface, Poison Ivy vagy az Őrült Kalapos voltaképpen jó emberként indulnak, és főként a körülmények összjátéka vagy bizonyos rosszindulatú ellenerők hatására lépnek a bűn útjára. Különösen érdekes, hogy egyikük-másikuk motivációival (gondolok itt Kétarcra, Freeze-re, de akár Clayface-re is) nem is olyan nehéz azonosulni. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni: mély, szívszaggató, méregerős emberi drámákat látunk, melyek szinte szétfeszítik az animációs forma kereteit! Az alkotók éles kontúrokkal rajzolják meg ezeket az ikonikus gonosztevőket: egyszerre gyarlók és nyomorúságosak, aljasak és gyöngék, szívtelenek és érzékenyek. Némelyikük olyan határpozícióba lavírozza magát, amely a klasszikus horrormonstrumoknak (is) sajátja. Ember- és szörnylét határán vegetál például Kétarc és Clayface (utóbbi küllemét tekintve is nagyon erősen húz a horror felé), és különösen könnyű szimpatizálni velük, hiszen hajdani emberi személyiségük romjain, irtóztató szörnytestben kelnek új életre, s foggal-körömmel küzdenek azért, hogy visszanyerjék régi boldogságukat.

Ha már Kétarcnál tartunk, maximálisan egyetértek Varga Zoltán megállapításával: a sorozat (stílszerűen dupla) Kétarc-epizódja sokkal árnyaltabb, tragikusabb és pszichológiailag is hitelesebb képet fest a karakterről, mint A sötét lovag. Utóbbiban Harvey Dent bukását csupán egyetlen fordulat (a szeretett nő halála) indukálja, azaz a makulátlan erkölcsű államügyészből szinte minden átmenet nélkül válik brutális fenevad. A rajzfilmsorozat azonban sokkal meggyőzőbb érvekkel támasztja alá a metamorfózist. Ebben a verzióban Dent kezdettől fogva skizoid, szinte már tudathasadásos figura, akiben két én lakozik: az egyik a csillogó mosolyú, jól öltözött sztárügyész - a város bűnözőinek réme -, a másik pedig egy agresszív pszichopata, aki akkor uralja el Dent személyiségét, ha frusztráció éri. Ez a "sötét oldal" a rajzfilmben lassan, de biztosan elfelhősíti a férfi elméjét, majd arca szétroncsolódása után gejzírként tör fel belőle és elemészti a hajdani tisztességes embert. Tény: bőr alá kúszó, csontig hatoló drámai történet ez, és e tekintetben (is) a Nolan-mozi fölé nő.
12227778_1083555278321868_136561460834782179_n.jpgClayface (magyar keresztségben Agyagszínész illetve Gyurmaarc) fátuma legalább ennyire megrendítő. Az alkotók az ő esetét is duplaepizódba csomagolták, és milyen jó, hogy így tettek! A balesetben eltorzult színész kálváriája, aki egy kozmetikai csodaszer segítségével akarja visszanyerni eredeti külsejét, de végül épp e készítmény változtatja ragacsos-nyúlós, ijesztő sártömeggé - székbe szögező élmény! Nemcsak a karakter, Matt Hagen transzformációja sokkoló, de a történet a szépségiparról és a sztárkultuszról is sötét képet fest, nem is beszélve az animációs filmekhez képest rendkívül komor, szinte már horrorisztikus tónusról. A többi gonosztevő is rendkívül jól megírt, eleven jelenség: Mr. Freeze háttértörténete is kellően torokszorítóra sikeredett, Poison Ivy (azaz Méregcsók) perzselően erotikus és veszedelmes, ahogy kell (szerencsére e két karakternek semmi köze nincs Batman és Robin-béli verzióikhoz), Joker (neki természetesen nincs külön eredettörténete, és jól van ez így) ördögien szórakoztató és félelmetesen ravasz, s talán csak a Pingvin lóg ki a sorból, mivel mind a karaktere, mind a köré szőtt történetek szürkébbek és unalmasabbak.

Cselekményépítés tekintetében amúgy eléggé nagy a szórás az egyes részek között: akadnak olyan fejezetek, melyekben egyértelműen a detektívmunkáé és Batman intuitív képességeié a főszerep, máskor inkább a fizikai konfrontációk hangsúlyosabbak (ezek az epizódok ritkábbak), megint máskor inkább személyes, drámai motívumok szervezik a cselekményt (mint például a nindzsás etapok vagy a Robin szembefordul című duplaepizód esetében). A sorozat külön érdeme, hogy a témától elvárható komolyságot és a szelepként funkcionáló humort (ezt többnyire Alfred, Robin és Joker képviseli, persze más-más stílusban) nagyszerű arányérzékkel kombinálják az alkotók.

Nem lehet elmenni szó nélkül az igényes vizuális megvalósítás, a gyönyörű grafika mellett sem. A tárgyi világ sok elemet kölcsönöz Burton víziójából (a zenéről nem is beszélve), ennek megfelelően a sorozatban is az expresszionista stilizáció uralkodik, bár a '89-es filmhez képest a készítők talán jobban vonzódtak a '30-as, '40-es évek gengszterfilmjeinek és film noirjainak jellegzetes atmoszférájához. (Egy-egy történet, például a már említett Clayface-sztori is, egyébként több tekintetben is a fekete széria tematikáját idézi.) Az imént már említett zene is fantasztikus: maradéktalanul sikerült a nagyjátékfilmhez íródott (egyébként is remek) anyagot lendületesebbé és könnyedebbé csiszolni.
clayface.jpgBizonyos értelemben az intertextusok, azaz a (főként a) film médiumára tett kikacsintások koronázzák meg a szériát. Számomra legalábbis nagy örömet jelentett felfedezni az utalások gazdagon rétegzett hálóját! Az Őrült Kalapos epizódja Lewis Carroll Alice Csodaországban című közismert regényéből emel át számos elemet, míg a Szürke Szellem-kaland egyértelműen Zorro popkulturális ikonjából merítkezik. Azonban az ilyen egyértelmű hommage-okon kívül felfedezhetjük a tiszteletadás kifinomultabb technikáit is. A Karácsony Jokerrel című epizódban Batman és Robin Frank Capra alapművét, Az élet csodaszép-et nézik a tévében, A gonosz prófétája című részben a főhős Shakespeare Julius Caesarjának egyik legendás mondatát citálja, míg a már említett Álom vagy valóság? végén A máltai sólyom záró sora hangzik el. A Sárcsuszamlásban (melyben visszatér Clayface) Hitchcock Psycho-jára történik agyafúrt utalás, a Félelem a győzelemtől című fejezetben pedig az Észak-északnyugat egyik legmulatságosabb képsorát imitálják a készítők, mind grafikai, mind verbális tekintetben szinte tűpontosan (!). A Sohasem késő - mely egy kiöregedett gengszter története, aki Batman segítségével jó útra tér - karakterkészletét illetően kísértetiesen emlékeztet a '30-as évek egyik legfontosabb gengszterfilmjére, a Mocskos arcú angyalokra.

És ha mindez még mindig nem volna elég, a szinkronhangok is parádés munkát végeznek. Batmant itt szólaltatta meg először a kemény, férfias hangú Kevin Conroy, aki azóta számtalan animációs filmben és videójátékban kölcsönözte a sötét lovag hangját, természetesen kiválóan. Ugyanígy ekkor indult Joker és Mark Hamill, azaz Luke Skywalker gyümölcsöző munkakapcsolata is, mely szintén átívelte az azóta elmúlt csaknem negyedszázadot. (Legközelebb a hamarosan megjelenő Killing Joke című, a híres képregényen alapuló animációs filmben hallhatjuk mindkettejüket!) És persze a többi hang is egytől egyig brillírozik. Rengeteg életet, emóciót, humort pumpálnak rajzolt karaktereikbe. Ma is ritka az ennyire jól működő szinkronstáb egy animációs film esetében.

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy ez a remek széria - melynek első évadja két kötetben Magyarországon is megjelent DVD-n - az egyik legjobb és legszínvonalasabb Batman-mozgókép, mely valaha is napvilágot látott. Személyes listámon A rém álarca című "egészestés verzió", a két Burton-mozi, illetve a néhány éve bemutatott The Dark Knight Returns című kétrészes animáció mellett foglal helyet. '92 óta természetesen számos Batman-animációval találkozhattunk (rövid ideig ezt a sorozatot is "feltámasztották" a kilencvenes évek végén, kissé modernizált formában, de mondanom sem kell, az a változat már meg sem közelítette a klasszikust), de huszonnégy esztendő távlatából sem halványult el a köznyelvben csak TAS-ként elhíresült széria ragyogása. Csak ajánlhatom, hogy ha esetleg még nem ismeritek, akkor a holnap bemutatandó Batman Superman ellen című Snyder-gaztett helyett tegyetek vele egy próbát. Meglátjátok, rögtön magába szippant majd.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr938507538

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2016.03.24. 00:19:59

Remek cikk egy valóban remek sorozatról. Annak, akinek még kétsége lenne, hogy megnézze berakom ide a sorozat főcímét. Batman kvintesszencia 1 percben: www.youtube.com/watch?v=oQVC2zCC5qA

Csak egyet érteni tudok a leírtakkal, nem csak animációs szinten, de úgy összességében is minden idők egyik legjobb sorozata, és valószínűleg Batman legjobb képernyős inkarnációja. Azért is szeretem különösen mert talán ez az egyetlen olyan komolyabb Batman megfilmesítés, ahol Batman rászolgál a "World's greatest detective" becenevére, hiszen míg a filmekben szinte csak verekedni látjuk, itt rengetegszer kell az eszét is használnia. Az pedig tényleg példa értékű, hogy milyen rétegelt és azonosulható gonosztevőkkel dolgozik - részben ezért is Batman a legnépszerűbb képregény figura, mert neki vannak a legérdekesebb/összetettebb ellenfelei. Számomra talán az Emmy díjas Heart of Ice, illetve a Clayface-s epizódok maradtak meg leginkább, de a cikkben említett összes rész igen csak magas színvonalú. A Shirley Walker zenéjéről és a szinkronokról meg aztán tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. (Előbbinek szinte a teljes egésze rajta is van a telefonom). Abban is nagy szerepe volt ennek a sorozatnak (az X-Mennek karöltve), hogy Amerikában elkezdték komolyan venni a rajzfilmsorozat műfaját, hiszen korábban ebben a formátumban csak a legkisebbeknek szánt, mélyebb tartalom nélkül cuccokat (úgynevezett staturday morning cartoon) gyártottak. Ez volt a legelső idősebbeknek is élvezetes (akció)-rajzfilm széria. Összességében nem véletlen, hogy az IMDB szavazóközössége jelenleg ezt tartja a 27.-ik legjobb sorozatnak.

(Ezért is imádom az Arkham játékokat, hiszen sokszor olyan, mint ha ebben a Batman világban játszódnának.)

A DC rajzfilmek amúgy általában elég magas színvonalúak (ellenben a mozi filmjeikkel), és bár a többségét szeretem - pl.: az említett Dark Knight Returns, az Under the Hood, de még a pár éves The Brave and the Bold szériát is nagyon szórakoztatónak tartottam, igaz az egészen más kategória, hiszen Adam West örökségét viszi tovább, de szándékosan és kellő öniróniával teszi - ám a pálmát egyértelműen a DC Animated Universe viszi, aminek ugyebár ez adja a gerincét (és ez is a legjobb közölük). (Ebbe tartozik még a már említett feltámasztás, a Superman TAS, Igazság ligája illetve a Batman Beyond, ami kvázi ezt folytatja - szóval amiket Bruce Timm csinált, aki pár éve hasonló stílusban, de már 3D-ben adaptálta a Zöldlámpást is. Nem volt olyan forradalmian jó, mint ez, de ).

Esetleg amúgy a Young Justice-t tudnám még bepróbálásra ajánlani, hiszen bár jóval modernebb (2010-2013 között ment, sajnos 2 évad után elkaszálták) erősen érezhető rajta a TAS hatása, még ha azért ahhoz értelemszerűen nem is ér fel. (de pl.: az újraélesztett verziónál előrébb áll az IMDB sorozatos toplistáján) www.imdb.com/title/tt1641384/?ref_=nv_sr_1

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2016.03.24. 00:28:59

Amúgy amikor megmutatták az új Batman jelmezét reméltem, hogy végre kapunk egy az Animated Series főszereplőjére emlékezettő intelligensebb, nyomozós Batmant, de így a kritikák alapján úgy néz ki erről le kell mondanom, hiszen bár Afflecekt dicsérik, a karakter úgy tűnik, hogy az összes eddigi változatnál erőszakosabb. Aki inkább rakétákkal, mint sem a találékonyságával küzd. (Bár, ha Affleck rendezi az önálló filmeket, akkor lehet, hogy ő azért képesebb lesz árnyaltabban hozzá állni az alapanyaghoz, mint Snyder).

nikodémus 2016.03.26. 09:03:54

Értem és elfogadom a TAS dicséretét, de azért nem ártana egyszer nyitott szemmel beülni a Nolan-féle A sötét lovagra.
1. A felszínes playboy Nolan-nél ugyanolyan maszk, mint Batman (nem is sokat mutogatja), a valódi Bruce Wayne elmélyült, eltökélt elme - ez leginkább Alfreddel való párbeszédeiből látható.
2. Harvey Dent útja pontosan ugyanolyan, mint ahogy azt az imént leírtad: kezdettől fogva ellentmondásos figura, aki itt-ott bepöccen egy pár pillanatra (pl. a becenevére való utalás, néhány arrogáns viszontválasz, dühös kitörés stb.), aztán a rendőrfőnök temetésekor történtek után simán önbíráskodna. Gordonnal mindvégig távolságtartó, jogosan vágja a fejéhez, hogy korrupt zsarukat alkalmaz (pont az a két rendőr volt megkenve, akikben Gordon megbízott), Rachel halála csak az utolsó csepp a pohárban. Jól van ez felépítve, inkább azt nehéz elhinni, ahogy Joker ráveszi, hogy ne őt hibáztassa, hanem a maffiafőnököt, a rendőröket, Batmant. Az viszont megint jó döntés Nolan részéről, hogy a fordulat után nem sokkal megöli a karaktert. Parodisztikus volt a smink, és egy dühöngő őrültben nem volt több játékidő.
Tudom, hogy bizonyos körökben divat szidni a Nolan-trilógiát, de azért ezek szerintem megfontolandó érvek.

Alec Cawthorne 2016.03.26. 11:31:17

@nikodémus: Meg nem ártana egyszer nyitott szemmel végigolvasni a fórumszabályzatot, nem dísznek van ott. ;) Vaksággal vádolni más(oka)t rögtön az első mondatodban, nem túl elegáns lépés.

1. Én nem is írtam a playboy Wayne-ről a Nolan-változat esetében. Annyit jegyeztem meg, hogy Christian Bale Bruce Wayne-je egy aszketikus alkat, aki folyton azon töpreng, hogyan lehetne még nagyobb áldozatot hozni a társadalomért. Egy szenvedő, spleenes, megcsontosodott figura - főként az utolsó két részben. Számomra mesterkéltnek hatott ez a már-már krisztusi póz. Állandóan sajnálni kell szegényt. (Csak egy jó példa: amikor a Dark Knight Rises elején idős, bottal közlekedő remeteként jelenik meg, pedig ereje teljében lévő, fiatal ember - már-már olyan, mintha a The Dark Knight Returns 55 éves, öreg Bruce Wayne-jét látnánk, ránctalanul és fiatalon. Manír, manír, manír.)

2. Dühkitörésekre nem emlékszem. Arra igen, hogy arrogancia azért jellemezte, és ő is megszállott volt, mint Batman, de azért ez sok, hasonló pozícióban lévő emberrel előfordul.

"Gordonnal mindvégig távolságtartó, jogosan vágja a fejéhez, hogy korrupt zsarukat alkalmaz"

Ez most mire érv? Arra, hogy az igazságérzete és az ösztönei jól működnek? Ez épp a tiszta elméjű Dent dominanciáját erősítő érv. A rajzfilmsorozatban Dent alteregója egyértelműen őrült, nem tisztel semmiféle szabályt, és az egyik jelenetben majdnem megöl egy pszichológusnőt. Nem emlékszem hasonló szélsőségekre a filmbéli Dentet illetően, nekem inkább úgy rémlik, hogy egy kissé agresszív, megszállott igazságkereső, de korántsem látom benne azt a zsigeri őrületet, amit a szériában.

"inkább azt nehéz elhinni, ahogy Joker ráveszi, hogy ne őt hibáztassa, hanem a maffiafőnököt, a rendőröket, Batmant."

Igen, ezt IS nehéz elhinni. :)

"Az viszont megint jó döntés Nolan részéről, hogy a fordulat után nem sokkal megöli a karaktert. Parodisztikus volt a smink, és egy dühöngő őrültben nem volt több játékidő."

Szerintem meg nem volt jó lépés, a karakter fejlődésének (torzulásának) íve így korántsem volt egyenletes és szép vonalvezetésű. Nolan nagyon gyorsan lerendezte Kétarcot, nyilván azért, mert - és ez ugyebár tipikus mai blockbuster- és szuperhősfilm-betegség - amúgy is túl sok volt már az antagonista.

"Tudom, hogy bizonyos körökben divat szidni a Nolan-trilógiát, de azért ezek szerintem megfontolandó érvek."

Hát nem tudom, én meg úgy vettem észre, hogy inkább Burton filmjeit divat szidni bizonyos körökben, Nolant meg isteníteni (utóbbit elég széles körökben szokás). Nekem a Nolan-féle értelmezés alapjában véve nem tetszik, mert az én ízlésemnek túl földhözragadt és nincs benne semmiféle stilizáció. Ellenben Burton verziójával. Na persze még sorolhatnám az okokat.

Thrasea 2016.03.29. 17:31:12

Jé, erre a sorozatra én is emlékszem! Nohát! Nagyon köszönöm, hogy emlékeztettél rá!

nikodémus 2016.04.07. 22:10:01

@Alec Cawthorne:

1. Szerintem BW sokkal összetettebb karakter, mint hogy csak annyit mondj róla, hogy aszketikus, krisztusi alkat. Vannak útkeresései, kitörési, újrakezdési kísérletei (főleg az első filmben), az utolsó szalmaszált jelentő nő aztán meghal, ronccsá tulajdonképpen onnantól válik. A harmadik részben pedig még innen is bejár egy jó nagy ívet.

2. Dent karakterét én sokkal ingatagabbnak látom, egészen A sötét lovag elejétől kezdve. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy bemutassa az "őrült oldalát": folyton veszekedjen, ripacskodjon? A két korrupt rendőr ügye megérzés nála, és hogy bejön, az tovább löki az őrület felé. A fordulat után pedig nem volt semmi drámai potenciál a karakterben. Egyszerűen elérte a morális végpontot, nincs tovább.

"Hát nem tudom, én meg úgy vettem észre, hogy inkább Burton filmjeit divat szidni bizonyos körökben, Nolant meg isteníteni (utóbbit elég széles körökben szokás). Nekem a Nolan-féle értelmezés alapjában véve nem tetszik, mert az én ízlésemnek túl földhözragadt és nincs benne semmiféle stilizáció. Ellenben Burton verziójával. Na persze még sorolhatnám az okokat."

Én épp fordítva látom: Burton-nek vannak jó ötletei (egymást teremtés), van egy víziója, ezt szépen ki is bontja, de összességében gyengébbnek találom a későbbieknél. Nolan jól érzett rá a karakterben rejlő pszichológiai dráma lehetőségeire, és okosan fel is építette. A TDKR - elismerem - túlhajtott sok mindent, többek között ezt is, de az első két részben a főhős lelki-pszichés útja kidolgozott és intakt. De a szomszéd írásból (amerikaiplan.blog.hu/2016/03/28/batman_a_rem_alarca) már rájöttem, hogy csak elbeszélnénk egymás mellett. :-)

Alec Cawthorne 2016.04.07. 22:23:32

@nikodémus: 1. Nem állítom, hogy a maga módján nem összetett, és persze, bejár egy nagy ívet, de már az első részben látjuk, szinte le van nyomva a torkunkon, hogy ez egy depresszív, áldozatokat hozó, szenvedő Batman lesz. Szórványos képregényes és filmes előismereteim alapján ez a kép számomra nem illeszthető össze Batman és Bruce Wayne karakterével. Persze ez is a "vegyük már komolyan!" szándék része. És itt tényleg csak a saját ízlésbeli preferenciámra tudok hivatkozni: számomra ez a karakterizáció túl dark, túl drámai, túlságosan elszakad Batman képregényesen egyszerű világától.

2. Nekem a korrupt rendőrök ügye nem nagyon rémlik, újra kéne néznem hozzá a filmet, hogy erre érdemben válaszolhassak (és ha valaha újra is fogom, az nem ma lesz:). Viszont Dent metamorfózisának tényleg lehetett volna íve. Nem kellett volna ripacskodnia vagy veszekednie, a karakterben rejlő kettősséget sokkal elegánsabb forgatókönyvírói fogásokkal is felszínre lehetett volna emelni. :) Pl. úgy, mint a rajzfilmsorozatban. Ott sem ripacskodott Dent. (Na jó, nem egészen úgy, mert egy egészestés Batman-filmben több lehetőség nyílott volna erre.)

"A fordulat után pedig nem volt semmi drámai potenciál a karakterben. Egyszerűen elérte a morális végpontot, nincs tovább."

Hát igen, mondjuk szerintem a fordulat előtt sem volt olyan sok. :)

"Én épp fordítva látom: Burton-nek vannak jó ötletei (egymást teremtés), van egy víziója, ezt szépen ki is bontja, de összességében gyengébbnek találom a későbbieknél. Nolan jól érzett rá a karakterben rejlő pszichológiai dráma lehetőségeire, és okosan fel is építette. A TDKR - elismerem - túlhajtott sok mindent, többek között ezt is, de az első két részben a főhős lelki-pszichés útja kidolgozott és intakt."

Hát igen, most meg te részletezted, hogy neked meg miért a Nolan-vízió áll közelebb az ízlésedhez. :) El is fogadom természetesen.
süti beállítások módosítása