Folytatom az általam legjobbnak tartott westernfilmeket csokorba gyűjtő toplistámat. Nem szándékos szelekció eredménye, de úgy alakult, hogy a második részben is szerepelnek elégikus, a műfajhoz megható búcsút intéző darabok. Ugyanakkor olvashatnak lehengerlően izgalmas, már-már thrillerszerű seriffwesternről, szűkszavú, mégis lenyűgöző marhacsorda-terelőkről, és egy nagy-nagy klasszikusról is, melynek jeleneteit, karaktereit, zenéjét szinte mindenki ismeri a világon.
20. Cowboyok (The Cowboys, 1972, r.: Mark Rydell)
John Wayne kései korszakának másik csúcsproduktuma az előző részben kivezésett A mesterlövész mellett. Az idős Duke - ahogy karrierjének alkonyán több ízben megtette - ezúttal is elégikus westernt forgatott, afféle méltóságteljes, heroikus, de szomorú hattyúdalt. (Wayne utolsó vadnyugati filmjei alkalmával bizony már nem mindig lovagolt el győztesen a fináléban.) A Cowboyok különlegessége (ha úgy tetszik, szubverzív megoldása), hogy hősünk egy csapat virgonc gyermek (!) és egy fekete szakács társaságában vállalkozik egy maratoni hosszúságú marhacsorda-terelő kalandra. (Egyszerre ironikus és megdöbbentő is, hogy egyetlen ereje teljében lévő, fiatal férfi sem vállalkozik a küldetésre az öreg Wayne társaságában.) A Cowboyok számos gesztusa kifejezetten vicces. Élvezetes a folyamat, ahogy a keménykötésű, mégis melegszívű Wayne és a pajkos gyerekcsapat összecsiszolódnak. Persze azután jönnek a bonyodalmak is, ahogy kell - méghozzá egy elvtelen és minden hájjal megkent tolvajbanda képében. Nem is árulnék el több részletet a történetről, inkább mindenki nézze meg maga a Cowboyokat. Szívszorító alkotás, s egyben gyönyörű história a felnőtté válásról, a bátorságról és az elmúlásról. (És a teljesség kedvéért: Sinkovits Imre és Kránitz Lajos szinkronja felülmúlhatatlan!)
19. Az utolsó vonat Gun Hillből (Last Train from Gun Hill, 1959, r.: John Sturges)
John Sturges forgatott kifejezetten csapnivaló (Jake Wade és a törvény), középszerű (Újra szól a hatlövetű) és egyenesen kiváló (jelen bekezdésünk tárgya) westernt is, sőt ha a Rossz nap Black Rocknál című opusát is a vadnyugati filmek közé számítanánk (megjegyzem, én magam ódzkodom ettől), akkor az is az utóbbi kategóriát gyarapítaná. Mindenesetre Az utolsó vonat Gun Hillből remekül felépített, a nézőt pattanásig feszült jelenetek egész sorával megörvendeztető bosszúwestern. Cselekményépítése és tematikája is a Délidőt idézi, hiszen a főhős, a Kirk Douglas által alakított seriff tússzá válik a vele szemben ellenséges kisvárosban, amikor megpróbálja megtorolni menyasszonya megölését a helyi bűnbandán. A cselekmény javarésze tehát - Zinnemann remekművéhez hasonlóan - "valós időben" bontakozik ki előttünk (aki szereti a hasonló szisztémára épülő westerneket, azoknak még Tóth Endre 1954-es Riding Shotgunját tudom ajánlani, Randolph Scott főszereplésével), és a fő konfliktus tulajdonképpen itt is a hivatásos fegyverviselő és a plebsz között feszül. Kirk Douglas és Anthony Quinn káprázatosan játssza a két néhai barátot, akik ezúttal ellentétes oldalra sodródnak, a végjáték pedig feszes, akár egy hegedűhúr. A legjobb thrillereket megszégyenítő izgalmak várnak a nézőre!
18. Aki megölte Liberty Valance-t (The Man Who Shot Liberty Valance, 1962, r.: John Ford)
Bevallom, John Ford, a legnagyobbnak tartott western auteur engem sosem nyűgözött le olyannyira, mint a műfaj rajongóinak legtöbbjét. Valójában két alkotást tartok tőle igazán nagyra: az egyik a western alfájaként és omegájaként (teljes joggal) tételezett Hatosfogat (mely nélkül talán az egész műfaj sorsa másként alakul a hangosfilm-korszakban), a másik pedig az Aki lelőtte Liberty Valance-t (nézze el nekem a forráshű címhasználatot a kedves olvasó!), melyet hangnemét, jelentőségét, erejét tekintve minden további nélkül Peckinpah Pat Garrett-je mellé (fölé) helyeznék. Azért is rendkívül tanulságos és gyönyörű film a Liberty Valance, mert Fordnak (a kőkonzervatív Az üldözők és jó néhány ízig-vérig macsó lovassági western direktoráról beszélünk) van bátorsága megtagadni önmagát. Filmünkben nyoma sincs annak a riasztóan leegyszerűsített, fekete-fehér világképnek, mely a régi Ford-érát jellemezte, sőt erőteljesen megkérdőjeleződik a heroikus magatartás létjogosultsága, nem is szólva a vadnyugatot legitimáló mítoszok igazságtartalmáról. Jimmy Stewart és John Wayne remekelnek a két főszereplő bőrében. A mű (egyik) utolsó sora pedig minden bizonnyal kitörölhetetlenül beleég az emlékezetünkbe: "Ez itt a Nyugat. Ha a legenda valósággá válik, nekünk akkor is a legendáról kell írnunk." Nos, ha a kedves olvasó ezek után is kíváncsi rá, hogy ki ölte meg Liberty Valance-t, nézze meg bátran a filmet!
17. Volt egyszer egy Vadnyugat (C'era una volta il West, 1968, r.: Sergio Leone)
Sergio Leone western-életművének legfontosabb darabja, hivatkozási alap, a '60-as évek egyik kulcsműve, és az egyik legismertebb vadnyugati opus. A Volt egyszer egy Vadnyugat azt jelenti a westernműfaj számára, amit a Volt egyszer egy Amerika (szintén Leone rendezésében) vagy a Keresztapa a gengszterfilmnek, az Elfújta a szél vagy a Doktor Zsivágó a melodrámának, A szarvasvadász vagy az Apokalipszis most a háborús filmnek. Pazar kiállítású. Nagyszabású. Epikus. Egyes jelenetei mára elidegeníthetetlen részét képezik a kollektív nézői emlékezetnek, sőt megkockáztatom: kultúrának. Charles Bronson, Henry Fonda (akinek - a közvélekedéssel ellentétben - nem ez az egyetlen antagonistaszerepe, sőt egy másikkal még találkozni is fogunk ezen a listán!), Claudia Cardinale és a többiek ikonokká nemesedtek. Ennio Morricone zenéje a legenyhébben fogalmazva is kolosszális. Engedjék meg, hogy a továbbiakban FOUREY múlt hónapban közzétett kritikáját idézzem, mely egy egészen friss élményen alapul: "Néhány pillanatnak el kell telnie, míg kiderül, hogy az idegen, a Harmonikás, életben van. S a film végig ilyen szekvenciákból áll, 165 percen keresztül. Egyfelől, elmondhatjuk, hogy mesterien játszik a feszültségkeltés eszközeivel, másfelől, ismerjük be, a Volt egyszer egy Vadnyugatot nem a feszültség miatt szeretjük, hanem, mert élvezzük. Az erőszaknak, a végsőkig feszített konfliktusnak, az élet-halál drámának nem közvetlenül kell hatnia ránk ugyanis, hanem stilizált, tökéletesre csiszolt, esztétikailag közvetített formában. S ezért sikerének ismeréve nem a hihetőség, hanem a kidolgozottság. Érdekes módon 165 perc alatt egy pillanatig sem unatkoztam és egyetlen jelenetnél sem szisszentem fel, hogy jajmár, ez hülyeség. Miért is tettem volna? Nem valószerűnek, hanem szépnek kellett lennie annak, amit mutattak nekem. És hát: az volt. Mégpedig nagyon." (A teljes írás ide kattintva olvasható.)
16. Tűzkeresztség (The Culpepper Cattle Co., 1972, r.: Dick Richards)
Dick Richards életműve igencsak velős, két darab azonban mindenképpen kiemelendő belőle: az egyik a Farewell, My Lovely 1975-ből az idős Robert Mitchum főszereplésével (mely ugyanabból az alapanyagból forgott, mint a Murder My Sweet), a másik pedig a The Culpepper Cattle Co. 1972-ből. Filmünk a Cowboyokhoz hasonlóan útiwestern: egy marhaterelő csapat és egy hozzájuk verődő, tapasztalatlan fiatal fiú viszontagságokkal teli mindennapjaiba kalauzolja a publikumot. Dick Richards filmjének több lehengerlő ütőkártyája is van. A rendező egyfelől remek érzékkel lesett el néhány fontos trouvaille-t Peckinpah-tól (gyorsmontázs-technika, vérbő akciójelenetek, lírai hangvétel), másfelől alkotása csodamód gazdagon dokumentálja a Vadnyugat mindennapjait. Némely jelenete már-már az objektív realista szüzsészerkesztés fortélyait csillantja fel. Talán még Peckinpah filmjei sem árasztották azt az élményt, melyet Richards munkája szállít nekünk: szinte tapintható közelségbe hozza a korabeli Nyugatot, annak minden áldásával és nyomorúságával együtt, már-már együtt lélegzünk a mindennapi rutinba belefásult csapattal, érezzük az orrfacsaró bűzt, a hátunkon végigszántó hűvös szelet, a kiszáradt ajkunkat megnedvesítő whiskey ízét. A rendező mindemellett kellő távolságot tart egyszerű jellemvonásokból összegyúrt, kevés szavú hőseitől, és jószerivel csak a gyermekkarakter prizmáján át nyílik rálátásunk az eseményekre. A finálé azonban egy csapásra mindent megváltoztat. Richards hősökké emeli ezeket a rokonszenves, de reménytelenül hétköznapi karaktereket. Olyan intenzív és minden ízében megrázó tűzpárbaj-jelenet zárja le a filmet, melyre a néző álmaiban sem gondolna. Az addigi visszafogottság és csöndes szenvtelenség hirtelen felkavaró elégiába csap át. Azt hiszem, ilyenkor szokás elégedetten csettinteni.
