Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A neowestern - 1. rész: Multikulturalizmus és kisebbség-reprezentáció

2016. február 06. 18:22 - Alec Cawthorne

r1ujqqantg8fufp5xctgjo3uxlr.jpgNehezen vitatható, hogy a kortárs filmkultúrában erőteljes létjogosultsága van a westernnek. Ez az a műfaj, amely manapság, amikor Hollywoodot eluralták a legkorszerűbb technológiát népszerűsítő eszképista látványfilmek, nem rest visszarepíteni minket egy olyan korba, melyben a modernitás még ismeretlen fogalom, a vidék félig vad és szilaj, akár egy betöretlen musztáng, a civilizáció csupán ébredezik, a stabilitás még csak illúzió, az embernek pedig nap mint nap dacolnia kell a természet erőivel. Korunkban különösen nagy érték egy, a westernhez hasonló antitechnokrata zsáner, mely nem akar elrugaszkodni a mi világunktól, nem akarja azt űrlényekkel, szuperhősökkel, dinoszauruszokkal és mutánsokkal benépesíteni, sőt ellenkezőleg: egyre realisztikusabb és tisztább fénytörésben mutatja be.

A neowestern egyik jellegadó tulajdonsága ugyanis éppen az, hogy kíméletlenül szembefordul a Vadnyugathoz kötődő nagyszabású, hősies képzetekkel. Ez nemcsak (pontosabban: nem feltétlenül) demitizálást jelent, nem pusztán a fejlődéselvű ideológia és az optimista hit tagadását, hanem a neowesternek többsége – egyfajta kortárs, vagy ha úgy tetszik, posztmodern perspektívát érvényesítve – sokkal nyersebb és valószerűbb állapotrajzot ad a prériről, mint az ezredforduló, de főként a nyolcvanas-kilencvenes évek előtt készült vadnyugati filmek. E mozik retorikája szerint a „westernkorszak” valójában nem dicsfényben ragyogó aranyidő, hanem kőkemény és izzadságos történelmi éra volt, mely az amerikaiak számára a komfortélmény leghaloványabb illúzióját sem kínálta, épp ellenkezőleg: állandó harcot jelentett a környezeti elemekkel, a kapzsisággal, az önzéssel; az emberéletet rendkívül olcsón mérték, és még a civilizáció sem jelentett felsőbbrendű morált, nem nyújtott biztonságérzetet, sőt sok esetben destruktív és veszedelmes Damoklész-kardként lebegett a korabeliek feje felett. Persze akadnak szép számmal kortárs közegben játszódó westernfilmek is, melyek a felsorolt karakterisztikákat a mi korunknak tulajdonítják, rendkívül termékeny és érdekfeszítő párhuzamot kínálva múlt és jelen között.

Új tanulmánysorozatunk célja tehát – ahogy azt az eddigiekből már kitalálhattátok -, hogy feltérképezze a neowestern mozgókép-alakzatát, hol általánosabb, hol mélyebb képet adva a huszonegyedik század westernfilmjének fontosabb trendjeiről. Nem a klasszikus és kortárs közeg dichotómiája szerint fogok haladni, és természetesen nem is kronológia alapján. Tematikákat, problémacsoportokat és tendenciákat igyekszem majd elkülöníteni egymástól, azaz mindig a neowestern egy-egy jól lehatárolt szeletével foglalkozom. A mostani alkalommal azt szeretném közelebbről szemrevételezni, hogy korunk vadnyugati darabjai hogyan viszonyulnak a multikulturalizmus és az etnikai együttélés kérdéséhez, valamint milyen kisebbség-reprezentációt érvényesítenek.

Érdekes megfigyelni, hogy az indiántematika mennyire háttérbe szorult az elmúlt tíz-tizenöt évben. A kilencvenes évek első felében Kevin Costner (Farkasokkal táncoló) és Walter Hill (Geronimo) is felkarolta a témát, ami viszont később csak egy-egy kivételes esetben (Szürke bagoly, Wounded Knee-nél temessétek el a szívem) bukkant fel ismét. A kétezres évek alkonyán jóformán egyetlen színvonalasabb indiánfilm készült. Kevin Willmott The Only Good Indian című alkotásáról van szó. A produkció egy indián fiúról szól, akit miután elszakítanak családjától, egy bentlakásos iskolában helyeznek el, ahol megpróbálják „kifehéríteni”, azaz erőszakkal rászoktatni az angol nyelv használatára, és szisztematikusan kiölni belőle a törzsi kultúra és vallás iránti kötődést. (Az Egyesült Államok kormánya az 1880-as évektől kezdődően valóban ezt a – részben nacionalista érveken, részben „civilizatórikus küldetéstudaton” alapuló – rendkívül elnyomó „elangolosítási” politikát alkalmazta az indiánokkal szemben.) A fiú azonban megszökik az iskolából, és eltökéli, hogy visszatér otthonába. Az amerikaiak egy hozzájuk lojális, „kifehérített” indián fejvadászt küldenek a nyomába, ám amaz végül nem teljesíti misszióját, ehelyett kollaborál a gyermekkel, és lassan barátság szövődik közöttük. Ezért egy erőszakos és megátalkodott indiánvadászt küldenek a páros nyomába. A fiú – nem mindennapi megpróbáltatások után – azonban mégiscsak hazatér családjához, sőt még fejvadász barátját is sikerül visszatérítenie a hagyománytisztelethez és a tradicionális indiánidentitáshoz.
ljaencllditybig.jpg                                            THE ONLY GOOD INDIAN (R.: KEVIN WILLMOTT)

A film rendezője, Kevin Willmott fekete polgárjogi aktivista, ebből adódóan tehát kézenfekvőnek tűnhet azt feltételezni, hogy a The Only Good Indian valójában az afroamerikai csoportok asszimilációellenességét, függetlenségi törekvéseit tematizálja. Nem állítom, hogy ez ne volna legitim értelmezési lehetőség. (A fekete közösség egy része a ’60-as, ’70-es évektől már nem feltétlenül asszimilációpárti, gondoljunk csak a Fekete Párducok tevékenységére.) Azonban szerintem sokkal gyümölcsözőbb, ha a spanyol ajkú amerikai bevándorlók jelenlegi helyzetével vonunk párhuzamot.

Nemcsak azért indokolt az analógia, mert napjainkban a spanyol ajkú közösség aránya az Egyesült Államokon belül már nagyobb, mint a feketéké, hanem azért is, mert éppen a latin-amerikai kisebbség az, mely mintha sikeresen állna ellen az asszimilációs törekvéseknek. Sőt, olybá úgy tűnik, hogy az egyre csak gyarapodó spanyol ajkú kollektíva Amerikán belül képes lesz megőrizni nyelvi és kulturális identitását. Kaliforniában és Mexikó környékén már terjed a kétnyelvűség, bizonyos nagyvállalatok már kifejezetten latin-amerikaiakat célzó termékekre is szakosodnak, a médiában is jól látható a „spanyolosodási tendencia”, és még hosszasan sorolhatnánk azokat a jelenségeket, melyek egy bikulturális társadalom irányába mutatnak.

Ahogy filmünk indián főhőse visszatalál a gyökereihez, és megacélozza eredeti identitását, elszakadván a többségi társadalmat jelentő fehérektől, úgy betonozzák be magukat minél mélyebbre az amerikai társadalomba a spanyol ajkúak, és válnak szépen, lassan elkülönült kultúrával, nyelvvel és szokásokkal rendelkező „nemzetalkotó etnikummá”.

Évtizedünk egyik legjobb westernjében, a Meek’s Cutoff-ban is találkozhatunk egy indiánkarakterrel, igaz, a figura ezúttal nem központi pozícióban, csupán kicsi, de fontos mellékszerepben bukkan fel. A Meek’s Cutoff egyébiránt a telepeswestern messzire visszanyúló hagyományát támasztja fel, és arról szól, hogy egy fehérek alkotta karaván elkeseredetten keresi az Újhazát, de hosszas utazásuk során egyre inkább eltévednek a vadonban. A csoport „lángoszlopa”, Stephen Meek (Bruce Greenwood), ahogy azt a film címe is sugallja, a cselekmény folyamán kilép a közösségből, de előtte még átruházza a vezetői felelősséget a fiatal Emily-re (Michelle Williams). A társaság - még Meek irányítása alatt – elfog egy őslakos indiánt, és arra kényszerítik, hogy navigálja őket útjuk során. A kiszolgáltatott fogoly nemcsak megnyerőbb karakter, mint a hitvány és fajgyűlölő Meek, de bölcsebb és – a helyi viszonyokat illetően – tájékozottabb is. Paradox módon sokkal inkább ő nyújt egyfajta stabilitásérzetet a telepesek (és főként a néző) számára, mint Meek. (Annak ellenére is, hogy a küldetés végül nem sikerül, hiszen a film végén a csapat szétszéled, és az indián is kiválik a cselekményből.)

A film kiélezi az őslakos és a fehérek közötti nyelvi ellentétet: a telepesek nem értik a fogoly beszédét, sőt maga a néző sem. (Míg a klasszikus korszakban az indiánokat ugyebár „kötelező jelleggel” interpretálni kellett. Eleinte angolul beszéltek, később pedig feliratozták a szövegeiket. Állítólag előfordult, hogy pl. a navajók hangosan röhögtek a vetítéseken, mert a filmekben elhangzó dialógusok egyáltalán nem voltak nyelvileg autentikusak.) Ahogy kvázi megfoszttatik a nyelvi önkifejezés lehetőségétől, úgy válik az indián minél hitelesebb karakterré, hiszen csak mozdulatokkal, apró gesztusokkal képes kommunikálni. Jól igazodik a természet egyszerűségéhez, ugyanakkor a vadon kegyetlenségéhez is, ahol a szép szavak mit sem érnek. Ahol a tettek ezerszer beszédesebbek. Egy-egy gesztusa, mosolya, valamint bámulatos higgadtsága is árulkodó. Az őslakos szimbiózisban él a természettel, sokkal szorosabb szálakkal kötődik a pusztasághoz, mint az esetlen és félelemmel teli telepeshősök. Az erkölcsi fölény tehát végső soron itt is az indiánfigurát illeti meg, akárcsak Willmott mozijában.

A neowesternek többsége azonban elhagyja az indiántematikát, és egészen más népcsoportokat állít középpontba. Tommy Lee Jones első rendezése, a Melquiades Estrada három temetése arról szól, hogy a Jones által alakított farmer, Pete Perkins miként próbál revansot venni mexikói alkalmazottja, a címszereplő Melquiades haláláért. Fel is kutatja barátja gyilkosát, az elvetemült és állatias határőr Mike Nortont (Barry Pepper), és arra kényszeríti a fiatal férfit, hogy elkísérje őt Estrada szülőföldjére, ahol ketten együtt végső nyugalomra helyezhetik az áldozatot. Willmott filmjéhez hasonlóan ezúttal is egyfajta „átnevelési folyamat” bontakozik ki előttünk, csak most ellentétes előjellel és nem agresszív indoktrináció formájában. Itt a magányos hős téríti meg az antagonistát azáltal, hogy kirángatja a civilizáció védőbástyái mögül, meghentergeti a szennyben, a préri porában és a kiszolgáltatottságban. Azaz olyan drámai határpozícióba taszítja, ami a mind topográfiai, mind átvitt értelemben köztes státusú (Amerika és Mexikó, civilizáció és vadon tartományai közé szorult) Melquiadesnek jutott osztályrészéül, amíg élt. Vagyis ebben az esetben a kisebbséget képviselő hős emléke fejt ki kohéziós erőt, sarkallja produktivitásra a főszereplőt.
the-three-burials-of-melquiades-estrada.jpg                             MELQUIADES ESTRADA HÁROM TEMETÉSE (R.: TOMMY LEE JONES)

És persze ezúttal is a jóravaló, szorgalmas és szerény Melquiades képviseli a magasabb léleknívót, a tisztaságot, míg a civilizációhoz csupa negativitás kötődik. Sőt, a Melquiades Estrada három temetése valamelyest még civilizáció és barbárság határvonalát is elmossa. Ugyanis felvetődik a kérdés: miért is tekinthető Norton „civilizáltabbnak”, mint Estrada vagy Pete? Hiszen piszkos lakókocsiban tengeti életét feleségével, kapcsolatuk voltaképpen csak az állatias ösztönökre és az erőszakra korlátozódik, a férj élete kiüresedett, és a fiatal asszony számára is csupán a hígvelejű szappanoperák jelentenek egyfajta menedéket a mindennapok sivárságával szemben. A határvidék itt egyetlen nyomasztó olvasztótégelyként jelenik meg, elmosódott kontúrokkal. Az amerikai ugyanúgy a porban kúszik-mászik, ahogy a betelepült mexikói. Kulturális-technológiai fejlettségük és életszínvonaluk tekintetében csak árnyalatnyi a különbség. A viselkedési normákat illetően persze óriási a szakadék. Norton karakterét például nagyon beszédesen jellemzi, hogy Melquiades ürítkezés közben lepi meg. A határőr a puszta kellős közepén végzi a szükségét, akár egy vadállat, és bármikor kész halált osztani, még egy ilyesféle gyönge pillanatban is, hiszen számára ez rutinszerű tevékenység. Azt hiszem, sikerült érzékeltetnem, miként bonyolítja meg a civilizáció-vadon oppozíciót ez a darab.

Jones második saját westernje, a The Homesman szintén megcsillantja a kisebbségi tematikát. Ebben a színész egy, a hadseregtől dezertált csavargót alakít, aki kénytelen-kelletlen csatlakozik a Hilary Swank által alakított, bigottan vallásos és rendkívül határozott jellemű női főhőshöz, hogy együtt szállítsanak Nyugatról Keletre három megtébolyodott fiatal nőt. Hármójuk közül ketten nem-amerikai bevándorlók (egyikük esetében tudunk csak biztosat a származással kapcsolatosan). Az elmeháborodott trió egyik tagja sem beszél, csupán metanyelvi kifejezőeszközök útján érintkeznek a külvilággal. Amint láthatjuk, ezúttal is a kommunikáció lehetetlensége tematizálódik, akárcsak a Meek’s Cutoff esetében. A The Homesmanben azonban bonyolultabb a helyzet. A nők ugyanis többszörösen is hátrányos helyzetűek (európai származású bevándorlók és ráadásul bomlott elméjűek is), ráadásul a némaság motívuma akár értelmezhető úgy is, mint annak a folyamatnak a metaforája, melynek eredményeképpen a többségi (amerikaiakból álló) társadalom magába szívja és homogenizálja őket, lehámozza róluk kulturális és nyelvi sajátosságaikat, és megfosztja őket saját nyelvüktől.

Michael Berry Frontera című filmje a Melquiades Estradához hasonlóan szintén kortárs közegben játszódik, és voltaképpen a westernfilm és a társadalmi dráma ötvözete. A történet helyszíne ezúttal is a határvidék. Roy (Ed Harris), a hajdani seriff immáron farmerként tevékenykedik. Amikor felesége váratlanul gyilkosság áldozata lesz, Roy kénytelen összedolgozni azzal a mexikói illegális bevándorlóval (Michael Pena), akit a hatóságok a bűntett elkövetésével gyanúsítanak. A férfi, Miguel azonban csak rosszkor volt rossz helyen, valójában önzetlen és melegszívű családapa, aki a jobb élet reményében hagyta hátra családját kis időre, hogy szerencsét próbáljon a határ túloldalán. Roy végül maga veszi kézbe az ügyet, és rövid, de eredményes nyomozása fényt derít az igazságra. Valójában néhány fegyverbolond helyi tinédzser felelős a tragédiáért, akik Miguelt és társát vették célkeresztjükbe, rájuk akartak tüzet nyitni, de véletlenül Roy feleségét érte a halálos lövés.
maxresdefault_12.jpg                                                     FRONTERA (R.: MICHAEL BERRY)

Az elnyomott etnikumhoz tartozó karakter ezúttal is a vadon értékeit reprezentálja, ugyanúgy, ahogy az eddigi filmekben is láthattuk (a The Only Good Indianben a főhős fiú, a Meek’s Cutoffban a foglyul ejtett indián képviseli az archaikus törzsi kultúrát, a „barbárságot” a fehérekkel szemben, a Melquiadesben és a The Homesmanben a bevándorlók pozitív „nyugatos” figurákként jelennek meg, akik silány életkörülmények között élnek, szemben a texasiak, illetve a dinamikusabban fejlődő keleti társadalom viszonylagos jólétével). A film azonban kortárs westernektől szokatlanul mély empátiával viszonyul a kiszolgáltatott bevándorló-karakterhez. Sőt, a mexikói menekültek viszontagságos sorsáról is átfogó körképet rajzol. Természetesen nem szociográfiai igényességű helyzetrajzról van szó, de azért előkerül és részletesen kibontakozik néhány jellemző probléma (a határmenti mexikói közösségek nyomora, embercsempészet, rasszizmus, társadalmi előítéletek stb.). A végén azonban helyreáll a rend. Miguel visszatér hazájába, de Roy munkát ajánl neki: a kerítés épségének felügyeletét bízza rá. Már-már amolyan Pete-Melquiades féle baráti munkakapcsolat alakul közöttük. Ez a zárlat érdekes módon mintha a korábbi, politikailag maradéktalanul korrekt fogalmazásmód kiigazítása volna, hiszen végső konklúziója („mindenki maradjon a saját területén, csak így garantálható a barátságos és gyümölcsöző együttélés”) nem cseng egybe a spanyol ajkú kisebbség Egyesült Államokbéli rohamos előretörésével.

A blogon korábban már kivesézett Slow West – John Maclean első, de annál impozánsabb rendezése – tébolyult és veszedelmes multikulturális masszaként festi le a Nyugatot. Kietlen, szinte már marsbéli tájon járunk, ahol ember embernek farkasa, a túlélés szinte kizárólag a jó lövőkészség és a gyors reakcióidő függvénye, a különböző nációk (indiánok, amerikaiak, britek, írek, kínaiak, észak-európaiak) pedig örökös rivalizálásban élnek egymás mellett. A film a főhősök karakterizálásával is kontrasztot képez az etnikumok között, hiszen az amerikai Silas (Michael Fassbender) korábban haramiaként terrorizálta a vidéket, aztán felcsapott fejvadásznak, de továbbra is gyökértelen életet él, képtelen betagozódni. Az ír Jay (Kodi Smit-McPhee) ezzel szemben érzékeny, költői lelkületű és minden tekintetben romlatlan tinédzser, akinek célja is nemes (meglelni eltűnt szerelmét). A Slow West azonban érdes tapintású, inverzbe fordított tündérmese. A magasztos eszmék e világban nem győzedelmeskedhetnek. Jay cselekvőképes ugyan, de a Nyugathoz képest túlcivilizált. Ezen a vidéken képtelen boldogulni. Végül – egy tévedésnek köszönhetően – éppen az a lány lövi agyon, akinek a felkutatására vállalkozott. Silas egészen a befejezésig nem kíván cselekedni. Ekkor azonban dönt: kisegíti Jay szerelmét és annak apját; a letelepedést, a stabilitást választja a pénzjutalom és a haramialét helyett. A zárlat tehát meglehetősen ambivalens (a legpozitívabb figurát elveszejti, az ellentmondásokkal tarkított magányos hőst révbe juttatja), a film érvelése viszont kristálytiszta: a Nyugat megszelídítéséért voltaképpen több náció versengett egymással, és az amerikaiak erkölcsi értelemben cseppet sem voltak különbek ezen nációknál, viszont túlélési stratégiájuk életképesebbnek bizonyult. Nem túl hízelgő, darwinista szellemiségű konklúzióval jut tehát nyugvópontra a Slow West története.

Ugyanakkor Maclean filmjében a nem-amerikai bevándorló karaktere már a civilizáció értékeit vonzza magához. Hiszen Jay nemesi család sarja, intelligens, kifejezetten művelt és csak fogcsikorgatva, megfeszülve képes alkalmazkodni a zord vadnyugati életviszonyokhoz. Ugyanez a helyzet Kristian Levring A megváltás című produkciójával is, mely talán még inkább különleges státusú film, mint a Slow West. De miért viselkednek ezek a darabok másként, mint az előzőek? Miért kapcsolják össze a nem-amerikai bevándorló karakterét a civilizáció normáival? Miért hangsúlyozzák ki ilyen látványosan e karakter áldozati pozícióját? A válasz pofonegyszerű: eltérő a gyártási közegük. A Slow West és A megváltás ugyanis – az eddig elemzett munkákkal ellentétben – nem amerikai produkciók. Az előbbi Új-Zélandban készült, az utóbbi brit, észak-európai és dél-afrikai kollaboráció gyümölcse. Ez azonban nem gátja vizsgálódásunknak, hiszen a neowestern (mint jellegzetesen posztmodern képződmény) egyben transznacionális/globális jelenség is. És mindig tanulságos lehet megfigyelni, hogy más filmgyártó nemzetek miként is gondolkodnak a Vadnyugat mítoszáról.
slowwest_trailer.jpg                                                       SLOW WEST (R.: JOHN MACLEAN)

A megváltást azonban több tekintetben is érdemes elhatárolni a korábban említett moziktól. Azok a filmek ugyanis, melyekről mindeddig szót ejtettem, formailag, cselekménysémájukat illetően „útiwesternként” azonosíthatóak. Jellemző rájuk, hogy a legtöbbször kényszerből összeverődő karaktereknek el kell jutniuk A pontból B pontba, hogy valamilyen küldetést teljesítsenek. (Mindez valamelyest még a Fronterára is igaz, bár kétségtelen, hogy abban a filmben a leginkább lehatárolt a bevándorló-hős, Miguel mozgástere.) Az utazás a kisebbségi tematika szempontjából is kulcsmotívum. Hiszen az elnyomott etnikumhoz tartozó hős mindig alárendelt szerepet játszik: sosem ő irányítja az utazást, mindig őt irányítják. Továbbá ezek a filmek általában lassan, óvatosan bontják ki politikailag korrekt „szolidaritás-tematikájukat”, azaz ráérősen, lépésről-lépésre orientálnak bennünket a kisebbséggel való azonosulás felé. Erre pedig tökéletes alkalmat ad nekik a lassú, elmélyülésre időt adó utazásnarratíva.

Másrészt az eddigi mozikban a kisebbséget reprezentáló nem-amerikai hős, ha főszereplői rangot is kapott, azt mindig kötelezően „megosztotta” egy amerikai karakterrel. A The Only Good Indianban a fiú mellé egy „kifehérített”, amerikanizált indián szegődik. A Melquiades Estradában a címszereplő által képviselt értékeket az amerikai protagonista, Pete hordozza tovább. A Fronterában a magányos ex-seriff és a kiszolgáltatott mexikói azonos oldalra sodródnak, az előbbi pedig megmenti utóbbit a börtöntől. A The Homesmanben amerikai figurák kísérik az ígéret földjét jelentő Keletre a tébolyult nem-amerikai nőkaraktereket. A Slow Westben egy amerikai fejvadász navigálja az ír főhőst a préri végtelenjén keresztül. Ezek a filmek azért léptetnek fel kötelezően amerikai szereplőt is a bevándorlók vagy kisebbségiek mellett, hogy ne sérüljön az amerikai önérzet. Illetve (például a Slow West, a Frontera, a Melquiades vagy a The Only Good Indian esetében) azért, hogy megmutassák, miként képes pozitívan hatni a kisebbséghez tartozó karakter az amerikai magányos hősre.

A megváltás azonban már nem útiwestern, hiszen az utazás motívuma az expozícióra korlátozódik. És már nem párban dolgozó főszereplőket kapunk: egyetlen protagonista köré szerveződik a cselekmény. Főhősünk, Jon (Mads Mikkelsen) észak-európai telepes, aki frissen érkezett meg az Újvilágba, ahol tisztes vidéki egzisztenciát akar megalapozni kisfiával és feleségével. Jon családját azonban kiirtja néhány helyi gonosztevő, s innentől A megváltás átcsap szikár bosszúwesternbe, formailag pedig az ún. „town tamer”, azaz „várostisztító” narratíva válik meghatározóvá. A szűk kanyonok, mély folyóvölgyek, a horizontba nyúló, végtelenül terjengő pusztaságok és burjánzó mezők után tehát végül eljutottunk az állandóságot megtestesítő városi életbe. Levring a lehatárolt térben sokkal inkább kiélezi a megnyomorított sorsú észak-európai bevándorló és a közösség konfliktusát, mint Tommy Lee Jones és a többiek históriái.
006.jpg                                                    A MEGVÁLTÁS (R.: KRISTIAN LEVRING)

Az Amerika-mítosz is kap néhány mélyütést. A városka gyúanyaga a korrupció, a csalás és a bűn, az elöljárókat pedig egy bűnbanda feje, a veszedelmes Delarue (Jeffrey Dean Morgan) irányítja a háttérből. (A bűnre épült városi civilizáció toposzát jó pár éve egy ausztrál western, a Red Hill elevenítette fel hasonló alapossággal.) Azonban az északról jött Jon elsősorban nem amerikaiakkal áll szemben, ugyanis a város vezetőségét tarka csoportozat alkotja: van itt olasz, északi, amerikai, s nevéből ítélve Delarue vérében sem amerikai telepesvér csörgedezik. Olyan, mintha a Slow West megformálatlan és széttartó multikulturális közössége megelégelte volna a káoszt, és kénytelen-kelletlen összefogva települést alapított volna a semmi közepén. Csakhogy a civilizációt nem lehet csak úgy „elnyerni”, hanem el kell sajátítani. A várost – Jon bosszúmissziója mellett – saját ingatag alapjai döntik romba.

Amellett, hogy a bevándorló sérelmei talán ebben a filmben a legkomolyabbak, és ebben tudunk a leginkább együtt érezni vele, megjelenik mellette a szintén elnyomott női karakter, a szintén nem-amerikai bevándorló Madelaine (Eva Green), akit Jonnak természetesen fel kell szabadítania Delarue uralma alól. Madelaine a The Homesman őrült nőkaraktereihez hasonlóan szintén néma. Delarue nemcsak megcsonkította, nemcsak prostituálttá, szexuális rabszolgává aljasította, de vele kapcsolatban is elmondható, hogy megfosztották anyanyelvétől és kulturális identitásától is. Jonnak végül sikerül megmentenie a nőt, hogy aztán együtt lovagolhassanak el a bűnös városból, remélhetőleg egy alternatív, egy nemesebb kisebbségi identitást megteremtve.

Quentin Tarantino egyik legújabb filmje, a Django elszabadul a rabszolga-felszabadítás témájának újramelegítése végett akár párhuzamba is állítható az eddig elemzett mozgóképekkel (az útiwestern-narratíva megléte és a partnerként dolgozó főhősök is ebbe az irányba mutatnak), azonban e film inkább főhajtás az italowestern tradíciója előtt, valamint ironikus, grimaszoló műfajjáték, semmint komoly és aktuális társadalmi mondanivalót hordozó neowestern. Annyi azonban bizonyos, hogy az elmúlt néhány esztendőben rohamosan megszaporodtak azok a westernfilmek, melyek már nem csak – és nem elsősorban – amerikai hősöket vonultatnak fel, hanem megmutatják a korabeli (és a modern) Nyugat igazi arcát: bevezetnek abba a szövevényes dzsungelbe, melyet multikulturalizmusnak és etnikai együttélésnek nevezünk.

18 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr288365758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

johnny711 2016.02.06. 18:45:14

Nagyon sok cikkedet elolvastam már, mielőtt ideírtam volna, amit gondolok, s jelzem, nem kötekedni akarok, de most már muszáj leírnom: a blog leírásában szereplő kiáltványhoz képest a szövegeid szörnyen fennhéjázóak és pszeudo-intellektuálisak. A tájékozatlanságod bonyolult kifejezésekkel, szóvirágokkal és körmondatokkal próbálod elfedni, amiket senki nem használ (italowestern??? A legmagasabb körökben is spagetti). A filmválasztásaid is amatőrségről árulkodnak. Ezzel nincs baj, csak ezek nem fognak intelligens szövegek érzetét kelteni, akármennyire szeretnéd. Javasolnám, hogy mielőtt ilyesmibe kezdesz, ásd bele magad jobban, tájékozódj, s ne csak a felszínt, meg a divatot kövesd. Tényleg nem kötekedésből.

Alec Cawthorne 2016.02.06. 18:54:29

@johnny711: Megjegyzem, a "spagettiwestern" kifejezés csak a laikusok és a témában járatlanok körében igazán népszerű. Aki kicsit is járatosabb a témában, az az "italowestern" kifejezést használja (kiváltképp ha kritikát vagy hosszabb cikket ír). Ez úgymond íratlan alapszabály. Még ezt sem tudod? Hm. Ugye ismered a mondást? Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. ;)

Alec Cawthorne 2016.02.06. 19:04:46

Egyébként egy szóval sem állítottam, hogy megfellebbezhetetlen western-szakértő lennék (bár viszonylag sok westernt láttam és a műfaj szakirodalma sem ismeretlen számomra). Ha a filmválasztásaim amatőrségről árulkodnak, mondd el, hogy szerinted miért van ez így, és milyen filmcímekkel kellett volna foglalkoznom. Az szép, hogy nem akarsz kötekedni, csak közben egyetlen konkrétummal nem vagy hajlandó szolgálni. :) Ami a stílusomat illeti: hát ez van, kérlek. Most már úgy kell leélned az életed, hogy egy maníroskodó, pszeudo-intellektuális stílusú kókler vagyok. Remélem, túléled.

Viszont az, hogy ki akarsz oktatni, és a kioktató hozzászólásodban a saját tudatlanságoddal hencegsz... ne haragudj, de ez megmosolyogtató.

Na, de nem kötekedni akartam! :D

Alec Cawthorne 2016.02.06. 19:16:34

Ja, és még valami: ha ennyire irritál a stílusom, akkor miért olvastad el "nagyon sok" cikkemet? Ha nekem egy szerző nem nyeri el a tetszésem, én nem mélyedek bele az írásaiba, hanem megyek onnan, amilyen messzire csak tudok. Persze ez már csak költői kérdés, amire valószínűleg nem fogok választ kapni. Meg gyaníthatóan az előzőekre sem. :)

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.02.06. 20:10:32

@Alec Cawthorne: pedig teljesen igaza van, Alec. mondjuk én nem olvastam el, amit írtál, mert túl hosszú, csak a képeket nézegettem meg, de egyiken se volt semmi érdekes. úgyhogy én is azt javasolnám, hogy mielőtt máskor nekiállsz cikket írni, olvass utána alaposan, meg írj röviden, 4-5 szónál ne használj többet egy mondatban, összetett mondatot ne használj, idegen szavakat se és legyen több és érdekesebb kép benne. :))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

Alec Cawthorne 2016.02.06. 20:20:54

@FOUREY: Igen, lehet, hogy tényleg van ebben valami! :) Végül is micsoda bonyolult kifejezéseket használtam. "Kultúra", "civilizáció", "etnikum", "stabilitás", "rivalizálás", "multikulturalizmus" - hát ez hallatlan! Ilyeneket még a legelborultabb western-szakkönyvekben sem használnak! Botrányos, szörnyűséges, borzasztó! Hogy... hogy ilyen ma, 2016-ban megtörténhet! Kikérem magamnak magamat! Fel vagyok háborodva!

Johnny711, tessék, parancsolj, itt a rád szabott verzió, amolyan "kötelezők röviden" stílusban:

A western az neo. Az indiánok őslakosok. Az amerikaiak fehérek. És ezek így izé, tudod így, na. Hogy is mondják jobb helyeken. Így együtt élnek. És ebből vannak ilyen konflisuksokosu... konfliktusok. Na, igen! Ez az. Nehéz szó! És így izé, érted, így... úgy izé. Nem überfasza a szitu, vágod? Mi a fasznak itt tudományoskodni? Ja, amúgy a western lényege a west, a thriller lényege a thrill, a noir az meg minden, ami fekete-fehér és a '40-es, '50-es években készült Amerikában.

Na tessék. Minek itt túlbonyolítani a dolgokat? Meg amúgy is, minek itt filmekről írogatni? Megyek inkább Majkát meg Wellhello-t hallgatni, meg olvasgatok egy kis Tibi atyát, hogy leöblítsem magamról ezt a gusztustalan kultúrnáciskodást! Pfuj! :D

FOUREY · http://baloldaliliberalis.blog.hu/ 2016.02.06. 20:22:51

@Alec Cawthorne: Na igen, ez egy fokkal jobb. De az érdekes képeket így is hiányolom ;)

Alec Cawthorne 2016.02.06. 20:30:52

@FOUREY: Úú, tényleg! Lehet, hogy inkább a Bone Tomahawk-ból kellett volna bevágnom valami übercool-faszagányos képet. Pl. azt, amin az elvetemült barlanglakó-kannibál indiántörzs tagjai meztelenre vetkőztetik és megskalpolják a Kurt Russell alakította seriff beosztottját, aztán fejtetőre állítják, szétnyitják a lábait, egy hatalmas fejszével két óriási csapást mérnek az ágyékára, aztán nemes egyszerűséggel széthúzzák a végtagjait, és kiloccsannak a férfi belső szervei. Szerintem johnny711 azt zabálná, mert azon nem kell így izé... gondolkodni. Meg mindeeeen...

Zenki 2016.02.06. 20:51:54

Szvsz. az Amerikai Plán az egyik legkiválóbb blog a témában. Végre olvashat egy átlag filmrajongó rendes, kimerítő, mély elemzéseket, és nem csak egy adott filmről, hanem egy adott irányzatról, zsánerről, rendezőről - és ez a legjobb a blogon, hogy nem csak az új xy filmről talál az ember egy néhány soros kritikát a szokásos klisékkel, hogy: giccses, túlnyújtott, hatásvadász stb. (amire az átlag filmrajongó magától is rájön, ha igaz a filmre), hanem olyan dolgokra tudnak mutatni a szerzők amiket már inkább csak az avatottabb szem vesz észre, ezért tanulni is lehet egy-egy írásból. És nyilván egy Visszatérő kritikát ötször annyian olvasnak majd el, mint egy olyat ami Antonionit, vagy Bunuelt veszi górcső alá, de az utóbbiból olyan kevés van, hogy az tényleg hiánypótló és nem felesleges, nem úgy, mint a Visszatérő kritikák nyolcvan százaléka, és az is biztos, hogy az átlag mozinéző előbb menti el a Geekz-t a kedvencekbe (azt is olvasom néha, szerintem nem szar), mint ezt a blogot, de az Amerikai Plán szerintem azoknak igazán értékes akik már megnéztek jópár filmet, nagyvonalakban tisztában vannak azzal melyik a jó és melyik a rossz film, és nem arról kell beszélni, hogy Bunuel jó rendező-e, vagy rossz, hanem arról, hogy miért jó. Úgy érzem itt az olvasó sokkal mélyebbre tud merülni egy témában, mint máshol. És nehogy megfogadjátok azokat a tanácsokat, amik azt mondják, hogy legyenek rövidebbek a cikkek, épp ellenkezőleg, írjatok még hosszabbakat, még kimerítőbbeket, mélyebbeket, még több témakörről (tudom nem kívánságműsor), de ettől ilyen jó ez a blog.

johnny711 2016.02.07. 23:39:06

@Alec Cawthorne:
Látom, nagyon a szívedre vetted a kommentemet, nem ez volt a célom. Ha járatosabb lennél, tudnád, hogy igenis a spagetthi-western szót használják a legmagasabb körökben is. Nézz utána, de hogy csak két példát említsek:

www.bfi.org.uk/news-opinion/sight-sound-magazine/sight-sound-february-2013-issue
"In Django Unchained the two strands of the spaghetti western – the blood-soaked revenge saga and the jokey pastiche – are twisted together by Quentin Tarantino, with a modern seasoning of racial politics." Ez a Sight & Sound-ból van, ha annyira járatos vagy, mint amilyennek a szövegeid alapján gondolod magad, tudni fogod, mi ez.

A másik: www.shortlist.com/entertainment/films/quentin-tarantinos-top-10-westerns “Another one of my favourite spaghetti westerns, it stars Lee Van Cleef, who I love. What a face. A real man. I dedicated Kill Bill: Volume 2 to him.” Gondolom Tarantino-t nem kell bemutatnom.

Úgy látom, nem igazán viseled el, ha kritikát mondanak az írásodról. Ez is a tudatlanságodról árulkodik, ugyanis a fejlődést elutasítva, ha valaki rosszat mond a cikkeidről, pusztán elküldöd a búsba... Elolvasom a cikkeidet, mert nem tudom, hogy Te, vagy valaki más által, de folyamatosan özönlenek a linkek a Színházi és Filmes Emberek csoportjába. Rákattintok, belenézek, mert érdeklődő ember vagyok, aki szeret olvasni, tájékozódni, és kihasználom az internet nyújtotta lehetőségeket, mint pl. a kommentelést és a véleménynyilvánítást. Nem tudom, miért nyomod ennyire a cikkeidet, ha nem viseled el a kritikát. Miért van egyáltalán kommentszekció?

Ami felhúzott, hogy szörnyen fennhéjázó módon írsz, rendkívül magas lóról. "Szeretnénk egy olyan filmes témájú blogot, amelyben nincs káromkodás, nincs jelen a "most megmondom a frankót"-attitűd, sem semmiféle erőltetetten laza póz vagy manír". Ehhez képest a szövegeid pont ilyenek: nem erőltetetten laza, vagy frankó, de ugyanúgy tele van másfajta pózzal, manírral.

Hogy igazam van, azt a nekem szánt, rövidített verzióddal be is bizonyítottaad: "Megyek inkább Majkát meg Wellhello-t hallgatni, meg olvasgatok egy kis Tibi atyát, hogy leöblítsem magamról ezt a gusztustalan kultúrnáciskodást!" "Ja, amúgy a western lényege a west, a thriller lényege a thrill, a noir az meg minden, ami fekete-fehér és a '40-es, '50-es években készült Amerikában." Ezt képzeled rólam, és az olvasóidról is a szövegeidben, csak bújtatottan. Erőszakosan próbálod magad disztingválni mindentől és mindenkitől, és kitűzni magadat, mint az okos, bölcs Szókratész, aki aztán ért a filmekhez, mert olvasott szakkönyveket. A szakkönyvek fontosak, de a filmekhez még nem fogsz érteni tőle... Ahhoz több kell. Lenézed azokat az olvasókat, akiknek állítólag írsz...

Másrészről, én nem azt mondtam, hogy azzal van a baj a szövegeidben, hogy bonyolult szavakat használsz, hanem a használatának a módja az árulkodó. Lerí rólad, hogy azért írod bele őket, hogy a szövegeid bonyolultnak tűnjenek, holott egyáltalán nem azok. Ponyvai sűrűség jellemzi őket, ezzel próbálod meg elfedni a tájékozatlanságod, és a relatív amatőrséged a témában. Nem tudom akkor, kinek írsz? Aki nem szakértő, azt lenézed, aki meg ért a filmekhez, az másodpercek alatt átlát majd a szitán.

De Te "gondolkodó" ember vagy, mindenki más, aki kritizálni mer, az húzzon a fenébe, mert az hülye, és biztosan nem azt nézi, amit Te. Bele sem gondolsz abba, hogy talán van, aki átlátott a próbálkozásodon, vagy ha nem szándékos, akkor valaki jelzi, hogy ehhez a tudásod még kevés, és ez átlátszik. A válaszaid minősége meg a legárulkodóbb: hisztizel és minősítesz, valamint a semmi alapján ítélkezel, ahelyett, hogy normális vitába bonyolódnál.

Tenebra 2016.02.08. 09:06:55

@johnny711: "A filmválasztásaid is amatőrségről árulkodnak"

Neked meg a hozzászólásod. ;-)

Ami enyhén trollszagú, mert olyan dolgokba kötsz bele, amik nem is úgy vannak, ahogy írod. Sőt pont az ellenkezője igaz annak, amit írsz. És én is hülye vagyok, mert reagálok, pedig nem kellene, hanem a cikkben leírtakra kéne reflektálni. :D De egyszerűen nem tudtam, tudom megállni.

Mégis miért amatőr? Akkor lenne az, ha elemezné a Nincs bocsánatot meg a Django elszabadult, a legismertebb filmeket. Ehhez képest bedobott pár olyan címet, amiről én még nem is hallottam, pedig én a westernfilmekből írom a doktorimat. :D Szóval nekem még hasznos is volt a cikk.

Másodszor: mitől tájékozatlan? Sorolj már fel példákat, mert így viszont te vagy a hunyó, aki csak a levegőbe beszél, és amúgy meg nem ír semmi konkrétumot, csak "kritizál". Milyen valótlanságot írt le? Akkor tudna "tanulni" a cikk írója is, ha leírnád, mire célzol konkrétan. De ez így csak üres puffogás.

Egyébként te is tájékozatlan vagy, meg az összes ember, aki spagetti-westernnek nevezi a legfelsőbb körökben az olasz westerneket. Megjegyzem, én is spagettizek sokszor, mert ez ivódott be a köztudatba, de amúgy meg, ha tiszteletben akarjuk tartani az olaszokat, akkor nem "spagettizünk", mert Sergio Leone és Ennio Morricone is tisztetlenségnek tartotta. Ugyanis a korabeli, hatvanas-hetvenes évekbeli kritikák aggatták rá ezt a pejoratív jelzőt az olasz filmekre azért, hogy kigúnyolják őket. Gúnyolni akarták az olaszokat, amiért olasz vagy másodvonalbeli amerikai színészekkel, Spanyolországban és Olaszországban forgattak westerneket, elkülönítve az ő filmjeiket az "igazi" (megjegyzem, a hatvanas évekre meglehetősen műmájerré vált) amerikai westernektől. Tehát a spagetti western nagyon degradáló jelző, és bár mára ez a kifejezés vonult be a köztudatba, jó, ha tudjuk, hogy így, ha spagetti western kifejezést használjuk, pont azokkal az elitista sznobokkal vállalunk közösséget, akik fikázták az olasz westerneket a 60-70-es években. :D

És egyébként vártam is ezt a második hozzászólást is, hiszen aki támadni akar csak, az úgyis talál okot arra, hogy miért kössön bele a másikba. "Ha sapka van rajta, azért, ha nincs, azért".

És persze továbbra is 10 millió filmkritikus és szakértő országában élünk. :D

Egyébként meg innentől kezdve csak azt tudom tanácsolni, hogy a saját szabadidőd, idegrendszered épségének megőrzése érdekében ezentúl nyugodtan ignoráld az Amerikai Plán bejegyzéseit. Hiszen, ha nem tetszik a blogbejegyzések stílusa, akkor kínszenvedés olvasni. Ha meg értelmes dolgokról akarsz vitázni, szerintem inkább a szöveg tartalmi részével foglalkozzunk, és konkrté érveket hozzunk fel, hogy miért állít a cikk írója valótlanságot.

Továbbá pedig nem gondolom, hogy egy filmrajongói blogra (mint ez is) egy doktori disszertációnak megfelelő, hótpontos kulturális-társadalmi-filmesztétikai elemzést kellene írni. Ezek inkább gondolatébresztő cikkek, melyektől azt remélnénk, hogy értelmes vitát generálnak, nem pedig azt, hogy immár 12 hozzászóláson keresztül vitatkozunk a szerző amúgy teljesen jó stílusán és kulturális-történeti tájékozottságán...

johnny711 2016.02.08. 10:45:18

@Tenebra: Tipikus, sárdobáló, gyermeteg hozzászólás: "Nem, nem a cikk amatőr, hanem Te!!! Belekötsz, pedig az nem is úgy van!!! Sőt, ellenkezőleg!!!". Kritizálsz azért, amiért nem írok konkrétumokat, ugyanezt csinálod...

Az érdekes amúgy, hogy westernekből írod a doktorid, és még nem hallottál ezekről a címekről. Meg az is, hogy ezt a stílust elfogadhatónak tartod. Majd linkeld be a doktorid, kíváncsi leszek rá, bár ezek alapján kétlem a létezését...

Főleg azért is, mert úgy látom, Te is, meg a cikk írója is szövegértési problémákkal küszködik. Nem az volt a problémám a bloggal/cikkel, hogy nem eléggé professzionális, ahogyan Te állítod. Az sem problémám, hogy a film túl professzionális, meg "kifinomult", amilyennek a cikk írója gondolja azt. A problémám az (századjára is leírva, gondolom, még mindig hasztalan), hogy a cikk írója megpróbálja magasröptűnek, hihetetlenül intelligensnek beállítani az írásait, holott egyáltalán nem azok. Szövegeit telenyomja túlzó, cifra szóvirágokkal, és szándékosan értelmelmezhetetlen és bonyolult körmondatokkal. Ponyvai sűrűség jellemző a szövegre: tele van idegen, professzionális szavakkal, de amit mond, az egyszerű, mint a faék, és túl van írva.

Az író ezzel igyekszik elfedni saját tájékozatlanságát, mert azt hiszi, valaki attól lesz intelligens, meg azért látszik meg a tudása, mert ilyen szavakat használ, meg fölöslegesen bonyolítja a mondatait. A filmválasztás azért amatőr, mert szándékosan igyekszik olyan filmeket választani, amelyek kevéssé ismertek. Direkt eltekint a mainstream-től, mert az túúúl mainstream, és ő profi, és ő már olyanokkal foglalkozik, amiket halandó ember még nem is látott, és talán nem is fog soha. Ezekkel az eszközökkel igyekszik magát a "buta csürhétől", a "tízmillió szakértőtől" eltávolítani, nem pedig valódi tudással. Aki komolyan foglalkozik a témával, az észreveszi, éppen ezért nem értem, hogy ha doktorizol, hogyan nem vetted ezt észre...

Nem tudok a cikkről érdemben vitázni, mert unalmas, korlátolt és egyszerű, amelyről nem lehet sokat beszélni. Igen, tele van cifra szavakkal, pár Sundance-filmmel, meg olyan mondatláncokkal, amiket kibogozni is nehéz, de attól még sekély. Semmi probléma nem lenne itt, ha az író felvállalná ezt a stílust, amelyben valóban ír. De nem, ő úgy akarja szövegét beállítani, mint a legmagasabb szintű értekezés. Remélem, így már érthető...

Sznobok, nem sznobok, mindenki ezt használja, még QT is, meg a Sight & Sound is, ahogyan linkeltem. És azzal, hogy magadat is föléjük helyezed, csak továbbra is erősíti állításomat, mely szerint olyan csapattal van itt dolgom, akik tudás helyett szavakkal igyekeznek maguknak tiszteletet kivívni. Valamint az is erősíti, ahogyan összefoglaltad pár mondatban a spagetti lényegét: rendkívül felületes. Attól, hogy azt használod, hogy "italowestern", még nem leszel menő.

Nem fogadjátok a kritikát, rögtön a "csinálj jobbat" elvével dobálóztok, mert amatőr módon képtelenek vagytok elbírni a hozzászólásokat. Sérti az önérzeteteket, valamint a gondosan felépített énképeteket magatokról, mint elismert filmszakértő. Dobálóztok a tízmillió kritikussal, holott pont ti vagytok azok, akik beletartoznak ebbe a tömegbe. Egy kritikához nem kell jobbat csinálnom, elég elmondani a véleményemet. Tényleg nem értem, hogy mi értelme van a kommentszekciónak, ha ennyitől már begőzöltök, és a blog teljes szerkesztősége rámugrik emiatt. Olvassa egyáltalán valaki a blogot a szerkesztőkön kívül?

Alec Cawthorne 2016.02.08. 11:12:13

@johnny711: Most épp nem tudok hosszasan írni. Este érkezik a válaszom.

Tenebra 2016.02.08. 11:36:38

@johnny711: Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten - ahogy mondani szokás. :D

Szerintem senkinek semmi baja nem lett volna a kritikáddal, ha azt nem ilyen személyeskedő, fellengzős stílusban teszed meg. Elvárod az alázatot és a "hozzáértést" a cikk írójától, miközben te magad képtelen vagy alázattal kommentelni. Ugye ezek után nem várható el, hogy itt majd mindenki korrekt legyen és komolyan vegye a hozzásólásod?

Én nem írtam, hogy csinálj jobbat, csupán azt, hogy írhattál volna konkrétumokat.

Most mondjuk már jobban értem, mi a bajod, és annyiban igazad lehet, hogy ezeket a filmeket nem sokan látták bizonyára. De kérem: egy cikk pont arra is jó lehet, hogy az ismeretet terjessze. Bevallom, a geekz blog bár lehetne szofisztikáltabb, és már itt is volt ekézve, de számomra azért annyi pozitívummal mindenképp bír, hogy feldobnak néhány olyan címet, melyekről nem hallottam, és érdekesek lehetnek számomra. Pl. A lápvidék harcosai ilyen volt annak idején, vagy a Wake in Fright is. Nagy tévedés, hogy attól valami elitista és unalmas, ha olyan címek vannak benne, melyek a "sundance"-en szerepeltek csak... Hát pont nem. Lehet, téged nem érdekelnek ezek, de mást pl. igen.

Ja, amúgy elmondanám, hogy a phd bár nem egy nagy szám ebben az országban, de továbbra sem arról szól, hogy odamész hatalmas tudással, és letaglózol mindenkit. A doktori disszertációhoz kutatni kell, elvégre azért mész ilyen képzésre vagy mire, hogy kutass. A kutatás meg azzal jár, hogy olvasol, filmet nézel, esetleg terpere mész. Tehát megint egy szép ellentmondásba keveredtél: ekézed a filmeket, hogy ismeretlenek, ugyanakkor nekem támadsz, hogy szégyelljem magam phd-s létemre, amiért nem ismerem ezeket... :D :D :D Oké.

Egyébként sokan olvassák a blogot, nemcsak mi. De tudod, engem nagyon nem is érdekelne, hogy olvassák-e az ismerősi köreinken kívül, mert nem a népszerűség miatt blogolunk, hanem mert szeretünk írni és elmélkedni filmekről. Olyanokról, amelyek lehet, a többséget nem érdeklik, vagy pont olyanokról, amelyek igen. Nem hiszem, hogy itt bárki elitista lenne. Bár sajnos a western úgy veszem észre, annak számít. De én írtam már itt horrorfilmekről, vagy volt post a Dallasról, egy "szappanoperáról" is.

A spagetti western kifejezés ügyében meg nem helyezem magam senki fölé, egyszerűen leírtam, hogy honnan származik a defníció. Én is használom, mivel tartottam már két kurzust is az egyetemen az olasz westernekről, ahol így ismerték a hallgatók is. Nekem nincs különösebben bajom vele, de én szeretem az olasz westerneket, és semmiképp sem értek egyet a korabeli amcsi kritikusokkal, hogy ezeket el kéne égetni vagy ócska "spagetti-westernek". Sőt én már művészfilmes sznob magyar kritikustól / filmteoretikustól azt a kifejezést is hallottam, hogy "makaróni western", kifejezetten gunyoros, degradáló jelzőként. Az italowestern semlegesebb, és egyébként Király Jenő szokta használni könyveiben.

De tőlem használhatja Tarantino is, meg a Sight & Sound is - az angolszász kultúrkörben ez vált elterjedtté. De ettől még a kifejezés történetében ott van, amit írtam: az amerikai felsőbbrendűség-érzet egyik kinyilvánítása. Hogy magukat "Én"-ként jelölik meg, akiknek joguk van "igazi western"-eket készíteni, míg ott vannak az európai "Másik"-ok, akiknek nincs joga beleütni az orrát az amerikaiak műfajába. Jóllehet, a peplum, a kosztümös, epikus történelmi film pedig pont az olaszok nagy találmánya, már Griffith Amerika hőskora előtt létezett, mikor az amerikai film még szárnyait bontogatta csak - és az amerikaiak pofátlanul lemásolták a sowrd-and-sandal filmekben a metódusokat. Fel lehetne tenni a kérdést tehát, hogy hogy mernek Quo vadis?-t vagy Ben Hurt forgatni Amerikában, mikor közük nincs az európai kultúrkörhöz ezeknek a filmeknek, csak témában. Akkor ilyen alapon lehetne "coca-cola peplum"-nak is gúnyolni a Ben Hurt, nem?

De hangsúlyozom még egyszer: engem nem zavar különösebben a spagetti-western kifejezés, csak jelzem, hogy ha az italowesternt elitista sznobizmusnak tartjuk, akkor tudjuk, hogy a spagetti-westernt is az elitista sznobok használták pejoratív jelzőként az olasz westernekre.

Alec Cawthorne 2016.02.08. 19:55:35

@johnny711: Előre szólok: a válaszom több kommentben érkezik majd. Habár Tenebra saját hozzászólásaiban már megírta egy töredékét annak, amit mondani szeretnék, mégis, annyira tenyérbemászó és pökhendi stílusban támadtál nekem, hogy kénytelen vagyok ismét reagálni rád. Pedig valójában már rég bannolni kellett volna téged, mert mostanra már látszik, hogy csak egy kötözködős troll vagy, de még ennek a kategóriának is a legalját képviseled. Csak hát te, a határtalanul tájékozott megmondóember, biztosan ismered Oscar Wilde mondását: "Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem."

"Látom, nagyon a szívedre vetted a kommentemet, nem ez volt a célom." - Óó, tényleg? Hm, nem is tudom. Végül is igazad lehet. Ha becsörtet valaki az ember blogjára olyan feldúltan, akár egy kiskamasz, akinek elvették a kedvenc játékát, és azt vágja a fejünkhöz, hogy pszeudo-intellektuális, amatőr, maníros és tájékozatlan kóklerek vagyunk (viszont érveket nem sorakoztat fel, csak kinyilatkoztat!), akkor virtuális vállveregetéssel kell jutalmaznunk az illetőt. Persze. A napnál is világosabb!

Egyébként a hozzászólásaid tele vannak inkonzekvenciákkal (igen, ez is idegen kifejezés, és igen, direkt azért használom, hogy még jobban felhúzzalak).

De kezdjük az italowestern terminusnál (jaj, bocsáss meg, kifejezésnél, most jól rá is csaptam a kezemre!). Első idézet (Sight and Sound): oké, elfogadom, hogy itt így hivatkoznak rá, de ez a megnevezés akkor sem pontos, ráadásul pejoratív is. Plusz miért is kellene mindent fenntartások nélkül kezelnünk, amit egy forrás ír, csak azért, mert a forrás angol nyelvű? Vagy mert Sight and Sound a neve? Nehogy azt hidd, hogy ami angol nyelven íródott, az megfellebbezhetetlen, kvázi (jaj, bocsánat, idegen szó!) Szentírás. Csak egy példa: vannak amerikai elméletírók, akik A Keresztapát film noirnak titulálják. Most akkor fogadjam el ezt csak azért, mert angolul íródott, vagy inkább higgyek egy magyar nyelvű forrásnak, ami gengszterfilmként definiálja? Egy kis kritikai érzék szorulhatna beléd. De nem is ez a lényeg. Ez a megnevezés nemcsak pejoratív és lealacsonyító, de egész egyszerűen nem igaz, amit a legelső posztodban állítasz, tudniillik az, hogy az italowestern megnevezést senki nem használja. Ez, úgy ahogy van, bődületes ostobaság, ráadásul súlyos ismerethiányról árulkodik. Igazából itt le is állhatnék, és abbahagyhatnám, mert ez már önmagában hatalmas K.O. Második forrás: QT. WTF??? Tarantino mióta filmes elméletíró? Ő egy filmkészítő, plusz egyben filmrajongó. Ne keverd már ide, könyörgöm.

Amúgy pedig német nyelvterületen pl. az italowestern kifejezés az elterjedt. Tessék, pár német nyelvű forrás:

books.google.hu/books?id=xqtMnwEACAAJ&dq=italowestern&hl=hu&sa=X&redir_esc=y

books.google.hu/books?id=MmX6fya6ZMAC&printsec=frontcover&dq=italowestern&hl=hu&sa=X&redir_esc=y#v=onepage&q=italowestern&f=false

És egy angol a kedvedért:

books.google.hu/books?id=GGKhCAAAQBAJ&pg=PA138&dq=italowestern&hl=hu&sa=X&redir_esc=y#v=onepage&q=italowestern&f=false

Néhány Filmvilág-cikk, amiben előkerül az italowestern kifejezés:

www.filmvilag.hu/cikk.php?cikk_id=11329

filmvilag.hu/cikk.php?&cikk_id=11932&gyors_szo=&kep=

És egy másik magyar nyelvű forrás:

eszmelet.hu/varga_anna-a-film-szaz-ev-maganya-a-magyar-kapitalizmus-muv/

Nos, szóval akkor megkérdezném: biztos vagy benne, hogy ezt a kifejezést SENKI nem használja? És igen, ahogy Tenebra is írta, Király Jenő is így hivatkozik erre a műfajváltozatra. Őt azért csak elismered te is, nem? Szóval akkor velem együtt ezek a szerzők is maníroskodó, mesterkélt, amatőr ál-entellektüelek? Elitista sznobok? Ráadásul maguk az olaszok is (!) a „western all'italiana” kifejezéssel illetik az italowesternt. Csak azért, mert pár amerikai ráragasztotta ezt a gúnynevet erre a műfajra, még nem kötelességem azt fenntartások nélkül elfogadni, szerintem lehet saját véleményem, és az jogom van az általam pontosnak, tiszteletteljesnek vélt elnevezést használni.

Alec Cawthorne 2016.02.08. 19:57:18

Menjünk tovább. Ezt írod:

"Elolvasom a cikkeidet, mert nem tudom, hogy Te, vagy valaki más által, de folyamatosan özönlenek a linkek a Színházi és Filmes Emberek csoportjába. Rákattintok, belenézek, mert érdeklődő ember vagyok, aki szeret olvasni, tájékozódni, és kihasználom az internet nyújtotta lehetőségeket, mint pl. a kommentelést és a véleménynyilvánítást. Nem tudom, miért nyomod ennyire a cikkeidet, ha nem viseled el a kritikát. Miért van egyáltalán kommentszekció?"

1.) Ha nem tetszik, hogy az említett csoportokban rendszeresen megjelennek az írásaink, tégy panaszt a csoport moderátorainál és kérelmezd, hogy az ilyen jellegű posztokat töröljék. Ha azonban nem szándékozod ezt megtenni (miért is szándékoznád, csak még jobban kiröhögtetnéd magad), akkor légyszives, hallgass. Ignorálni is lehet a neked nem tetsző posztokat, és akkor nincs probléma. Az szuper, ha érdeklődő ember vagy, de még egyszer kérdezem, mert úgy látszik, az első alkalommal nem ment át: ha egy cikket rossznak tartasz, akkor miért töröd magad és olvasol el utána több tucat hasonló cikket, ugyanattól a szerzőtől? Erre adj érdemi választ, kérlek. Szerintem itt két lehetőség van: vagy mazochista vagy, és akkor nincs több kérdésem, vagy egyszerűen csak ennyire buta. Kommentelni pedig természetesen lehet, véleményt is lehet nyilvánítani, de nem úgy, ahogy te teszed. Bejössz ide hatalmas mellénnyel, mintha épp most nyerted volna meg a waterloo-i csatát, és elkezdesz személyeskedni, érveket viszont nem kegyeskedsz hozni. Mert igen, az, hogy szerinted egy szerző amatőr, ál-intellektuális, hazug, felszínes és tudományoskodó, az személyeskedés! Ezek súlyos kijelentések, amiket indokolni kell. Az álláspontod megérvelése azonban nem történt meg megnyugtatóan. Sőt! Sehogyan sem történt meg! Ez itt a baj. Amit most elmondtam, az lejött elsőre is, vagy mondjam el ezt még egyszer, tagoltabban? (És mielőtt még rávágnád, hogy személyeskedek: igen, személyeskedek! De mégis, ilyen előzmények után mi a csudát vársz?)

Még egy idézet tőled:

"Ami felhúzott, hogy szörnyen fennhéjázó módon írsz..."

Igen, az tényleg nagyon látszik, hogy felhúztad magad rajtam, sőt nekem úgy tűnik, a hozzászólásaid mögött egy duzzogó, frusztrált és rosszindulatú görcsember áll, aki valamiért mintha személyes ellenszenvet is érezne irányomban.

Azt mégis honnan veszed, hogy a Majkás-Wellhellós rövidített verzió nem pusztán neked szól, hanem más olvasóknak is? Te vagy egyedül említve, mint a verzió "címzettje". Aljas és rendkívül gerinctelen próbálkozás, hogy ezzel azt próbálod sugallni, más látogatókról is ugyanazt gondolom, amit rólad. Ami nyilván egy baromság. Gátlástalanul hazudozol.

Mit értesz az alatt, hogy ponyvai sűrűség jellemzi a szöveget? Miért ponyvai? Plusz azt írod, rendkívül egyszerű dolgokról írok, nagyon korlátoltak az írásaim. De ha már bonyolultnak és értelmezhetetlennek tartod az egyébként teljesen hétköznapi összetett mondataimat (amelyek egy közepesen intelligens értelmiségi számára nem jelenthetnek kihívást), szóval ha már a szöveget magát sem sikerül teljesen megértened, akkor hogy minősítheted tartalmi, érdemi vonatkozásban egyszerűnek? Hogy lehet faék-egyszerűségű a mondandóm, ha már magát a szöveget sem tudod értelmezni? Megint egy ellentmondás. És ne haragudj, de ez már a te mentális képességeidről árulkodik. Ez a szöveg stilisztikailag semmivel sem bonyolultabb, mint egy átlagos, hosszabb lélegzetű magyar filmes esszé. Ebből a szempontból teljesen hétköznapi, nincs benne semmi különös cifraság. Rengeteg ilyen szöveggel találkozhatsz a neten és folyóiratokban, könyvekben. Ha olvastál volna ilyeneket, egyáltalán nem lenne meglepő. Ennyit arról, hogy "átlátsz a próbálkozásomon". Az idegen szavak is teljesen átlagos, hétköznapi terminusok. "Identitás", "reprezentáció", "asszimiláció", "kollektíva", "multikulturalizmus", "etnikum", "asszimiláció" - ezek minden tanult ember számára alapvető fogalmak. Egyáltalán nem meglepőek, nem kirívóak, nem "egzotikusak" (jaj, bocs, idegen szó!), nem manírosak, mert mindenki használja őket, teljesen bevett kifejezések.

Alec Cawthorne 2016.02.08. 19:58:14

Na még egy ellentmondás:

"A filmválasztás azért amatőr, mert szándékosan igyekszik olyan filmeket választani, amelyek kevéssé ismertek. Direkt eltekint a mainstream-től, mert az túúúl mainstream, és ő profi, és ő már olyanokkal foglalkozik, amiket halandó ember még nem is látott, és talán nem is fog soha."

Figyelj már, ha olyan filmeket hozok fel, melyekről a többség nem hallott, az nem a tájékozottságomat, az átlagon felüli filmismeretemet bizonyítja? Nem azt bizonyítja, hogy jobban beleástam magam a témába, mint egy laikus, vagy egy "amatőr", ahogy te mondanád? Újabb súlyos önellentmondás. Inkonzisztencia - csak hogy még egy hajszáladat kihúzd dühödben! :D Másrészt igazából nézd csak meg, milyen színészek szerepelnek a filmekben: Ed Harris, Michael Fassbender, Michelle Williams, Hilary Swank, Mads Mikkelsen, Eva Green - egy csomó A-kategóriás sztár. Tommy Lee Jones pedig két filmet jegyez rendezőként és mindkettőben játszik is. A The Only Good Indian az egyetlen film, amiben nincs nagy név. Viszont van itt pár széles körben ismert és sokat elemzett film, melyek a neowestern kategórián belül ezek akár mainstreamnek is mondhatók. Nem hiszem, hogy neowestern iránt érdeklődő filmnéző ne hallott volna pl. a Melquiades Estradáról.

De menjünk tovább. Így szólsz:

"Nem tudok a cikkről érdemben vitázni, mert unalmas, korlátolt és egyszerű, amelyről nem lehet sokat beszélni."
Aha, persze. Kifogást gyártani azt tudsz. Lefordítom magyarra ezt a mondatodat: "Nem tudok a cikkről érdemben vitázni, mert csak egy unalmas, korlátolt és egyszerű troll vagyok, akinek nincs élete, meg érvei sem."

Aztán azt mondod:
"Semmi probléma nem lenne itt, ha az író felvállalná ezt a stílust, amelyben valóban ír. De nem, ő úgy akarja szövegét beállítani, mint a legmagasabb szintű értekezés."
Mi van a stílussal? Nem vállalom fel a stílusomat? De hát azt mondod, épp hogy nagyképű, fennhéjázó és maníros a stílusom? Mi ez, ha nem a stílus felvállalása? Szerintem te magad sem tudod már, hogy mit akarsz mondani...

"Sznobok, nem sznobok, mindenki ezt használja, még QT is, meg a Sight & Sound is, ahogyan linkeltem. És azzal, hogy magadat is föléjük helyezed, csak továbbra is erősíti állításomat, mely szerint olyan csapattal van itt dolgom, akik tudás helyett szavakkal igyekeznek maguknak tiszteletet kivívni."

Mutass már rá, hogy ki és hol helyezte magát QT és a S&S fölé! Vagy ha neked már az is annak minősül, hogy van saját véleményünk, és ennek hangot is merünk adni, akkor nincs miről beszélnünk. Te mondod, hogy mi vetünk gátat az értelmes vitának, mert "elnyomjuk" a "bíráló szándékú embereket", mint amilyen te is vagy (hö-hö-hö), most meg épp úgy gondolod, hogy NEKÜNK nem lehet önálló véleményünk, mert QT-hoz meg a S&S-hoz kell igazodnunk. KÖTELEZŐEN. Aha. Oké. Ide sem kell már írnom a végére: újabb ellentmondás.

"Nem fogadjátok a kritikát, rögtön a "csinálj jobbat" elvével dobálóztok, mert amatőr módon képtelenek vagytok elbírni a hozzászólásokat."

Hol írtuk, hogy "csinálj jobbat"? Vagy hol képviseltünk ehhez hasonló mentalitást (francba, újabb idegen kifejezés!)? Idézd kérlek, de pontosan, mellébeszélés nélkül! Megint olyan kijelentéseket akarsz nekünk tulajdonítani, amilyeneket egész egyszerűen NEM tettünk. Elképesztő a hozzászólásaid szánalomfaktora.

Azt mondod:

"Sérti az önérzeteteket, valamint a gondosan felépített énképeteket magatokról, mint elismert filmszakértő. Dobálóztok a tízmillió kritikussal, holott pont ti vagytok azok, akik beletartoznak ebbe a tömegbe. Egy kritikához nem kell jobbat csinálnom, elég elmondani a véleményemet. Tényleg nem értem, hogy mi értelme van a kommentszekciónak, ha ennyitől már begőzöltök, és a blog teljes szerkesztősége rámugrik emiatt. Olvassa egyáltalán valaki a blogot a szerkesztőkön kívül?"

1) Miért is tartozunk bele ebbe a tömegbe? 2) Nem véleményt mondtál el, nem mondtál el semmit, csak sárral dobálóztál. 3) Igen, olvassák, nyugodt lehetsz. Ha szétnézel, látod, hogy pl. nemcsak te vagy az egyetlen kommentelő az oldalon. Sőt mások képesek normálisan megnyilvánulni, veled ellentétben.

Amúgy nem is kellett volna reagálnom rád, mert csak a drága időmet pazarlom, de ellenállhatatlan késztetést éreztem, mert rendkívül irritáló jelenség vagy. Tipikus magyar troll vagy, akinek semmi nem jó, aki mindenkit kritizál, aki mindent jobban tud, és csak a kötözködés öröméért, merő rosszindulatból kezdeményez tökéletesen felesleges vitát. A végén meg saját magából csinál komplett hülyét, miközben mások idejét is elcseszi vele. Kb. a legdestruktívabb elem vagy, aki csak megfordult az oldalon.

Na, nyomunk még egy kört vagy távozol végre? Én nem fogok belefáradni, ilyesmiben ne is reménykedj. De szerintem fogadd el: bepróbálkoztál, ráfaragtál. Nálam érvek nélküli fröcsögéssel, kényeskedéssel és rosszmájúskodással semmit nem fogsz elérni. Lehet, hogy máshol működik ez az ócska szöveg, meg ez a plebejus típusú "csalódott olvasó"-karakter, akit alakítasz, de itt nem.

Alec Cawthorne 2016.02.08. 20:28:18

Plusz még valami:

"ne csak a felszínt, meg a divatot kövesd"

Most akkor a divatot követem, vagy ismeretlen, no-name filmekkel dobálózom? Természetesen a kérdés költői volt, nem várok választ rá.

Sőt, a többire sem. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elváljunk egymástól szép csendesen, könnyek között.
süti beállítások módosítása