Közel harminc év után láttam újra a Volt egyszer egy Vadnyugatot. Életemben most néztem meg másodszor, s ez volt az első alkalom, hogy moziban láthattam. Bár laikus vagyok, a filmekről e blog többi szerzőjéhez fogható alapossággal nem tudnék írni, de Sergio Leone filmje olyan nagy hatással volt rám, hogy néhány gondolat bennem is megfogalmazódott, amelyeket most a tisztelt olvasó elé tárok. Illő szerénységgel persze. 

Mikor megpróbáltam először megfogalmazni a filmmel kapcsolatos benyomásaimat, olyan szavak jutottak eszembe, mint letisztult, nagyszabású, ráérős, költői. Az ilyen nagy szavak nem mindig szolgálnak azok dicsőségére, akik mondják őket, de Leone filmeposza kapcsán teljesen indokoltnak tűnnek, mivel maga a mű olyan, hogy szinte nem is lehet róla semleges kifejezésekkel beszélni. Ebben a filmben minden kivételesen nagyszabású. A félsivatagos táj, a hatalmas sziklákkal és a vasútépítők tömegeivel vagy a nyitójelenetbeli tétlen várakozásnak már a puszta hosszúsága is. Vagy a McBaines család lemészárlásának brutalitása. A pisztolypárbajok táncszerű megkoreografáltsága. A Harmonikás és Frank közötti konfliktus ábrázolása, ideértve öltözködésük kontrasztját. Vagy a vasútépítő Morton figurájában összezsúfolt ellentétek: a modernség képviselője, aki halálra van ítélve; s aki az óceán felé törve teremt vasutat, de egy pocsolya felé kúszva hal meg. Vagy a nem kevésbé ellentétekből építkező Cheyenne, a piperkőc, ugyanakkor durva bandita, aki folyton a hasznot keresi, mégis aranyból van a szíve. Vagy Jill, a nemes szívű kurva, meg a többi, szélsőségekből összerakott, a maguk módján mégis érdekes és összetett jellemek.

És nem csak nagyszabású a film, de stilizált is. Ha mindig mindenki lelőné időben az ellenfelét és nem töltenék az időt ijesztgetésekkel, fenyegetésekkel, feszült szemmeregetéssel, a Volt egyszer egy Vadnyugat sokkal rövidebb film lehetne. De vajon jobb lenne-e? Nem hinném. Ez a film egy vadnyugati toposzokból építkező, azokat szokatlan letisztultsággal, félreérthetetlen szimbolikával, a túlzás eszközével bőven élő mű. Ha egy kocsmai jelenet van, annak nem a dinamikája a fontos, hanem, hogy benne legyen minden, ami egy kocsmai jelenetben benne kell legyen, hogy a szereplők közötti viszonyok gondosan be legyenek mutatva, a poénoknak meg legyen ágyazva s elég idő legyen befogadni őket, a különböző szereplőkhöz rendelt zenei motívumok mindig előkerüljenek, mikor szükség van rájuk, a tárgyi környezet legapróbb elemeit is legyen idő szemrevételezni. A feszültség csak az egyik hatáseleme ennek a különben izgalmas történetnek, a ráismerés öröme a másik. A Harmonikásról például látjuk, halljuk, hogy titokzatos figura, aki beszéd helyett csak mosolyog és zenél, de ha kell, akkor mesterien lő is, s azt sem lehet félreérteni, hogy ez a titokzatos idegen amolyan bosszúálló angyal figura, aki maga is inkább kész elhalasztani célja beteljesítését, mint, amikor segít Franknek túlélni áruló emberei merényletét, csak, hogy a lehető legtisztább formában, szemtől szemben állhasson bosszút. S még akkor sem árulja el, miért üldözi Franket, csak közvetlenül annak halála előtt. Katartikus pillanat, a legutolsó utáni pillanatig kitartott várakozással!

Ez a végsőkig fokozás ismétlődik kicsiben a nyitójelenetben is, ahol a banditák baljóslatú feltűnése a vasútállomáson unalmas várakozásba fullad, majd a vonat megérkezésekor ismét nő a feszültség, hogy azt higgyük, feleslegesen reménykedtünk, mert a vonatról nem szállt le senki. De aztán elmegy a vonat, előkerül az ismeretlen, hogy a jelenet egy pillanatra felszökő feszültség után macsó tréfálkozásba torkolljon, de épp csak egy kicsit, hogy aztán hirtelen eldördüljenek a lövések, amelyek minden jelenlévőt ledöntenek. Néhány pillanatnak el kell telnie, míg kiderül, hogy az idegen, a Harmonikás, életben van. S a film végig ilyen szekvenciákból áll, 165 percen keresztül. Egyfelől, elmondhatjuk, hogy mesterien játszik a feszültségkeltés eszközeivel, másfelől, ismerjük be, a Volt egyszer egy Vadnyugatot nem a feszültség miatt szeretjük, hanem, mert élvezzük. Az erőszaknak, a végsőkig feszített konfliktusnak, az élet-halál drámának nem közvetlenül kell hatnia ránk ugyanis, hanem stilizált, tökéletesre csiszolt, esztétikailag közvetített formában. S ezért sikerének ismeréve nem a hihetőség, hanem a kidolgozottság. Érdekes módon 165 perc alatt egy pillanatig sem unatkoztam és egyetlen jelenetnél sem szisszentem fel, hogy jajmár, ez hülyeség. Miért is tettem volna? Nem valószerűnek, hanem szépnek kellett lennie annak, amit mutattak nekem. És hát: az volt. Mégpedig nagyon.