Némi Utazás Itáliában, egy csipetnyi Jelenetek egy házasságból, pár kávéskanálnyi Nem félünk a farkastól, behintve a francia Riviéra csillogó, napfényes pompázatával: ezzel (kis túlzással) meg is kapjuk a Brad Pitt-Angelina Jolie házaspár friss filmjének receptjét. Évek óta gyanakvással figyelem Jolie önálló rendezéseit: ugyan eddig egyik saját moziját sem láttam, de a nem túl lelkes reakciók kirajzolták előttem a hiúságtól vezérelt, önmagát túldimenzionáló, a direktori munkához cseppet sem konyító hollywoodi sztár képét. Nos, A tengernél megtekintése után sem mondanám azt, hogy Jolie-nak feltétlenül a rendezői hivatást kellene erőltetnie, főleg úgy, hogy a filmen erősen érződik az izzadságszagú megfeleléskényszer - a színésznő azon szándéka, hogy berobbanjon a szolid "artfilmes" közegbe -, de az álomgyári sztárpár közös produkciója ennél sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. És azért ez is valami.
A történet egy amerikai házaspárról szól: Roland (Pitt) alkotói válságtól szenvedő író, Vanessa (Jolie) kimustrált táncos. Hőseink a francia tengerpart egy festői szépségű, ám eldugott kis zugába utaznak, azt remélvén, hogy a delejező környezet és a helyi emberek ötletadó szikrát adnak majd a férfinak új regényéhez. Roland pennájának azonban csak azért sem akaródzik megtáltosodni. Még akkor sem, amikor írónk összebarátkozik a hotellel szomszédos étterem búskomor, ám melegszívű tulajdonosával, Michel-lel (Niels Arestrup). A főszereplők kapcsolata is romokban hever: meg nem értettség, örökös vádaskodás és békétlenség honol szállodai szobájukban. Kissé megkavarja ugyan az állóvizet, hogy a szomszéd szobába fiatal, mézesheteiket töltő pár (Melvil Poupaud, Mélanie Laurent) érkezik, de Rolandnak és Vanessának ettől még önállóan kell szembenézniük eltemetett problémáikkal. És természetesen szembe is néznek velük.
Különösen nehéz határozott ítéletet mondani erről a filmről. Nem hagy maradandó nyomot a nézőben, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy jellegtelen kis dolgozat, mégis abból a kellemesen álmosító fajtából való. Égető probléma, hogy az innen-onnan (főként az európai művészfilmes hagyományból) összelopkodott ötletek nem állnak össze koherens egésszé. Jolie (aki forgatókönyvíróként is jegyzi a produkciót) csak felmondja a leckét, mint az eminens tanuló: a házasság bizony nem mindig fenékig tejfel, sőt alkalomadtán maga a pokol; a kölcsönös meg nem értettség és magányba zárkózás űrt támaszt a házasfelek között, elidegenedést szül stb. Csak sajnos hiába fogalmazza meg ugyanazt, amit előtte már Bergmanhoz, Rossellinihez vagy Woody Allenhez hasonló nagyságok is vászonra diktáltak, ha munkájának semmiféle hozzáadott értéke nincs. A párkapcsolati konfliktusokat tematizáló drámák ma már általánosságban véve is szinte olyanok, mint az ördögűzős horrorok: értjük, hogy mit akarnak mondani, de semmiféle pluszt nem képesek hozzá tenni a hajdani, nagy műfajalapító művekhez. A tengernél kapcsán is pontosan ezt érezhetjük.
A dialógusok súlytalanok, sőt nem egyszer coelho-i módon ostobácskák (sajnos erősen érződik, hogy maga Jolie írta a szkriptet), s a karakterek sem hordoznak izgalmas mélységeket. Annyit viszont el kell ismernünk, hogy Pitt életunt, alkoholista írófigurája bizonyos momentumaiban legalább megejtően emberi, már-már azonosulási felületet is kínáló hős. Ezzel szemben Jolie feleségkaraktere végig szoborszerű és talányos marad. Nemcsak az a baj, hogy egészen a zárlatig nem tudjuk meg, mi is okozza Vanessa belső válságát, de Jolie is végig robotpilóta üzemmódra kapcsolva, bávatag, üveges tekintettel játssza a figurát. Pitt alakítása már nagyságrendekkel hitelesebb, bár néha ő is enged a réveteg tekintettel a semmibe bámulás kísértésének. Viszont - valamelyest meglepő módon - a legkiforrottabb alakítás messze a Rajhona Ádámra szinte kísértetiesen hasonlító Niels Arestrup-é, aki rendkívül visszafogott, életszerű gesztusokkal formálja meg a bölcs helybéli vendéglátóst. Megkapóan eszköztelen a jelenléte - törődött arca egy becsületben leélt, de keserű élet sokatmondó térképe.
Nem elhanyagolható erénye a filmnek, hogy következetesen kerüli a giccset. Akad benne ugyan néhány érzelgősebb pillanat, de az igazán hatásvadász érzelemhurrikán - amit egy Jolie kaliberű hollywoodi gigasztár által gondozott filmtől joggal várhatnánk - örömteli módon elmarad. Szimpatikus megoldás továbbá, hogy a rendező a happy end kegyétől is megfosztja közönségét. A film kissé hasonló módon fejeződik be, mint Woody Allen Férjek és feleségek-je: a házasfelek válságát elmélyítő probléma ugyan továbbra is fennáll, de már nem okoz számukra olyan megterhelő gondot, mint a történet elején. Jolie tehát jó érzékkel találta meg a szívszaggató tragédia és a happy end közötti modus vivendit. És akad egy-két jobban sikerült momentum is. Ilyen például Vanessa eufórikus tánca az étteremben, Roland lerészegedése, vagy az a jelenet, melyben a férj dühösen azt parancsolja nejének, hogy ha bántani akarja, ne próbálja mással megcsalni, hanem pofozza halálra. Az ehhez hasonló pózmentes, mélyen emberi gesztusokból kellett volna sokkal több, az artfilmes maníroskodásból pedig sokkal kevesebb. (Nem is beszélve "a falon tátongó lyukon keresztül kémleljük a másik szobában szexelő fiatal párt" motívumának agyonsulykolásáról, vagy arról a bosszantó gyakorlatról, hogy Jolie és stábja egy rakás jelenetet egyszerűen idő előtt elvág, mielőtt bármi érdemleges is történhetne.)
A fényképezés mindamellett pazar. A kamera önfeledten fürdőzik a francia tengerpart szépségeiben, mi, nézők pedig szinte érezzük a napfényillatot, a bizsergető kánikulát, halljuk a tenger morajlását. Azonban bármennyire is imponáló a képi világ, a film megtekintése után bennünk marad a benyomás: az egész miliő mégis nagyon steril és művi. Ez talán a főszereplőknek is köszönhető, akikről - bármennyire is korrekt Pitt alakítása - nehezen hisszük el, hogy egyszerű középosztálybeli amerikaiak. Szép emberek szép környezetben, szép ruhákban folytatnak egymással vérre menő lélektani hadviselést - létezik ennél valószerűbb felállás is, nemde? Mindenesetre ordító hibái ellenére A tengernél egy alkalommal mégiscsak megnézhető. De csak ha épp nincs más programunk az estére. Reggelre úgyis elfelejtjük az egészet.
