Robert Aldrich több ízben is kísérletezett a western műfajával (Vera Cruz, Az apacs harcos, Ulzana portyája), ám Az utolsó napnyugta különösen izgalmas munka a részéről, mely bizonyos tekintetben messze kimagaslik eme egyébként is impozáns sorból. Ugyanis Aldrich páratlan kreativitással hozza közös nevezőre a vadnyugati filmet és a melodrámát. Az ilyesfajta zsánerelegyítés természetesen nem ritka az ötvenes és hatvanas években: előfordul, hogy Nicholas Ray (Johnny Guitar, The Lusty Men) és Fritz Lang (Rancho Notorious) is efféle zsonglőrködésre adja a fejét - hogy csak az igazán nagy neveket említsem. Aldrich leleménye, hogy tudatosan adaptálja az ötvenes évek ma már legendás melodráma-szerzőjének, Douglas Sirknek jellegzetes szemléletmódját, miközben a narratív- és stílusfogások tekintetében Az utolsó napnyugta mégis esszenciális western marad.
Magányos bandita (Kirk Douglas) tér be egy állattartásból élő családhoz valahol Mexikó és az Egyesült Államok határmezsgyéjén. Rögvest kiderül róla, hogy a família hölgytagja, Belle (Dorothy Malone) hajdani szerelme. Hősünk, Brendan nem bánná, ha újraforrósítanák az egykori viszonyt, ám Belle hallani sem akar ilyesmiről. Brendan elvállalja, hogy segít Belle férjének, az alkoholista John-nak (Joseph Cotten) eljuttatni az Államokig egy tekintélyes méretű marhacsordát. Nyélbe is ütik az üzletet, amikor megjelenik a színen Stirbling seriff (Rock Hudson), aki régóta keresi a törvényenkívüli Brendan-t. Mivel a bandita vonakodik megadni magát, ezért a seriff úgy dönt, elkíséri úti céljukig e tarka kompániát. Velük tart John és Belle vonzó és fiatal lánya is. Útközben a családfő egy kocsmai összetűzés során életét veszti. Belle egyedül marad a két férfival, akik között egyre elharapódzik a feszültség. Mindketten érdeklődnek a nő iránt, ám Brendan egy idő után - mikor látja, hogy Belle már végleg lezárta egykori kapcsolatukat - a nő lánya felé tesz határozott lépéseket. E meggondolatlan tette mindannyiuk sorsát megpecsételi.
El is tekintenék a történet hosszabb részletezésétől, hiszen a forgatókönyv számos csűrcsavart tartogat a váratlan fordulatokra éhes közönség számára. Aldrich formabontó megoldása, hogy westernjét ugyan - hagyományos módon - a csordaterelés narratívájára alapozza, ám a látszólag szokványosan szerkesztett fabulát jellegzetesen melodrámai konfliktusokkal tölti meg. Incesztuózus viszony, atomizálódott családi közösség, alkoholista férj, dermesztő magányba zárkózott, szeretetre éhes figurák – csupa Sirktől kölcsönzött téma áll Az utolsó napnyugta centrumában. Aldrich ugyan nem volt teljesen elégedett Dalton Trumbo forgatókönyvével, és Kirk Douglasszel való kapcsolatát is személyes ellentétek felhősítették el (Douglas visszaemlékezése szerint Aldrich öt forgatókönyvíróval érkezett a forgatásra, akikkel más projekteken dolgoztak, és ez dühítette a sztárt, aki végül sikeresen elüldözte a kéretlen tollnokokat a film közeléből), ám a rendező ezen áldatlan körülmények ellenére biztos kézzel, fantasztikus drámai érzékkel dirigálta le Az utolsó napnyugtát. Az opusz feszültségmechanizmusa bámulatos. Az utazás, a külső kaland mindvégig csupán puszta díszlete a viszontagságos sorsú hősök érzelmi viharának. Aldrich a szerelmi négyszög kibontására koncentrálja energiáit, nagyszerűen élezi a Douglas és Hudson közötti kontrasztot, és bravúrosan vezeti elő a finálé elkerülhetetlen lőpárbaját. A showdown-t valójában a viszonyrendszert teljesen megbolygató végső fordulat teszi igazán megrázóvá.
És persze a színészi játékról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nem véletlen, hogy Aldrich Sirk Szélbe írva című filmjének két sztárját, Rock Hudsont és Dorothy Malone-t kérte fel a seriff és a férfiszenvedélyek kereszttüzébe kerülő szépasszony szerepére (utóbbi karaktert először a Szélbe írva harmadik főszereplőjére, Lauren Bacall-ra szerette volna bízni, ám Mrs. Bogart következetesen ellenállt a rendező unszolásának). Hudson sajnos ugyanolyan jellegtelen, mint mindig, Malone viszont kiváló. Mégis Douglas alakítása jelenti az opusz igazi sarokpillérét. Fájdalmasan hiteles és aprólékos portrét nyújt a nyíltszívű, szimpatikus haramiáról. Remek teljesítménye nélkül kevesebbet érne ez az egyébként is pazar kiállítású, stílusos, hihetetlen drámai erejű alkotás.
