A Két nap, egy éjszaka visszafogott, minimalista történet egy munkásosztálybeli nőről, Sandráról (Marion Cotillard), aki végiglátogatja kollégáit, hogy meggyőzze őket, mondjanak le jutalékukról annak érdekében, hogy ő megtarthassa az állását. Az alapszituáció egyszerű, mint egy pofon, és a Dardenne-fivérek szerencsére a "kevesebb több" elve mellett teszik le voksukat. Nem áll szándékukban komplikálni filmjüket. A Két nap, egy éjszaka a kallódó, csellengő ember "cselekménysémáját" hasznosítja, látszólag nincs benne semmiféle figyelemreméltó trouvaille vagy csavar. Egy fiatalasszony házról-házra jár, könyörületért kuncsorog munkatársainak. Az írók a legkülönfélébb embertípusokat sodorják össze: van, akiben túlbuzog az empatikus készség, és páratlan erényekről tesz tanúbizonyságot, de olyan is akad, aki durván elutasítja hősnőnket. És a legfontosabb: egyetlen percre sem érezzük, hogy a vásznon pergő események ne lennének húsbavágóan realisztikusak.
Voltaképpen az a legjobb ebben a filmben, hogy bár teljességgel hétköznapi (mondhatni prózai) szituációkat vonultat fel, mégsem válik vontatottá. Sőt, épp ellenkezőleg: habár nem műfaji filmről beszélünk, mégis, egynémely pillanatban szinte thrillereket megszégyenítő feszültség telepszik a képekre. A közönség szinte székébe préselődve szorít Sandrának azért, hogy sikerüljön elérnie egyszerű, ám fontos célját. Az akkurátus környezetrajz és az érzékeny karakterizáció híven szolgálja a nézői azonosulást. Sandra és családja vigasztalan munkásosztálybeli miliője kényelmetlenül valósághűnek tetszik. Ezeken a képeken bizony nem vakító fehérségű léckerítéseket, gondosan nyírt, virítóan zöld pázsitot, fényesre sepert garázsfeljárót és nyárspolgári eleganciájú lakóházakat láthatunk. Hősnőnk egyéniségtelen, szürke falak között tengeti monoton mindennapjait családjával. Szívszorító érzés fogja el a nézőt: minden egyes kép mozdíthatatlanságot, statikusságot sugall. A Sandra és férje kapcsolatát jellemző lefojtott kedélyesség csak ráerősít erre az alapérzületre.
A lakásenteriőrök klausztrofób hangulatot árasztanak. Sandra marékszámra nyeli a nyugtatókat. A férj tehetetlenül szemléli neje kilátástalanságba süppedését. Szimpatikus, jobb sorsra érdemes hősök járnak-kelnek a vásznon, akikért érdemes szorítani, ugyanakkor az első perctől fogva nyilvánvaló, hogy egy igazságtalan és közönyös társadalom áldozatai. Képtelen kitörni nyomorúságos társadalmi státusukból. És a film ezt egyetlen percig sem tagadja. A zárlat is a "semmi sem változik" keserű tanulságát visszhangozza. Habár rövid időre úgy tűnik, hogy Sandra - néhány kollégája emberséges gesztusának köszönhetően - elkerüli a munkanélküliséget, ám ezért cserébe súlyos kompromisszumot kellene kötnie. Hősnőnk erre nem hajlandó. Ez a végső etikai dilemma kifejezetten jót tett az addig is megrázó és feszült filmnek. Csak még inkább kidomborítja a munkáltató rendszer hihetetlen aljasságát. Illúziómentes zárókép tárul elénk: ebben a világban a döntnökök úgy játszanak emberi sorsokkal és egzisztenciákkal, ahogy kisgyerekek a babákkal. Önfeledten, könnyedén, erkölcsi- és felelősségérzet nélkül, a következmények iránt hűvös közönnyel viseltetve.
A Dardenne-fivérek külön érdeme, hogy a végső, Sandra számításait keresztülhúzó fordulat ellenére nem zárják pesszimista szájízzel filmjüket. Ugyan az asszony életének egyetlen gondja sem oldódott meg, de az utolsó képsorok mégis némi reményt csempésznek a publikum szívébe. Szinte tökéletes tehát a lezárás: ambivalens, elgondolkodtató, a stáblista végiggördülése után is velünk maradó. Ami Marion Cotillard teljesítményét illeti, nem fukarkodhatunk a méltató szavakkal a francia színésznőt illetően. Görnyedt hátú, gyógyszerfüggő és depressziós családanyaként új oldaláról mutatkozik be, és nagyfokú hitelességgel végzi feladatát. Teljességgel egybeolvad ezzel a sallangmentes, szikár, naturalista közeggel. Feledhetetlen alakítást nyújt. És habár ezúttal egy gyűrött tekintetű, megfáradt átlagnőt kellett megformálnia, ragyogó szépsége még így is átdereng a karakteren és a képeken. Hiába, van az a sugárzó erejű báj, amit még a legügyesebb sminkes sem tud leradírozni egy női arcról. 
Megsüvegelendő a Dardenne-fivérek tette azért is, mert napjaink mozijából fájóan hiányzik ez a fajta őszinte, pózmentes naturalizmus. Manapság úgy kell az ilyesmi az avatott szemnek, akár hajléktalannak egy falat kenyér. Korunk lelketlen, műanyag látványparádéi, CGI-demonstrációi pontosan ezt a fajta érzékenységet és kíváncsiságot ölik ki a filmekből. Pedig nem szuperhősök, űrlények, vicsorgó szörnyek vagy lézerpuskával felfegyverzett, forradalmár tinédzserek között élünk. E szegényes képzelet-univerzum határain túl valódi, élő-lélegző emberek járnak-kelnek a világban.
Jó lenne, ha néhanapján emlékeznénk erre. Jó lenne, ha a mozi néhanapján emlékeztetne bennünket erre.
