Legutóbb Columbo hadnagy tíz legérdekesebb esetét gyűjtöttük össze nektek, most pedig itt az idő, hogy Jockey Ewing és családja legemlékezetesebb momentumaiból szemezgessünk. Előrebocsátom, nem volt könnyű összeállítani ezt a listát. Jómagam nagy rajongója vagyok a Dallasnak, rengeteg epizódot őrzök szeretettel az emlékezetemben, s bizony akadt néhány olyan rész, melyet nehéz szívvel ugyan, de le kellett hagynom a lajstromról. Ugyanakkor remélem, hogy a most következendő rangsor nemcsak a széria régi tisztelőiből fog nosztalgikus érzéseket előcsalogatni, de talán olyan nézőkben is felébreszti a halhatatlan szappanopera iránti kíváncsiságot, akik annak idején egyáltalán nem, vagy csak elvétve, "ad hoc" jelleggel nézték a Dallast. Persze azt azért nem hiszem, hogy a '90-es években volt ember Magyarországon, aki mind a 357 epizódot kihagyta volna. Hiszen emlékszünk: péntek esténként bizony kiürültek az utcák...

10. Calhoun nagy napja (High Noon for Calhoun, 1987, 10. évad, magyar bemutató: 1995.08.04.)
A 10. évadot gyakorlatilag két történetszál mentette meg a feledéstől: Wes Parmalee, az önmagát Jock Ewingnak kiadó szélhámos felbukkanása meglebegtette annak lehetőségét, hogy az idős, helikopterbalesetben elhunyt családfő esetleg "feltámadhat" és visszatérhet a képernyőre (végül nem így történt, és voltaképpen jobb is), az eszelős terrorista, B.D. Calhoun Jockey-val való konfliktusa pedig nem várt izgalmakkal gazdagította a szezont. Főhősünk rossz lóra tett, amikor hajmeresztő akcióval bízta meg Calhount: a fegyverbolond veteránnak az eredeti tervek szerint néhány közel-keleti olajkutat kellett volna a levegőbe röpítenie, hogy a kőolaj ára ismét felszökjön és ezzel enyhüljön a texas-i mágnásokat is egyre érzékenyebben érintő recesszió. Időközben azonban az olaj világpiaci ára hirtelen emelkedni kezd, a "merénylet" tehát okafogyottá válik. Jockey vissza is rendeli Calhoun-t és embereit, ám az öntörvényű terrorista megmakacsolja magát, és hősünk utasítása ellenére belevág a rizikós buliba. A "hadművelet" során néhány embere életét veszti, és csak egy hajszálon múlik, hogy ő maga szerencsésen megmenekül. Azt persze innen már nem nehéz kitalálni, hogy hazatérvén hová is vezet első útja... naná, hogy a Ewingokhoz! A High Noon for Calhoun felettébb izgalmas fejezet. Nem mindennapi módon varrja el a "terroristás" cselekményszálat. Calhoun elrabolja Jockey és Samantha fiát, a kis Johnny-t, ezzel pedig "rendkívüli állapotot" idéz elő Southforkban. Kiderül, hogy a bosszúszomjas félkegyelmű Los Angeles külvárosában tartja fogva a fiút. Végül az egész família a helyszínre siet, Jockey pedig hihetetlen bátorságról tesz tanúbizonyságot: egy szál revolverrel felszerelkezve maga száll szembe ördögi ellenfelével! Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az epizódban Jockey Ewing alakítja Ronald Reagant! Az egész szituáció a Délidőt idézi (ahogy az epizód eredeti címe is), a feszültség tetőfokára hág, a két férfi macskaegér-harca bámulatosan izgalmas, a megoldás pedig bravúros. Kalandra fel! Southfork népe megmutatja, hogy kell bánni a karabéllyal!


9. Viharos repülés (Survival, 1978, 2. évad, magyar bemutató: 1991.03.29.)
A korai részek közül minden kétséget kizáróan ez az egyik legdrámaibb. Jockey és Bobby magánrepülőgépen indulnak hazafelé aktuális üzleti útjuk végeztével, de hatalmas viharba keverednek, a pilóta elveszíti uralmát a jármű felett, és a gépet, fedélzetén a két Ewing-fivérrel, hirtelen elnyeli a föld a mostoha időjárási viszonyok közepette. A családban kitör a pánik. Ellie úgy dönt, hogy eltitkolja a szörnyű fejleményeket Jock elől, mert férje épp ekkortájt kezdett kilábalni komoly szívbetegségéből, és egy ilyen hír igencsak felzaklatta volna. A bölcs asszony "kezébe veszi az irányítást" Southforkban: a kíváncsiskodó zugfirkászokat hatalmas puskával hessegeti el, s megpróbálja tartani a lelket a Ewing-feleségekben (bár ez nem nagyon megy neki: Samantha alaposan a pohár fenekére néz, és a szorult helyzet csak előcsalogatja belőle a Ewing-klán iránti megvetését, s főként férje iránti gyűlöletét). Végül Jock mégis tudomást szerez a szomorú esetről. (E jelenet az egyik legmegrázóbb az egész sorozat történetében, Jim Davis alakítása pedig, mondanom sem kell, szenzációs.) A családfő - mindenki meglepetésére - nem roppan össze a lesújtó hírek hallatára, épp ellenkezőleg: mentőcsapatot toboroz, melynek feladata a roncs felkutatása lesz, s melynek élére Ray-t állítja. A testvérek végül szerencsésen előkerülnek - a viszontlátás pillanatai, ahol szavak helyett csupán a tekintetek beszélnek, feledhetetlenek -, de a sztorinak mégis ez az a pontja, ahol az első sötét árny hirtelen rávetül Southfork szivárványos-égszínkék egére. Talán itt tudatosul bennünk először, hogy a Dallas világában bizony korántsem halhatatlanok a szereplők. Az epizód mindemellett azért is fontos, mert kvázi megelőlegezi az egész széria drámai csúcspontját: Jock Ewing halálát. De erről kicsit később.

8. A Ewingok bukása (Fall of the House of Ewing, 1987, 10. évad, magyar bemutató: 1995.10.13.)
Ahogy már a címe is sugallja, ez bizony nem egy vidámpark-hangulatú epizód. Ha a Calhoun nagy napja a Délidő és egy '80-as évekbeli neokon akciófilm szórakoztató vegyüléke volt, akkor A Ewingok bukása egyértelműen a '70-es évek paranoia filmjeinek állít emléket, azzal a fontos különbséggel, hogy ebben az esetben nem az állam, illetve a kormányzat jogellenes magatartására derül fény, hanem - a néző szemében legalább annyira sérthetetlennek és időtállónak gondolt - Ewing Olajtársaság bűnös üzelmei kerülnek felszínre. És ez traumatikus élmény nekünk, nézőknek, hiszen valljuk be, fénykorában (a Corleone-családhoz hasonlóan) a Ewing-klán is az örök mintát, "a Római Birodalmat" modellezte - persze kicsiben. Na de a lényeg: Jockey végül hatalmasat bukik a Calhoun-incidensen: ugyan Ray és Bobby segítségével sikerül likvidálni a dühöngő őrültet, de a családdal félig-meddig együttműködő kormányügynökségek diszkréciója csak ideig-óráig jelent védőernyőt a Ewingok számára. Régi ellenlábasuk, Jeremy Wendell tevékenysége folytán ugyanis az egész eset az igazságügyminisztérium asztalára kerül, a Ewing-cég ellen pedig eljárás indul. Hatalmas jóvátételt kell fizetniük, az olajtársaság épületét elárverezik, és nem használhatják többé a cég nevét sem. Jockey persze ebbe nem nyugszik bele, és megelégelvén a politikusi elit körében otthonosan mozgó Donna Krebbs tétlenségét, Washingtonba repül és maga veszi kezébe az ügyet. Szinte az egész fejezet politikai háttéralkuk láncolata, elkeseredett és drámai küzdelem azért, hogy a fivérek megtarthassák apjuk cégét. A Ewingok bukása végig feszült, izgalmas, puskaporos levegőjű fejezet, nagyszerű párbeszédekkel (Jockey: "Engem nem érdekel a születés, kizárólag a halál - az olajtársaság halála!"), ráadásul a családi ellentétek is éleződni kezdenek. Nem túlzás kijelenteni, hogy az olajbirodalom romba dőlésével egyidejűleg a família is erjedésnek indul. Jockey csak még inkább elidegenedik anyjától és Clayton-tól, Bobby-val való viszonya is rideggé válik, ráadásul Pamela balesete - mely amúgy kétségkívül egy rettentő gagyi történetszálnak ágyaz meg - csak tetézi a belső konflikusokat. Egyébként az epizód egy konkrét jelenettel is adózik a '70-es évek oknyomozós paranoia-filmjei, pontosabban Az elnök emberei előtt. Jockey ugyanis egyezkedni kezd egy titokzatos háttéremberrel, akit szoros szálak fűznek az igazságügyhöz, s aki némi kenőpénz fejében talán el tudná simítani a problémát. (Később kiderül, hogy a férfi csak tőrbe akarta csalni Jockey-t, ám hősünk szerencsére még idejében felismeri a fenyegetést.) Egyáltalán nem véletlen, hogy főszereplőnk egy félhomályos parkolóházban randevúzik ismeretlen "őrangyalával", akinek az arca ráadásul végig takarásban van - ez a szituáció tökéletesen koppintja Az elnök embereit, hiszen amott a főszereplők találkoztak szakasztott ugyanilyen körülmények között a titokzatos informátorral, Mélytorokkal. Az epizód abszolút tetőpontja az egyik utolsó szcéna. Jockey beviszi magával Johnny-az irodába, ahol már teljes a zűrzavar: a régi bútorokat eltávolították, a jól ismert enteriőrök kongnak az ürességtől, a névtáblákat is kicserélik az ajtókon stb. Hősünk mégis arról beszél a fiának, milyen fontos megértenie, hogy a társaság mindennek ellenére tovább fog élni, mert az "egyet jelent a mi családunkkal", és jóval több, mint "egy csomó üveg meg vas". Ekkor váratlanul betoppan Jeremy Wendell - tenyérbemászó rókaképén diadalittas mosoly árad szét -, kitessékeli Jockey-t az irodából, s elárulja neki, hogy az épület mától az övé, valamint közli: kulcsszerepet játszott a Ewingok megbuktatásában. Wendell még Jock Ewing legendás portréját is le akarja akasztani a falról. Jockey azonban megakadályozza ("Ha hozzányúl a képhez, megölöm!"). Ő maga távolítja el a képet a falról, majd felmutatja fiának, öröksége amolyan igazi, kézzelfogható szimbólumaként: "Fiam! Ez a Ewing Olajtársaság!" Szívszorító és kolosszális.
7. Az égő ház (Ewing Inferno, 1983, 6. évad, magyar bemutató: 1993.06.25.)
Hát igen, a cím ezúttal is beszédes (az eredeti és a magyar egyaránt). Ezúttal sem csupán móka és kacagás vár Ewingjainkra: Az égő ház voltaképpen az egyik legsötétebb hangulatú, legerőszakosabb epizód, melynek végén igazán felforrósodik a levegő, ráadásul szó szerint! A mellékkonfliktusok (Jockey és Samantha, Cliff és Afton, valamint Bobby és Pamela kapcsolata romokban, Ellie depresszióba esik a sok családi válságtól, és Clayton oldalán "elmenekül" a házból stb.) önmagukban is ólomsúlyú drámaiságot hordoznak, és azt is szórakoztató nézni, ahogy az eszelős Catherine Wentworth pitizik Bobby-nak, mint egy kiskutya, de a fejezet sava-borsát ezúttal Ray és Jockey ellentéte szolgáltatja. Ray megszállottan keresi azt az embert, aki felelőssé tehető unokaöccse, Mickey Trotter autóbalesetéért. Végül Fenton seriff segítségével kinyomozza, hogy Walt Driscoll - a férfi, aki nekiütközött Mickey-nek - merényletével valójában Jockey-t akarta eltenni láb alól. Úgyhogy Ray - akinek intellektuális képességei egyébként nem sosem verdesték az egeket - arra a következtetésre jut, hogy Jockey a felelős a fiatal lovászfiút súlyosan megnyomorító, tragikus balesetért. (Hogy ez az okfejtés mennyiben hibás, abba most ne menjünk bele, de hát ismerjük a jó öreg Krebbs-t: előbb cselekszik, aztán gondolkozik). Ray tajtékzik a dühtől, beront a farmra, és rátámad a mit sem sejtő Jockey-ra, akit Samantha alkoholizálása már amúgy is letargikus állapotba taszított, és számonkéri a történteket féltestvérén. Innentől már azok is sejthetik, mi következik, akik anno esetleg lemaradtak erről az epizódról. Bizony, egy jó kis testvérbunyó, ami igazán forró hangulatban ér csúcspontjára: Jockey és Ray elkeseredett verekedése közben lángra kap a ház! (Az előtérnek mondjuk ekkorra már mindegy, azt Samantha már előzőleg gondosan kidekorálta egy piásüveg tartalmával.) Ráadásul a zárlat is baljóslatú: hőseink képtelenek eloltani a tüzet, csak szerencsétlenkednek, céltalanul botorkálnak a lángnyelvek között, miközben Samantha és Johnny békésen alszanak az emeleten (előbbi természetesen csontrészegen). Egyszóval: ez a második legizgalmasabb cliffhanger a sorozat történelmében! És biztosan a legforróbb. (Érdekesség: Mickey Trotter a következő évad elején meghal a sorozatban. Fiatalon távozott az élők sorából a karaktert alakító Timothy Patrick Murphy is. 29 éves korában, 1988-ban végzett vele az AIDS. Nem nehéz kitalálni: nem az ellenkező nemhez vonzódott. Öccse 2001. szeptember 11-én a World Trade Center elleni terrormerénylet áldozata lett.)


6. A galambvadászat (The Dove Hunt, 1979, 3. évad, magyar bemutató: 1991.08.23.)
A Ewing-klán férfitagjai - Jock, Bobby, Jockey és Ray - galambvadászatra indulnak, hogy így vezessék le a közelmúltban felgyülemlett családi feszültséget (vagy hogy így tegyenek eleget a "férfi princípiumoknak" - kinek hogy tetszik), ám nem is sejtik, hogy a sors ezúttal a préda szerepét osztotta rájuk. A poros kisvárosban, ahová betérnek fegyvereket és szerszámokat vásárolni, hamar felismerik a rongyrázó Ewingokat. A helyi kocsmában tárt karokkal várja őket egy harcsabajszú vénemberből és öles termetű legényeiből álló fogadóbizottság. Ewingjaink  elpáholják a kellemetlenkedőket (pontosabban Bobby-ék páholnak, Jockey pedig megszeppenve ücsörög a sarokban), és bár az imént említett öregember motyog valamit arról, hogy személyes elszámolnivalója van Jock-kal, hőseink (beleértve a családfőt is) egyetlen szavát sem veszik igazán komolyan. Nagy kár, mivel kicsit később ugyanez a társaság keresi fel őket, immáron a természet lágy ölén, távol a civilizáció oltalmat nyújtó bástyáitól. Ezúttal pedig szép szavak helyett már a fegyverek beszélnek: a támadók tüzet nyitnak barátainkra, Jock és Jockey pedig komoly sérülést kap. Mire alábbhagy a fegyverdörgés, Bobby és Ray sikeresen ártalmatlanítja a minden hájjal megkent gazembereket, akiknek élemedett korú vezetőjéről végül kiderül, hogy Jock néhány évtizeddel ezelőtt valóban földönfutóvá tette, méghozzá bosszúból, mert a férfi nem volt hajlandó eladni neki a farmját. A nagyszerű feszültségkezeléstől és az izgalmas akciójelenetektől eltekintve azért is különösen emlékezetes ez az epizód, mert szenzációsan árnyalja Jock karakterét. A Ewing-család feje a kiszolgáltatottság pillanataiban beismeri, sőt megbánja hajdani tettét, és ezáltal bizony elmondhatjuk, hogy magasabb erkölcsi nívót képvisel, mint a számvetésnek általában már a gondolatától is irtózó Jockey. (Akinek kezdetben vegytisztán sátáni karaktere persze később szintén finomodik, sőt ez a folyamat már ekkortájt elkezdődik.) Az pedig csak még szimpatikusabbá teszi Jock figuráját, hogy a halál közelsége voltaképpen kiteljesíti Canossa-járását. Nemcsak az iménti bűnét "gyónja meg" nyilvánosan, de Jockey-nak elárulja szívszorító titkát: Ellie előtt egyszer már nős volt, s egykori felesége most egy elmegyógyintézetben tölti mindennapjait. Összességében véve ez a rész nagyon jól megalapozza Jock karakterének alapvető ellentmondásosságát: kemény, vérbeli texasi bivaly ő, aki, ha úgy érzi, szükséges, felrúgja a fair play szabályait, de mindig rendelkezik annyi humánummal és önkritikával, hogy utólag korrigálja hibás döntéseit. A galambvadászat egyébként a Gyilkos túrához hasonló, természeti közegben játszódó thrillerek előtt tiszteleg. Persze senki ne nyugtalankodjon, a Ewingokat nem éri semmiféle emberi megaláztatás vagy szexuális abúzus: macsóságuk szerencsére sértetlen marad.


5. A negyedik fiú (The Fourth Son, 1980, 4. évad, magyar bemutató: 1992.02.21.)
Ebben a részben derül fény a sorozat történetének egyik legnagyobb fordulatára: Ray, a Ewing-klán mellett felcseperedett cowboy, aki hosszú évek óta igazgatja a farmot, és akit mindenki családtagnak tekint (egyvalakit kivéve, gondolom, nem kérdéses, kire is célzok), valójában az öreg Jock balkézről született fia (vagy Jockey szavajárásával élve: "fattya"). Nagyon érdekes egyébként, hogy ezt a csavart a fáma szerint épp a Jockey-t alakító Larry Hagman javasolta a széria íróinak, mondván, jót tenne a történetnek, ha végre Ray is kapna egy saját történetszálat (megjegyzem, a tollnokok egyébként sem osztottak kedvező lapokat a karakternek: a Mickey Trotter-ügyet és "a negyedik fiú" rejtélyét leszámítva nem igazán kapott önálló sztorikat, s szinte minden egyes szezonban kevés vizet zavart). Nos, szó se róla, ez a fordulat valóban jól sült el, és ráadásul bőven nemcsak Ray problémái (identitásválsága, apahiánya) kerülnek középpontba, de ez az epizód megintcsak árnyalja Jock figuráját is. Beszédes jelenet, amelyben Ray mostohaapja, Amos Krebbs felkeresi az öreg Jock-ot, és szembesíti a megdöbbentő igazsággal. A Ewing-família alapítójának látszólag arcizma sem rezdül, belül azonban gyötri a lelkiismeret-furdalás és a szégyenérzet, s legnagyobb meglepetésünkre nem küldi el a fészkes fenébe az őt aljas módon zsarolni próbáló Amost. Azon ritka pillanatok egyikének vagyunk itt tanúi, amikor Jock, felülkerekedve John Wayne-i, westernhősi ösztönein (Jock ugyanis, ne kerteljünk, "a sorozat Wayne-je"), ellágyul, és enged a kókler követelésének. Fizet Amosnak, hogy a férfi ne kürtölje világgá Jock és az azóta elhunyt ápolónő, Margaret hajdani viszonyát (mellesleg ártatlan, igazi '40-es évekbeli hollywoodi melodrámába illő "háborús szerelem" volt az övék). Két zseniális jelenetet emelnék még ki: az egyikben Jock elárulja Ray-nek származása titkát (fantasztikusan megírt, visszafogott, giccsmentes mozzanatokról van szó), a másikban a családfő azon töpreng, miként mondja el feleségének eme hihetetlen fejleményt. Ezután Ellie is megjelenik, és az idős házasfelek talán legmeghittebb, legszebb dialógusa kezdődik el. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Jock akkor jelenti be az egész család előtt a nagy hírt, amikor Jockey és Bobby épp ölre mennek egymással az aktuális üzleti ügyek miatt. Jockey természetesen nem repes az örömtől. Ha jól belegondolunk, kissé emlékeztet mindez a Star Wars "Én vagyok az apád"-szituációjára, azzal a különbséggel, hogy Ray-nek Darth Vader itt nem az apja, hanem a bátyja. És az Erő ezekben a szezonokban még nagyon is Jockey-val van. Fúrja is majd Ray-t, ahol éri. Bocsánat, "a fattyút".
4. A háromszázadik (Three Hundred, 12. évad, 1989, magyar bemutató: 1996.09.20.)
Bizony, jól sejtitek: ez a háromszázadik epizód, és az a címe, hogy A háromszázadik. Annyi bizonyos, hogy az írók nem töltöttek hosszú, álmatlan éjszakákat eme önreflektív geg kitalálásával. Azonban amilyen fantáziátlan ez a cím, olyannyira emlékezetes maga az epizód. Tulajdonképpen az összes mellékszál másodlagossá válik, és az egész fejezet arra összpontosít, hogy Jockey és Bobby, a két, egymás iránt ellentmondásos érzelmeket tápláló fivér viszonyát tematizálja. Jockey késő estig az irodában marad. Öccse háta mögött újra olajügyekbe akarja vágni a fejszéjét (miközben Bobby épp azzal a feltétellel vette vissza a társasághoz, hogy bátyja távol tartja magát az olajüzlettől, de Jockey számára ez természetesen vörös posztó volt), Bobby persze leleplezi, és ennek apropóján hatalmas veszekedést rendeznek az iroda folyosóján. Bobby dönt: azonnal kirúgja bátyját a cégtől. Jockey persze könyörög neki, hogy ne tegye. Amint lefelé mennek a lifttel, váratlanul elakadnak. Hamarosan rájönnek, hogy nincs mese: valószínűleg egész éjszaka egymásra lesznek utalva, összezárva egy talpalatnyi helyiségben. Szerencsére Bobby zsebében ott lapul néhány üveg bor, s hőseink kisvártatva fogyasztani is kezdik a mennyei nedűt, közben pedig nosztalgiázni kezdenek a múltról, apjukról, s a kezdeti rideg viszonyuk lassan újramelegszik. Rendkívül hangulatos epizód: egyszerre vicces és megható, ahogy a két főhős összegzi az eddigi háromszáz fejezet legfontosabb tanulságait, és mindketten sajátos értelmezéssel állnak elő mind saját személyiségüket, mind pedig testvéri kapcsolatukat illetően - ez pedig hallatlanul izgalmas. Az alkotók tehát a háromszázadik "jubileumi" Dallast egy igazán nagy dobással akarták megkoronázni, ez pedig sikerült is nekik. A háromszázadik tényleg mérföldkő a széria történetében. És ugyanakkor kellemes, üde színfoltot jelent, mivel messze kimagaslik az utolsó évadok hanyatló színvonalából.


3. Hattyúdal (Swan Song, 8. évad, 1985, magyar bemutató: 1994.08.19.)
A Dallas nyolcadik szezonja eléggé hosszúra nyúlt, és akkor még nem is beszéltünk az évadzáró epizódról, mely szűk másfél órán keresztül borzolja a kedélyeket, ráadásul nem is akárhogyan. A háromszázadikhoz hasonlóan a Hattyúdalt is afféle szintézisteremtő fejezetnek szánták, egy bombasztikus, nagyszabású zárlatnak, ami tenyérizzasztó cliffhanger helyett kivételesen teljes egészében elvarrja a szálakat, és nem arra utazik, hogy izgalomban tartsa a nézőket, kérdéseket vessen fel a jövőre vonatkozólag (vajon meghal-e XY, szénné ég-e a ház stb.). A Hattyúdal - ugyan váratlan csavarokban és akciódús jelenetekben ezúttal sincs hiány - inkább szívszorító drámai pillanatokat kínál a nézőközönségnek, és az epizód emocionális gócpontjait bizony máig nem feledjük. Bizonyos szempontból esszenciális Dallast kapunk: a nyitány hatalmas ünneplésjelenete (a Ewingok a Barnes-ok felett aratott legújabb diadaluk apropóján adnak partit) örvén feltárul mindaz a fényűző elegancia és luxus, amit az előző évadokban is megcsodálhattunk, és látszólag a szerepek is változatlanok: Bobby az aranypáncélos lovag, aki örülhet, hogy szívszerelme, Jenna Wade megmenekült az életfogytiglantól, Samantha elázva horkol a bárpulton, Ellie örül, hogy együtt a család, Clayton engedelmesen játssza a nyájas, vakító mosolyú, hernyóbajszú amorózót, Jockey pedig... hát igen, Jockey mintha lágyabb lenne. Samanthát illetően ugyan nem ismer pardont (egyetlen célja, hogy eltávolítsa a birtokról az asszonyt, hiszen kell a hely a fiatal húsnak, Mandy Wingernek), de az egész szezon alatt ezerszer szimpatikusabban viselkedett, mint Cliff Barnes, akin valahol itt ütköztek ki először az elmebaj első jelei. Másrészt hősünk még Lucy és Mitch Cooper házasságához is udvariasan gratulál (örvendetes is, hogy a legirritálóbb Ewing-családtag szedte a sátorfáját, és eltűnt a sorozatból, s nagy kár, hogy a 11. évadban, egy újabb pofáraeséssel és jó néhány kilóval gazdagodván, visszatér a farmra). Harmadrészt Mandy-vel való kapcsolata is unikális abból a szempontból, hogy nemcsak a vadászat szenvedélye vonzza a nőhöz, hanem őszintén szereti a fiatal modellt. (Ez a jelenet jól illusztrálja, milyen minőségű is e viszony.) Aztán ahogy közeledik az epizód vége, minden a feje tetejére áll. Samantha reménytelenül süllyed tovább az alkoholizmus pusztító mélységeibe, Catherine Wentworth pedig visszatér Dallasba, és (hatásszünet, dobpergés) megöli Bobby Ewing-ot! Bobby halála kétségkívül a sorozat második legdrámaibb momentuma. Hatásfokát talán csak az a tény csorbítja, hogy a haláljelenet (bármennyire is letaglózó és keserű) bizony kiakasztja az erre érzékenyebb nézők giccsdetektorát. Másrészt az egész eseményt súlytalanná teszi, hogy később az alkotók - mint ismeretes - meg nem történtté tették, és a kilencedik évad végén kiderül, hogy mindez csupán Pamela rémálma volt. (Hősnőnk ráadásul, mint utóbb kiderült, "végigálmodta" az egész kilencedik szezont, ami nem kis időmennyiséget ölel fel, ergo nem örültem volna, ha Pamela ébredése után rögtön rám lehel abban a zuhanyzófülkében.) Egyszóval remekül felépített, egyszerre hangulatos, vicces és megrázó epizód, a sorozat történetének egyik legfontosabb állomása, de azért vannak hibái, melyek mellesleg könnyen detektálhatók.
2. A szétszakadt család (A House Divided, 1980, 3. évad, magyar bemutató: 1992.01.03.)
Az egész sorozat legmozgalmasabb, legaprólékosabban felépített, a feszültséget sziporkázó érzékkel adagoló csúcsepizódja. Megvallom, sokat tűnődtem azon, hogy a dobogó legfelső fokára helyezzem-e, mert számos olyan értékkel bír, mely alapján bőven megérdemelné, ám végül felülkerekedett bennem a bizonyosság, hogy jobb volna, ha egy igazi, szívhez szóló drámai epizód foglalná el a trónt. A szétszakadt család pedig nem annyira a könnyfacsarásra pályázik, sokkal inkább krimibe illő izgalmakkal örvendezteti meg a nézőt. Jockey hatalma ebben a részben teljesedik ki: soha ezelőtt és ezután nem volt része ilyen hiánytalan, tökéletes győzelemben. Minden ellenfelével leszámol: korábbi szeretőjét, Christine-t és a nyerészkedő zugügyvédet, Alan Beam-et - akiket korábban szövetségesként kezelt, ám később a hátukba döfte a nagykést - eltávolítja a városból, a Kartell tagjainak aljas módon eladja délkelet-ázsiai olajérdekeltségeit (megmentve így a Ewing-céget a pusztulástól, korábbi üzletfeleit pedig a tönk szélére sodorva), Cliff Barnest pofára ejti, amikor lezáratja azt az olajkutat, mely egy réges-régi szerződés alapján megilletné vetélytársát, Samanthával pedig úgy játszik, mint macska az egérrel, ráadásul Bobby, megundorodván Jockey-tól, úgy dönt, elhagyja a birtokot, ezért vele sem kell már számolnia. Látszólag teljes tehát főszereplőnk győzelme. Meg kell hagyni, a harmadik évad az egyetlen, melyben Jockey kifejezetten antipatikus. Bevallom, a magam részéről egyébként mindig is őt kedveltem a legjobban (főként épp azért, mert a gonoszság és a cinizmus mellett mindig akadtak nagyon is emberi pillanatai, na, ezek itt még szinte teljességgel hiányoznak). A legidősebb Ewing-fivér ráadásul még korábbi partnerét, Vaughn Lelandet is tönkreteszi: a sunyi, de mindig lojális bankárt is belehajszolja a biztos bukást jelentő ázsiai üzletbe. Csoda ezek után, hogy a fél város Jockey vérét akarja? A szétszakadt család iszonyatosan dinamikus, tényleg egy idegőrlő krimi tempója jellemzi, a cliffhanger pedig felteszi a koronát a produkcióra. Ki lőtte le Jockey-t? 1980 nyarán tízmilliókat nyugtalanított a kérdés, voltaképpen egész Amerika felbolydult, s a nagy rejtély körül hirtelen gigászi tömeghisztéria bontakozott ki. A "Who Shot J.R.?" popkulturális jelenséggé nőtte ki magát, mindenki erről beszélt, még pólókat is árulni kezdtek ezzel a felirattal, sőt a fáma szerint magának Larry Hagmannek is busás fizetséget ajánlottak azért, ha kikotyogja a választ. Hagman azonban inkább a stúdiót pumpolta magasabb gázsiért. A színész állítólag rendesen megkérte az árát a negyedik évadbeli szereplésének, és többször is úgy tűnt, nélküle folytatódik a Dallas. Aztán persze mégsem így történt, nagy szerencsénkre. A többi már legenda.

 
1. A keresés (The Search, 1982, 5. évad, magyar bemutató: 1992.09.11.)
A Dallas történetének legdrámaibb fejezete. Ez az a rész, mellyel kapcsolatban azt kívánom, bár ne készült volna el (bárcsak legyőzte volna a gyilkos kórt Jim Davis, Jock Ewing legendás alakítója, és akkor nem kellett volna kiírni a figuráját a szériából), ugyanakkor mégis rendkívüli kegy számunkra, hogy elkészült, mert az is biztos, hogy sorozatkaraktert ilyen méltóságteljesen, elegánsan, tisztelettudóan sem ezelőtt, sem ezután nem búcsúztattak el. Valahányszor DVD-n újranézem A keresést, bevallom férfiasan, bepárásodik a szemem. Az egész epizód egyetlen, hatalmas, megszakítatlan memento, mellyel a Dallas alkotói Jim Davis és Jock Ewing emléke előtt tisztelegnek. A történet: miután tudomást szereznek róla, hogy Jock helikopterét Dél-Amerikában baleset érte, a Ewingok elkeseredett tanácskozásba kezdenek a teendőket illetően. Végül dűlőre jutnak: Jockey, Bobby és Ray repülőre szállnak, és meg sem állnak a dzsungelig: felkutatják a szerencsétlenség helyszínét. A család barátja, Punk Anderson várja őket a terepen. Megkezdődik a lázas kutatás, közben pedig mind az őserdőben veszteglő triumvirátus, mind pedig az otthon maradt női családtagok sodortatják magukat az emlékek árján: felidézik magukban a családfő alakját, a Jockkal kapcsolatos legfontosabb élményeiket. A keresés vitathatatlan erénye a Hattyúdallal szemben, hogy a színészek ezúttal nem játsszák túl a szerepüket, sőt példás visszafogottságról tesznek tanúbizonyságot. Nem gördülnek végig könnypatakok a grimaszba ránduló arcokon, és a dialógusok sem rugaszkodnak el annyira a valóságtól: egyszerűek, de sokatmondóak. A kísérőzene pedig sokat emel a legnagyobb pillanatokon: nem tolakodó, engedelmesen simul a jelenetek alá, egyszerre borús és méltóságteljes. Ráadásul ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a család valóban összefog: mindenki (bizony, még Jockey is) legemberibb oldalát mutatja. A lényeg pedig: ahogy fent már említettem, A keresés rendkívüli alázattal, kifinomultan hajt fejet Davis és Jock Ewing előtt. Jock karaktere, habár tipikus mellékszereplő volt, mégis hihetetlen kohéziós erővel bírt a családon belül: ő tartotta össze a széthúzásra nagyon is hajlamos família több generációját, pater familiasként őrködött övéi felett, sikeresen töltötte be a családalapító klasszikus, a 19. századi családregények óta jól ismert szerepkörét. Nélküle elképzelhetetlenek voltak a legendás, közös étkezések (kiváltképp a pontban hatkor ceremoniális rendben elkezdődő vacsorák), és az egyéb protokolláris aktusok, beleértve a békés (vagy békétlen) szalonbéli viszkizgetéseket is. Ennek az embernek (hús-vér színésznek és fiktív szereplőnek egyaránt) tekintélye volt: kellemes, szétcigarettázott baritonján minden dörgedelem komolynak és megfellebbezhetetlennek tűnt, barázdált arcán pedig egy kemény, izzadságos munkával eltelt élet képe rajzolódott ki. (A negyedik évad utolsó részeiben sajnos már nagyon látszott, hogy elhatalmasodik rajta a halálos kór: a színész végül alig tudott menni, jellegzetes "Antall József-parókát" hordott, és állítólag több epizódban is szinkronizálni kellett, mert a hangját is eltorzította a betegség.) Ahogy blogunk szerzője, Sir Cesare Finta Gonzago megfogalmazta egyszer: Jock Ewing még egy egészen más, egy New Deal előtti Amerikát képviselt, rendkívül hiteles gesztusokkal. Minden mondatának, minden arcrezdülésének súlya volt, s ahogy korábban már említettem: a Dallas "John Wayne-jeként" funkcionált. (Davis egyébként többtucat westernben szerepelt, nem egyszer Wayne oldalán - de mindig csak másodhegedűs volt, egészen a Dallasig.) Igazi, egyszerre konzervatív és modern westernhősként védelmezte a klasszikus polgári értékeket és jellegzetes self-made-man-ként egy személyben testesítette meg az invenciózus üzleti szellem, a szabadversenyes kapitalizmus diadalát. Egyszóval: ha meg kellene mintázni az igazi, huszadik századi amerikai férfit, én Jock Ewingról mintáznám meg. Halálával nemcsak a Ewing-testvérek, de kicsit mi, nézők is elárvultunk. A sorozat ugyan ezután még évekig virágkorát élte, de e robusztus, hihetetlen karizmájú ősatya karaktere tátongó űrt hagyott maga után, "utóda", Clayton Farlow figurája pedig sajnos a nyomába sem ért. (És ez részben persze Jim Davis és Howard Keel alkati különbségeiből is fakad.) Visszatérve az epizódhoz: a zárójelenet számomra igazi, nagybetűs dráma, mely még a nagyjátékfilmes mezőnnyel is felveszi a versenyt. Amikor a Ewing-testvérek az éjszaka közepén megérkeznek a farmra, hatalmas borostával, szomorúan fénylő tekintettel, és szembenéznek magányosan, megtörten üldögélő, a nosztalgiába belesüppedt anyjukkal, akkor nincs néző, aki ne érzékenyülne el. Ráadásul az igazán kolosszális pillanat csak ezután következik: Jockey kiválik a társaságból, kibotorkál a tornácra, előveszi apja aranyláncát, melyet Bobby talált meg a mocsár fenekén, és a sötét égre szegezi a tekintetét. Valami furcsa mosolyféle fut át az arcán, miközben könnyek kezdenek szivárogni a szeme sarkából. Egyszerre éli át a nosztalgiát és az árvaság megrázó élményét. Végleg felnőtté, Juniorból (J.R.) családfővé vált: egyszerre volt édes és keserű ez a felismerés a számára. Ahogy az epizód is - számunkra.

Eddig hát a lista. Természetesen rengeteg nagyszerű epizód maradt ki a felsorolásból. Napestig lehetne még mazsolázgatni az igencsak gazdag termésből. Viszont remélem, hogy ezzel a kis összeállítással sokakat visszaröpítettem az időben (a '90-es évek elejére, közepére, a meghitt melegségű péntek esték világába), sőt bizakodom, hogy esetleg azoknak is meghoztam a kedvét a sorozathoz, akik eddig elkerülték Jockey Ewingék halhatatlan történetét.

A Magyar Televízió 25 évvel ezelőtt, 1990. december 28-án vetítette le a Dallas első epizódját. Ennek apropóján íródott ez a cikk.