Ha unod már, hogy minden karácsonykor "kötelezően" a Die Hard vagy a Reszkessetek betörők! elé kell leülnöd, s hogy a kereskedelmi csatornák kínálata is csupán unalomig ismert animációs filmeket, émelyítően aranyoskodó, giccses komédiákat, "családi mozikat" ígér, akkor érdemes megízlelned Alec Cawthorne szupertitkos recept alapján készített ünnepi filmmenüjét, melyet kifejezetten az új izgalmak iránt fogékony nézőközönség igényeihez szabtam. Törjük meg a rutint, szemezgessünk olyan mozikülönlegességek közül, melyek ugyan tisztességesen szállítják nekünk a "karácsonyi hangulatot", de kicsit másképpen teszik ezt, mint ahogy azt megszokhattuk. Biztonsági öveket becsatolni! A most következő alkotásokról talán kevesebb szó esik az év utolsó napjaiban, ám tökéletesen egészítik ki a fenyőillat, a gyertyafény, a csillogó dekoráció és a gondosan becsomagolt ajándékok örömteli kavalkádját. Ezt a filmmenüt kóstold meg!
Előétel: Treevenge (2008, r.: Jason Eisener)
Ha ezzel a kevéssé ismert, ám zseniális kisfilmmel melegítünk be, akkor a későbbiek során sem lesz baj. A kényesebb gyomrúaknak talán túl nagy falat lesz, de legalább gyorsan lecsusszan a torkunkon, és jó előre jelzi számunkra, hogy itt bizony valóban nem hagyományos karácsonyi mozikat kell majd fogyasztanunk! Jason Eisener, a Hobo with a Shotgun című kolosszális bűnös élvezet rendezője már ebben az alig több mint 15 perces munkájában is megvillantja oroszlánkörmeit. Vérzivataros, mindenféle korrektségre fittyet hányó, zsigeri humorú horrorkomédiával van dolgunk, melyben a karácsonyfák megelégelik, hogy a gyarló emberek minden esztendő végén díszruhába öltöztetik, kizsigerelik, majd kihajítják őket. Fellázadnak hát "zsarnokaik" ellen, irtózatos mészárlást rendezve egy kisvárosban. Lelkiekben tényleg érdemes kicsit "rákészülni", akik ugyanis nehezen viselik az igazán durva tabusértéseket, azok talán érzékenyen fognak reagálni egy-egy mozzanatra, de mindenképp látnunk kell ahhoz, hogy a lehető legmesszebbre rugaszkodjunk a rózsaszínű, cukormázba fojtott karácsonyi giccsparádék horizontjától!
Első fogás: Blast of Silence (1961, r.: Allen Baron)
Több ízben is értekeztünk már a blogon erről az ínyencek fogára való, páratlan remekműről (például itt és itt). A Treevenge-ből megtudhattuk, hogy miként élik meg a karácsonyt a fenyőfák, a Blast of Silence-ből pedig kiderül, hogy hogyan birkóznak meg a karácsonnyal a bérgyilkosok. A Blast of Silence jéghideg, modernista tapintású portré egy olyan férfiról, aki még a keresztény kultúrkör legnagyobb ünnepén is magányosan tengeti estéit. Frankie Bono (maga a rendező alakítja szenzációsan) épp karácsonykor érkezik New Yorkba, hogy teljesítse legfrissebb megbízatását, és hidegre tegyen egy közismert helyi bűnözőt. Idővel persze kissé őt is rabul ejti az ünnep szívmelengető atmoszférája, felidézi magában egyik emlékezetes gyermekkori karácsonyát, és az is lehet, hogy még a szerelmet is megleli e mágikus pillanatban. Illúzióink azért ne legyenek: a Blast of Silence nem egy hollywoodi melodráma. A hóesés, a fenyőfák és az ünnepi pompában úszó, széles New York-i sugárutak csak a felszínt alkotják. Mögöttük mély csend honol. S ezt a csendet csupán egy elátkozott lélek kétségbeesett halálsikolya hasítja ketté. Boldog karácsonyt!
Második fogás: Minden, amit az ég megenged (All That Heaven Allows, 1955, r.: Douglas Sirk)
Most lazíthatunk egy kicsit, hiszen az előző étkünkkel ellentétben ez bizony valóban egy hollywoodi melodráma. Viszont mielőtt bárki is azt hinné, hogy ezúttal majd látogatást teszünk Giccsfalvára, el kell oszlatnom az esetleges félreértést: a Minden, amit az ég megenged ugyan valóban szolgál néhány érzelgős, könnyzacskóingerlő pillanattal, Douglas Sirk 1955-ös munkája voltaképpen torokszorító társadalomkritika. A történet arról szól, hogy az "öregecskedő" középosztálybeli özvegyasszony (Jane Wyman) nem hajlandó eleget tenni női princípiumainak, azaz "tartozni valakihez". Visszautasítja egy helyi öregúr házassági ajánlatát is, és gyermekei is mindhiába győzködik, hogy újra menjen férjhez. Aztán egy nap betoppan életébe a jóképű Rock Hudson, aki egyszerű, szerény kertészként tengeti az életét, és hősnőnk rögtön sutba vágja önmagának tett fogadalmát. Csakhogy a kapcsolat "rangon aluli", a korkülönbség pedig szembetűnő a fiatal férfi javára. A viszony hamarosan kivívja az asszony környezetének nemtetszését, sőt lassacskán saját gyermekei is ellene fordulnak, már-már megutálják. A direktor a kertvárosi Amerikában tomboló előítéletekről, képmutatásról és mérgező indulatokról készített sokkoló portrét. Közben persze néhol tényleg túlcsordul a romantikázás (Tenebra kollégám megjegyzése: "néha olyan szinten nyálas, hogy köpnöm kellett"), viszont a nyáltengert kiválóan ellensúlyozza Sirk kemény, s a maga korában egészen újszerű társadalombírálata. (Ne feledjük, jócskán a szexuális liberalizáció előtt járunk még.) A film egyetlen, igazi nagy gyengesége viszont Rock Hudson, bár ezt természetesen minden Sirk-opus esetében elmondhatjuk (ugyanis sajnos szinte az összesben feltűnik a művész úr). A csillogó, mesterséges képek viszont sajátos hangulatot árasztanak, és a karácsonyi feeling is vastagon bevonja a ragyogó-havas képeket. Hölgynézőink bizonyára valamelyest jobban élvezik majd. 
Harmadik fogás: A vizsga (2011, r.: Bergendy Péter)
Bizony, felkerült az étlapra az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje is. Bergendy Péter alkotása eredetileg a tévében landolt volna, és bizony mindez némiképp meglátszik a képi esztétikán, de ettől a kis "kellemetlenségtől" eltekintve bátran állítható, hogy A vizsga vérprofi mozifilm. És ami még ennél is fontosabb: vérprofi magyar műfaji film. Kitűnő "történelmi thrillert" láthatunk, mely a koromsötét ötvenes évek világába kalauzol bennünket - egészen pontosan '56 után járunk -, a történet magja pedig nagyjából így foglalható össze: a kommunista vezetés bizodalma megrendül néhány régi, megbízható ügynökében, ezért tesztelni kezdik az állambiztonsági rendszer szorgos hangyáinak lojalitását. Senki ne ijedjen meg a "magyar zsánerfilm" szóösszetételtől, legalábbis ebben az esetben ne: A vizsga végig rendkívül feszült tempót diktál, a dialógusok életszerűek, a színészi munka elsőrangú (Kulka János élete talán legnagyszerűbb alakításával örvendezteti meg a közönséget), a sötét, rendkívül gazdag képi miliő pedig felteszi a koronát A vizsgára. És persze mondanom sem kell: a fordulatokban bővelkedő történet karácsony este játszódik. Konspirálásra és dekonspirálásra fel!
Negyedik fogás: Tomboló terror (Invasion U.S.A., 1985, r.: Joseph Zito)
Újabb bűnös élvezet kerül ezúttal terítékre (a Menahem Golan-gagyigyár eme koronagyémántjáról nemrég írtam már egy külön cikket is, mely itt olvasható). A Tomboló terror, mint ahogy azt már korábbi írásomban is leszögeztem, a '80-as évek amerikai akciófilm-kultúrájának egyik esszenciája. Megvan benne minden, amiért szerettük ezt a zsánert: egy tömbből faragott - faarcú antiszínész által "eljátszott" - hős, aki már visszavonult a csatamezőről, de amikor az életére törnek, újra felcsatolja olajos csövű mordályát; vad és megmosolyogtató túlzásesztétika ("el kell spoilereznem", hogy Chuck apó bizony nemhogy egyetlen lövést nem kap be a film során, de a gazfickók még csak meg sem tudják benne ütni a mestert); filléres egysorosok; mulattató intertextuális utalások (az egyik ihletett jelenetben Chuck az '50-es évek egyik inváziós sci-fijét, az It Came from Outer Space című művet nézi a tévében, ami tökéletesen rímel Reagan hidegháborús paranoiájára); és persze - ami a mi szempontunkból most különösen fontos - Joseph Zito alkotása a karácsonyi hangulattal sem marad adós. Az egyik jelenetben a kertvárosi család békésen díszíti fenyőfájukat az udvaron. A csúcsdíszt az egyik gyermek helyezi fel a fára. Aztán a család bemegy a házba, hogy békésen megvacsorázzanak. Ekkor azonban feltűnik a film főgonosza, és egy félelmetes páncélököl segítségével kifejezetten kopárrá varázsolja a tájat. Azért ne aggódjatok, az ünnepi atmoszféra a későbbiek folyamán is visszatelepszik a képsorokra. Például amikor Chuck Norris és néhány terrorista romhalmazzá amortizál egy plázát a karácsonyi bevásárlási láz kellős közepén.
Ötödik fogás: Batman visszatér (Batman Returns, 1992, r.: Tim Burton)
Talán ez a film az egész menüsor legközismertebb darabja, és nem igazán szorul hosszasabb bemutatásra. Sok tekintetben elmarad Burton eredeti, '89-es Batman-mozijától (melyet mindmáig a szuperhősös műfaj - ha létezik egyáltalán ilyen - abszolút csúcsproduktumaként tartok számon), és az is kétségtelen, hogy a rendező túl erőszakosan akarta rászabadítani a Batman-mítoszra sajátos szerzői vízióját, a Batman visszatér mégis (minden infantilizmusa ellenére) működőképes és szórakoztató alkotás. Kövezzetek meg, de a szívemnek bizony kedvesebb ez a produkció, mint Christopher Nolan földhözragadt és drámaira hangszerelt Batman-értelmezései. Mégpedig főként azért, mert méregerős, lázálomszerű "karneváli" hangulata szinte a legelső percben beszippant, aztán pedig két órán keresztül nem ereszt. Ugyan a karakterek egy-egy ecsetvonással megalkotott (már-már rajzfilmszerű) hősök, de viszonyrendszerük olyannyira szerteágazó (erről számos tanulmány született már, hely- és időhiány miatt erre most nem is térnénk ki), hogy képes feledtetni velünk a forgatókönyv csiszolatlanságait. A karácsonyi hangulat pedig kivételesen markáns a Batman visszatérben, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy élvezettel merülhessünk el Gotham és a Pingvinember groteszk világában. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a Minden, amit az ég megenged főhősnőjéhez hasonlóan Macskanő sem az "alapvető női princípiumok" beteljesítésén fáradozik. 
Desszert: Repülők, vonatok, automobilok (Planes, Traines and Automobiles, 1987, r.: John Hughes)
A desszert mindig legyen könnyű, de azért ízletes. Ennek szellemében választottam ki a menüsor utolsó darabját, melyet voltaképpen a Reszkessetek, betörők! afféle "alternatívájaként" kínálok. Már csak azért is adja magát az összehasonlítás, mert a Repülők, vonatok, automobilok direktora éppen a Reszkessetek, betörők! forgatókönyvírója, John Hughes, valamint ebben is szerepel a felejthetetlen John Candy. És ugyan a Repülők kakukktojás abból a szempontból, hogy a történet nem karácsonykor, hanem hálaadáskor játszódik, ez ne szegje kedvét senkinek: a meleg, nyájas ünnepi hangulatot és a földöntúli békét sugárzó hófödte tájakat gond nélkül szállítja ez a méltatlanul elfeledett csúcskomédia. Két, egymástól homlokegyenest eltérő férfi, egy mizantróp és indulatos marketingszakember (Steve Martin) és egy szájmenéses, de ízig-vérig humánus függönykarika-ügynök (John Candy) útja egy Chicagóba tartó repülőgép fedélzetén keresztezi egymást. Mindketten haza igyekszenek az ünnepekre, azonban az időjárás viszontagságai miatt a gép valahol félúton leszáll. Hőseinknek így egyéb közlekedési eszközöket kell igénybe venniük, ha időben haza akarnak érni családjaikhoz. Bár elsőre nem szívlelik egymást, kénytelenek rájönni, hogy szorult helyzetükben bizony egymásra vannak utalva. A film az ő mulatságos és lehetetlen kalandjaikat beszéli el: egyetlen hatalmas és kacagtató utazás történetét, melynek végén a felek természetesen átértékelik viszonyukat, és új, értékes tanulságokkal gazdagodnak. A Repülők, vonatok, automobilok ugyan virtigli komédia, hasfalszaggató humorral, de azért a zárlatba vegyül némi szívszorító dráma is. Az azóta sajnos elhunyt John Candy alakítása egyébként különösen kiemelkedő ebben a remekül megírt, nagyszerű vonalvezetésű vígjátékban. Csalódás kizárt!
Köszönöm, hogy végigböngésztétek az ünnepi filmmenü egyes darabjait, ha pedig esetleg arra vetemednétek, hogy meg is nézitek őket, nos, az pedig már igazán kitüntető elismerés volna. Mindenesetre szeretettel ajánlom valamennyit. Őszintén remélem, hogy ezzel a felhozatallal valóban sikerül kitörni az agyonismételt ünnepi "mainstream filmek" kalickájából, és lesznek, akiket hozzájuttathatok új élményekhez. Akárhogy is, én ezzel a kínálattal kívánok minden olvasónknak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
