Alapjáraton nem vagyok különösebben nagy rajongója a melodrámáknak, ám az elmúlt években alkalmam volt belekóstolni a műfaj krémjébe, mindamellett persze féltve őrzök néhány régi, örök kedvencet is ebből a zsánerből - melyekre azt hiszem, még nagyon sokáig fogok hivatkozási pontként tekinteni. Valójában egyszer csak ráeszméltem, hogy (bármennyire is távol áll tőlem a szentimentalitás és általában a könnyfakasztást célzó hatásmechanizmusok) felesleges idegenkednem: a melodráma egyes alkotásai bizony ugyanolyan magas színvonalú és feledhetetlen élményben részesítenek, mint a gengszterfilm, a noir vagy a thriller bizonyos képviselői. Álljon hát itt a személyes kedvenceimet összegző toplista - természetesen a "szűkebb értelemben vett", azaz a szerelmi melodrámákból!
10. Doktor Zsivágó (Doctor Zhivago, 1965, r.: David Lean)
David Lean számára már a Doktor Zsivágó előtt sem volt kimondottan ismeretlen terep a melodráma (gondoljunk csak az 1945-ös Késői találkozásra), ám szerintem ezzel a monumentális ívű, egy egész emberöltőt átfogó (történelmi kortablónak sem utolsó) munkájával adta a legnagyobb ajándékot a zsánernek, és persze a nézőknek. (Az életműből egyébként a Híd a Kwai folyón mellett épp a Zsivágó a kedvencem.) Lean mozija rendkívül hosszú, nem könnyen emészthető produkció, elég sok türelem kell hozzá, de megfizetődik. Egyszerre megterhelő és tanulságos végignézni, ahogy a történelem vihara elszakít egymástól két embert. Az érzelmi szál kemény, mint az orosz tél: rendesen ingerli a könnycsatornáinkat. Ráadásul nemcsak szívbemarkoló, de úgy érezzük, sosem ér véget a hősök szenvedése. Velük együtt vergődünk tehetetlenül, miközben a bolsevik hatalomátvétel eltöri a föld színéről a régi világrendet és vele együtt az anakronisztikus, de mégis emberibb arcú Orosz Birodalmat. Julie Christie szép és érzékeny, Alec Guinness és Rod Steiger még kis szerepeikben is brillíroznak, Maurice Jarre zenéje pedig megédesíti a hófödte orosz táj vigasztalan képeit. Nem érdemes kihagyni a Doktor Zsivágót.
9. A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele auf, 1974, r.: Rainer Werner Fassbinder)
Douglas Sirk Amit az ég megenged (1955) című filmje ehhez az alkotáshoz képest csupán pehelysúlyú kis lányregény. Fassbinder ugyan megtartja a Sirk-opus alapmotívumait, ám végül látványosan elrugaszkodik annak hangnemétől, és egy meglepően pózmentes, nyers, a társadalomkritikával sem fukarkodó, modern melodrámát tesz le az asztalra. A történet egy fiatal marokkói vendégmunkás és egy hatvanas évei közepén járó, életunt takarítónő valószínűtlennek tűnő románcáról szól. Fassbinder szántszándékkal kerüli a giccses fogalmazásmódot, de még az intenzív érzelemábrázolástól is idegenkedik. A film realizmusa éppen abban áll, hogy ezt a különös szerelmi históriát a maga pőre hétköznapiságában, minden átkával és áldásával együtt tárja a közönség elé. A direktor Sirk mesterséges benyomást keltő, csillogó képi világát is tompítja, viszont invenciózus kameramunka és kellemesen lassú, meditatív filmtempó járul hozzá az élmény teljességéhez. Ha egy igazán ember- és életközeli melodrámára vágyunk, mely nem a könnyeinkre pályázik, inkább (borzongatóan hiteles módon) a hősök iránti szimpla együttérzésünk felkeltésére, társadalmi érzékenységünk és igazságérzetünk felkorbácsolására törekszik, válasszuk tétovázás nélkül Fassbinder mesteri alkotását.
8. Cinema Paradiso (1989, r.: Giuseppe Tornatore)
Talán egyesek most furcsállják, mit is keres ebben az összeállításban ez a film, hiszen alapjában véve nem tartozik a melodrámák közé. Való igaz, a Cinema Paradiso első fele inkább humoros elemekben bővelkedő felnövés-történet, és a koncepció lelkét is Alfredo és Toto kapcsolata képezi, de a második játékrészben viszont a középpontba nyomakodik a melodrámai szál is. Toto és a jómódú, fiatal lány, Elena (Agnese Nano megejtően szép) viszonya is a mozi iránti csillapíthatatlan rajongás (szerelem?) árnyékában bontakozik ki: nyomokban ugyan giccses (ez egyébként a film egészére nézve is igaz), de tipikusan azzal a giccsel állunk szemben, mely nem émelyítően eltúlzott, hanem valamiként mégiscsak bájos és szívmelengető. Tornatore a románc következményeivel sem marad adós. Megrendítő jelenet, amikor a két meglett korú ember annyi évtized után ismét találkozik, s együtt próbálják összeszedni széttört múltjuk üvegcserepeit. Az utolsó jelenet pedig felteszi a koronát az érzelmi szálra. Az immár népszerű filmrendezővé cseperedett Toto végre megismeri azoknak a filmtekercseknek a tartalmát, melyeket öreg barátja, Alfredo tett félre számára. Toto helyet foglal a kis moziban, s csóközön borul a vászonra. Giccs, giccs, ez kétségtelen. De lélekemelő. Megmelegedik tőle a szem. Minden túlzása ellenére is kolosszális alkotás a Cinema Paradiso, és még nem is említettem Ennio Morricone utánozhatatlanul zseniális zenéjét.
7. Napok romjai (The Remains of the Day, 1993, r.: James Ivory)
Ugyan ez a film nem ábrázol intenzív érzelmeket, sőt épp ellenkezőleg: tónusa rendkívül visszafogott, lefojtott, angolosan szikár, mégis tetten érhető benne a melodrámai szerkesztésmód. Az érzelemmentes, csupán munkájának élő komornyik, Stevens (Anthony Hopkins) és a csöndes, szerény házvezetőnő, Miss Kenton (Emma Thompson) kapcsolata a filmben kollegiális viszonyból sosem fordul át szerelembe. Még csak verbális szinten sem biztosítják egymást kölcsönös vonzalmukról, ugyanakkor tétova gesztusaikban ott lappang a vágy. Ennek az elszalasztott, s a feleket aztán életük végéig kísértő kapcsolatnak a tragikumáról szól a Napok romjai. Méghozzá rendkívül elegánsan, sallangmentesen, ahogy az egy ilyen jellegű történethez dukál. Itt aztán tényleg nincsenek cukormázba fojtott jelenetek, átkelés a szivárvány alatt, a naplementében úszó bárányfelhők közös kémlelése sudár fák és piknikkosarak közül. Csupán félresiklott sorsok, eltékozolt életek, kisemberi gyarlóságok. Nem is túl kellemes nézni, hiszen alaposan megüli az ember lelkét. Mégis nézni kell, mert a megvalósítás olyannyira briliáns. Anthony Hopkins és Emma Thompson játéka pedig maga a tökéletesség.
6. Magányos helyen (In a Lonely Place, 1950, r.: Nicholas Ray)
E filmről a film noir-tanulmánysorozat keretein belül már értekeztünk, ámde a Magányos helyen nemcsak fekete filmként, de melodrámaként is értelmezhető. Nemcsak a kontrollvesztés és az azonosságtudat megrendülése témáját dolgozza fel, de két ember találkozásáról is szól: egy belső démonaival küszködő hollywoodi forgatókönyvíró és csinos, jólelkű szomszédja szárba szökkenő románcáról. Nicholas Ray egyébként a melodráma műfajának egyik mágusa volt. Valamennyi filmjében detektálható a melodrámai hagyomány jelenléte, de szinte minden esetben valamilyen más műfaji tradícióval kapcsolódik össze. (Az egyetlen kivétel talán a híres Ok nélkül lázadó James Dean főszereplésével, bár az nem annyira szerelmi-, hanem inkább férfimelodráma.) Mindenesetre a Magányos helyen szerelmi történetként ugyanolyan letaglózó erejű, mint film noirként. Humphrey Bogart pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja a cinikus, indulatain uralkodni képtelen álomgyári forgatókönyvíró bőrében. Azon kevés szerepeinek egyike, melynek alkalmával nem a szokásos határozott, tetterős férfihőst játssza. Híven bizonyítja, hogy az ellentmondásosabb, „kérgesebb lelkű” karaktereket is nagyszerű érzékkel képes megmintázni (ld. még: A Sierra Madre kincse).
5. Utazás a múltból (Now, Voyager, 1942, r.: Irving Rapper)
A klasszikus Hollywood egyik legaprólékosabban kidolgozott, legélvezetesebb melodrámája. Bette Davis-t nem lehet nem szeretni, s nem lehet nem ámuldozni a folyamaton, ahogy rút kiskacsából – egy tehetős bostoni família otthon kötögető-szemüveges vénkisasszonyából – elegáns nagyvilági dámává, azaz gyönyörű hattyúvá változik. Ezután már készen áll rá, hogy belevesse magát az igazi életbe, megízlelje a szerelmet, s megismerkedjen a dolgok igazi értékével. Hadd idézzem szerzőtársam, Sir Cesare Finta Gonzago a filmről írott kritikájának sorait: „S hogy mit tudhattak a negyvenes években? Tessék megnézni ezt a filmet, és kiderül! Ha a tehetség eleganciával párosul, a nézők is elégedetten állnak fel a székükből, és elnézik a giccsbe hajló érzékenységet.” Magam is csak azt tanácsolhatom mindenkinek, aki még nem látta ezt az ismeretlen remekművet, hogy áldozza rá azt a kis időt. Merüljön el a míves szövésű, keserű drámában, a nagyszerű alakításokban (Davis és Paul Henreid egyaránt lefegyverző), s a zárlatban legyen tanúja a szomorú melodrámai kompromisszumok egyik legnagyobb példájának.
4. Megtalált évek (Random Harvest, 1942, r.: Mervyn LeRoy)
Mervyn LeRoy-nak eme filmjét sajnos szinte teljesen elfeledte az utókor. Igazán kár, mert az egyik legszebb melodrámai történet, melyet valaha megalkottak. Egy második világháborús veterán elveszíti emlékezőtehetségét, majd elmegyógyintézetbe zárják. Mikor onnan kikerül, még mindig nem emlékszik múltjára. Összeakad egy nemes lelkű színésznővel, hamarosan románc szövődik közöttük, s összeházasodnak. Amikor hősünk egy nap elindul otthonról, autóbaleset éri, minek következtében a közelmúltja törlődik az emlékezetéből, régi emlékei viszont visszatérnek. Kiderül, hogy a főszereplő valójában egy vagyonos arisztokrata család sarja. Visszailleszkedik régi életébe. Neje azonban nem hagyja magára, észrevétlenül követi a férfit, s megpróbál mellette maradni, még akkor is, ha amaz immáron nem ismeri fel benne hajdani szerelmét. Gyönyörű történet, gyönyörű megvalósítás, pazar színészi alakítások: mindezt együtt nyújtja a Megtalált évek. És a film egyetlen pillanatában sem vetődik fel a giccsnek még csak a lehetősége sem. Igazi remekmű, bátran ajánlom mindenkinek. Még azoknak is, akik egyáltalán nem lelkesednek a szerelmi történetekért.
3. Árnyékország (Shadowlands, 1993, r.: Richard Attenborough)
Ismét egy remek brit alkotás, s ismét egy remek Anthony Hopkins-alakítás. Mi történik, ha két meglett ember – egy remeteéletet élő angol író és egy szókimondó, temperamentumos amerikai asszony – sorsa keresztezi egymást, s a kölcsönös baráti érzelmek lassan szerelembe fordulnak át? Attenborough rendkívül tapintatosan és ízlésesen fonja a történet szálait. Szinte észrevétlen bizalmassággal bontakoztatja ki e két középkorú ember világát. Olyan hősökkel állunk szemben, akik már túljutottak életük fénykorán, nem várnak sokat az élettől, de egymásban mégis felfedezik az újrakezdés lehetőségét, s ez szép lassan kimozdítja őket monoton életükből. Ekkor azonban váratlanul közbeszól a nő halálos betegsége. Attenborough nehezen túlbecsülhető érdeme, hogy még e fordulatot követően sem kacérkodik semmiféle érzelgősséggel és nyálassággal. Nincs giccs, csak bölcs, mindenki számára megszívlelendő gondolatok, bőr alá kúszó, elégikus hangulat, s kolosszális színészi alakítások. A női hőst alakító Debra Wingert méltán jelölték Oscar-díjra teljesítményéért, ám szerintem Hopkins is rászolgált volna az elismerésre: pályája egyik legmegrázóbb játékát produkálja.
2. Levél egy ismeretlen asszonytól (Letter from an Unknown Woman, 1948, r.: Max Ophüls)
Erről a filmről már írtam egy cikket a blogon, azt hiszem, felesleges volna ismét méltatnom (bár szívesen megtenném), engedjétek meg, hogy inkább idézzem korábbi gondolataimat: „A történet a fiatal, bársonyos és szeplőtelen lelkületű Lisa (Joan Fontaine) és a talajvesztett, kallódó zongoraművész, Stefan (Louis Jourdan, akit a magyar nézők a Columbo Ínyenc gyilkos című epizódjának emlékezetes antagonistájaként ismerhetnek) ellentmondásos, gyarló szerelmi kapcsolatát beszéli el. A viszony többször lángra gyúl, kihúny, majd újraforrósodik, ám a boldog pillanatok tünékenyek, mivel a megállapodni képtelen, önsorsrontó férfi többször is eltaszítja magától az őt rajongásig szerető, érzelmeivel szinte üldöző lányt. Ophüls - a konvencióknak ellenszegülve - inverzbe fordítja a nemek egymásért folytatott csatározását: ezúttal (bizarr módon) a férfi a "vágy tárgya", afféle romlott és esendő "homme fatale", akinek vonzerejével szemben a női fél teljesen kiszolgáltatott. Nem túlzás azt állítani, hogy Ophüls film noir alapokra húzta fel minden idők egyik legszívszaggatóbb melodrámájának megrendítő építményét. Az eredmény magáért beszél. Vétek kihagyni ezt az örökbecsű mesterművet!”
1. Casablanca (1942, r.: Michael Curtiz/Kertész Mihály)
Ezerszer láttam már (minden évben megnézem legalább kétszer vagy háromszor), de máig megunhatatlan számomra, s bármikor elő tudom venni, hogy ismét végignézzem. Tudom, ezzel a választással most rendkívül „konzervatív” és „opportunista” leszek, hiszen a legtöbb toplistán előkelő helyen tanyázik a Casablanca (és természetesen nemcsak melodrámai vonatkozásban), az amerikai filmtörténet egyik mérföldkövének aposztrofálják, az évek során soraiból szállóigék, motívumaiból popkulturális toposzok, utalások váltak. Az is közismert, hogy áldozatos körülmények között forgott a film, alkotói korántsem szánták remekműnek. Viszont tudjuk: néha a hektikus viszonyok, a látszólagos fejetlenség valahogy mégis képesek igazi, nagy volumenű alkotásokat szülni. A Casablanca esetében is erről van szó. Nincs olyan sora, amit ne tudnánk kívülről idézni, se olyan képsora, mely ne égett volna bele emlékezetünkbe. Hogy mi is a film titka? Talán az, hogy Kertész Mihály és stábja nagyszerű érzékkel tudott bizonyos örök archetípusokat újrafogalmazni, és a kontextust is jól választották meg, melybe beágyazták eme archetípusokat. Tombol a második világháború, miközben a világ egy elhagyatott zugában, Casablanca egy nyüzsgő kávézójában hosszú évek után ismét találkozik egymással a Nő és a Férfi. E helyen együtt él német, francia, amerikai, skandináv; menekültek, emigránsok százai reménykednek itt az emberségesebb jövőben. A világháború pokla ütközik itt örök emberi értékekkel. Maga a cselekmény pedig mindennel szolgál, amiért csak érdemes moziba járnunk: ármánykodás, önfeláldozás, féltékenység, szerelem, bátorság és hazaszeretet. És megannyi elévülhetetlen, örökké idézhető sor! „Mindketten tudjuk, hogy te Victorhoz tartozol, tartod benne a lelket. Ha most itt maradsz, bánni fogod. Talán nem ma, nem is holnap, de hamarosan. És életed végéig.” „Mi lesz velünk?” „Nekünk megmarad Párizs. Elvesztettük ugyan, mielőtt eljöttél Casablancába. De tegnap ismét megtaláltuk.” Ki tudná ezt elfelejteni? „You must remember this” – ahogy a film ikonikus betétdala is szól. A Casablanca abszolút, örök kedvencem. Bármikor odatenném a 10 favoritomat összegző toplistámra.
