Mindig különleges kegy éri a nézőt, ha újabb taggal bővül az oknyomozós zsurnaliszta-filmek sora, ugyanis mostohán kezelt műfaji alakzatról van szó. Ha azonban a szóban forgó mozi ráadásul még jó is, dupla az öröm. A Spotlight (melyhez a magyar fordító a bevett gyakorlatnak megfelelően hozzáragasztotta az obligát "Egy nyomozás részletei" alcímet, mintha röstellné, hogy "érintetlenül" meghagyta az egyszavas eredetit) ugyan távolról sem remekmű, és nem is marad velünk túlságosan sokáig az élmény, de miközben nézed, szinte száz százalékosan magába szippant. Értő gonddal összerakott krimivel van tehát dolgunk, mely egyszerre idézi az elmúlt néhány esztendő megtörtént eseményeket feldolgozó, dokumentarista alaposságú (bűnügyi) opusait és a '70-es évek fülledt paranoiáját.

Bizonyára nem kell ecsetelni, hogy a Spotlight mennyire aktuális témába tenyerelt azáltal, hogy a katolikus egyház pedofilügyeit állította története centrumába. Hiszen éppen ez az a botránysorozat, amely a közelmúltban mélyen megrengette az egész szervezetet a Vatikántól Dél-Afrikáig, és mindmáig markánsan formálja a közbeszédet. Ráadásul csak csigázza a kíváncsiságunkat, hogy a sztori alapját valós események képezik. A Boston Globe egy érzékeny társadalmi kérdésekre és skandallumokra szakosodott újságíró-csoportja, a Spotlight az ezredforduló környékén nagy elánnal kezd neki az egész Bostont behálózó egyházi pedofilügyek felderítésének. Eme izzadságos és fordulatokban bővelkedő kutatómunkát tárja a néző elé a film.

Végletes érzések kerítenek hatalmukba, ha rápillantunk Tom McCarthy tavalyi filmográfiájára. Kezdett ugyebár A cipőbűvölő című, Adam Sandlert (!) felvonultató kellemetlenkedéssel, majd zárt a Spotlighttal. McCarthy rendezőként e filmjében sem csillogtat látványos érdemeket. Igaz, a Spotlight nem is olyan karakterű darab, melyben erre feltétlenül szükség volna. Az alkotás nem igazán dramatizálja az eseményeket, inkább tényfeltáró precizitásra és valószerűségre törekszik. Éppen ezért nem kárhoztathatjuk a rendezőt sem, amiért visszafogott, "láthatatlan" stílusban forgatta moziját. A Spotlight ugyanis olyan, mint egy két órás, vizualizált jegyzőkönyv. A nagyjából egy évet felölelő nyomozásfolyam kulcsmozzanatai tárgyilagos szigorral elevenednek meg előttünk. McCarthy és társírója, Josh Singer ömlesztve zúdítják a botránnyal kapcsolatos információkat a nézőre. Apró jelenetekre snittelik fel a filmet, így aztán a pillanat ereje aligha tudja rabul ejteni a közönséget. Inkább csak utólag, a stáblista pergése alatt bólintunk elismerően a kerekre csiszolt műegészre. A dramaturgia egyébként szélsebeseb vágtázik, mi pedig néha úgy érezzük, hogy elveszünk a hatalmas adat- és ténytengerben.

Ugyanakkor pontosan a szenvtelensége miatt lehet támadni a filmet - ahogy azt sokan meg is teszik. Bár az efféle elmarasztalás nem feltétlenül legitim, hiszen a Spotlight által választott műfaji konstrukcióhoz éppen ez a hangnem passzol. Ezért sem zavaró számomra, hogy a film végig eltartja tőlünk a karaktereit, és nem igazán engedi, hogy érzelmileg közel kerüljünk hozzájuk (bár Mark Ruffalo karaktere esetében még ez sem igaz, tőle azért látunk jó néhány megindítő emberi pillanatot is, szóval McCarthy, aki Bostonban járt egyetemre, finoman értésünkre adja, hogy személyesen is kötődik a témához). A tényközpontúság és a semleges tónus révén a Spotlight David Fincher olyan filmjeivel is összevethető, mint a Zodiákus vagy A közösségi háló, csak míg előbbi egy rendkívül hangulatos bűnügyi mestermű, addig utóbbi egy vászonra diktált, csontszáraz életrajz. A Spotlight szerencsére a Zodiákushoz áll közelebb, már csak a nyomozásnarratíva miatt is (színészfronton pedig Ruffalo az összekötő kapocs). Persze a film leginkább Az elnök embereihez áll közel, azonban (akármekkora szentségtörésnek is hangzik) szerintem a Spotlight izgalmasabb és kiegyensúlyozottabb mozi, mint Alan J. Pakula klasszikusa.
McCarthy ugyanakkor azt nyilatkozta, hogy filmjére Sidney Lumet 1982-es bírósági drámája, Az ítélet is komoly hatást gyakorolt. Érdekes, mert miközben néztem a Spotligh-ot, nekem is Lumet és Paul Newman közös remekműve jutott eszembe. Az ítélet is az egyházi korrupció és visszaélések témája körül forgott, igaz, Lumet-nek sikerült kihúznia a probléma méregfogát: sztorija egyszerre volt szívszaggatóan drámai és tényekkel gazdagon dokumentált. Mindenesetre a Spotlightnak sem kell szégyenkeznie. A cselekmény sodrásához hamar hozzá lehet szokni, sőt szinte örömmel veszejtjük el magunkat a részletekben, és az sem feltétlenül baj, hogy csak újságírói szemszögből ismerjük meg az eseményeket. Néhány sikamlós részlet persze óhatatlanul is kicsusszan egy-egy áldozat száján. Sőt, egy velős, de annál hatásosabb jelenetben a Rachel McAdams által játszott Sachának sikerül pár mondat erejéig szóra bírnia egy visszavonult pedofil papot. Az idős férfi - hősnőnk kérdésére, hogy valóban molesztált-e fiatalokat évekkel korábban - olyan természetességgel válaszolja, hogy igen, "bolondozott" néhány fiúval, mintha csak a vasárnapi ebédről csevegne. Megdöbbentő ez a gátlástalan közömbösség - természetesen a társadalom részéről is, mely hosszú-hosszú ideig szemet hunyt az egyház kulisszái mögött zajló rémségek felett.

Az alakítások egyébként szenzációsak. Michael Keaton nagyszerűen alakítja a Spotlight fejét, Walter Robinsont. A hitelesség kedvéért a színész sok időt töltött az igazi Robinsonnal, és próbálta elsajátítani a férfi gesztusrendszerét. A már említett Ruffalo is kolosszális (bár neki könnyebb dolga is volt, az ő figurája ugyanis kissé árnyaltabb, mint a többi), Rachel McAdams és Liev Schreiber pedig hozzák a tőlük elvárható szintet. Stanley Tucci a kisujjából kirázza a rideg természetű, de jó ügyért harcoló ügyvédet, Richard Jenkins pedig pusztán a hangjával képes fantasztikusan megformálni Az elnök emberei Mélytorok-karakterének itteni "párját", a titokzatos Richardot. És a sor a végtelenségig folytatható lenne. Összességében tehát nincs okunk panaszra: a Spotlight igazi, veretes oknyomozó-mozi, mely ugyan nem kúszik a bőröd alá, de cizellálatlan, egyszerű stílusa mégis érték. Főleg ma, amikor Hollywood olyan otromba hatáskeltő eszközökkel próbál meg érzelmeket kicsiholni belőlünk.