A nyolcvanas évek többek között a tinihorrorok virágkora volt, melyekben általában egy őrült gyilkos valamilyen fiatalokból álló csoportot terrorizál mindenféle különösebb motiváció vagy magyarázat nélkül. A texasi láncfűrészes, a Halloween, a Péntek 13, a Gyerekjáték vagy a Kedvencek temetője mára klasszikussá vált, megkérdőjelezhető minőségű, de annál nagyobb népszerűségnek örvendő horrorfilmek, melyeket még mai szemmel nézve is joggal nevezhetünk sokkolónak, álmatlan éjszakák alapvetésének. A napokban elhunyt Wes Craven egyfelől ehhez a trendhez kívánt csatlakozni, másfelől viszont el is akart térni tőle Rémálom az Elm utcában című legendás filmjével, melynek ikonikus karakterében, Freddy Kruegerben egyszerre van jelen a groteszk Bőrpofa és a Batmanből ismerős Joker. Kérdés azonban, hogy gyerekkorunk réme kiállta-e az idő próbáját?
Érdekes paradigmaváltás zajlott le a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Hollywoodban, illetve a fősodorbeli amerikai filmben (fontos ezt kiemelni, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években futottak fel az olyan független gyártócégek, melyek nem kisköltségvetésű drámákra, hanem hollywoodiánus blockbusterekre specializálódtak). Ugyanis a horrorfilm ezidáig nem volt túl népszerű a fősodorban. Mármint az a horror, amit mai értelemben horrornak nevezünk: a zsigeri, sokkoló képsorokat bemutató, vérben és gyilkosságokban bővelkedő zsáner már csak a Hays-kódex miatt sem bontakozhatott ki a klasszikus Hollywoodban (a Drakula, a Frankenstein vagy a Farkasember más tészta – ezek mai értelemben inkább nevezhetők thrillernek, semmint horrornak). Ehelyett az autósmozik vagy az olcsó, párcentes bodegák vetítették a főleg Roger Corman és társai által gyártott (ma „exploitation”-nek nevezett), tinédzser korosztályt megcélzó horror- és akciófilmeket. Ki gondolta volna akkor még, hogy negyed évszázaddal később ezek az „alantas műfajok” Hollywood legkelendőbb termékei lesznek? Márpedig azok lettek, mert a közönség lecserélődött, az autósmozikon nevelkedett tinik felcseperedtek, és egyszerűen nem érdekelte őket ó-Hollywood modoros és unalmas termékeinek felhozatala. Ezért jöttek olyan merész alkotók, mint Brian De Palma vagy William Friedkin, akik behozták a fősodorba a zsigeri, exploitation-horror fogalmát (gondoljunk csak a Carrie-re vagy az Ördögűzőre, melyek a korban mind hatalmas sikert arattak).
Wes Craven is ezt a trendet lovagolta meg, habár pályáját igen távolról indította Az utolsó ház balra és A domboknak szeme van igazi autósmoziba való darabok öncélú meztelenkedős és vérengzős jelenetekkel, habár nyilvánvaló metaforikus áthallásaik vannak (például Az utolsó ház balra ugyanúgy az elbukott és erőszakba fulladt ellenkultúrát juttatja eszünkbe bizarr hippicsaládjával, mint A texasi láncfűrészes). Ám mégis valami mást szeretett volna, mikor a Rémálom az Elm utcában ötlete megszületett.
A filmet egyaránt inspirálta magánéleti, közéleti és művészi tapasztalat. Craven bevallása szerint még a hetvenes években újságcikkek híreztek furcsa, tömeges halálesetekről, melyek a kambodzsai menekültek körében történtek („ázsiai halálszindrómá”-nak nevezték el az egészségügyi dolgozók a jelenséget). A tragédiát rendszerint 19 és 57 év közti férfiak szenvedték el, akik korábban a Kambodzsában átélt borzalmak hatására nagyon hasonló, bizarr rémálmokat éltek át. Ezután jódarabig megtagadták az alvást, ám ezt a végtelenségig nem lehetett húzni. Azonban mikor ismét álomra hajtották fejüket, azt utoljára tették: a menekültek álmukban meghaltak.
A másik ihletforrás Craven két gyermekkori élménye. Az egyik egy éjszakai találkozás egy fura, idősebb férfivel, aki a rendező családi háza előtt sétált el, és megállt, a kisfiúra nézett, majd tovább haladt. Később pedig az iskolában Wes Cravent egy Fred Krueger nevű fiú piszkálta, terrorizálta (bullyzta) – ezért is nevezte el filmjének gyerekgyilkos főgonoszát Freddy Kruegernek (egyébként Az utolsó ház balra című horrorjának gyilkosát is Krugnak hívták).
Harmadfelől pedig Wes Craven különlegessé akarta tenni a filmbeli sorozatgyilkost, hiszen ezeknek a trendi tinihorroroknak soha nem az áldozat, a főhős volt az igazi ikonja, emblémája (mint a szuperhősfilmekben), hanem maga a rém, a monstrum. Késsel ölni túl klisés lett volna, és Craven arra is ráunt, hogy minden ilyen slasher-gonosz maszkot visel (a Sikolyban is ezt parodizálta). Éppen ezért Freddy Kruegernek arcot adott, habár összeégett, sebes arcot. Kések helyett pedig egy jellegzetes kesztyűt hord, melynek ujjvégein pengék ékeskednek. (A rém zöld-piros csíkos ruháját egyébként a Plastic Man nevű képregényhős ihlette.)
Így állt tehát össze a jellegzetes sorozatgyilkos koncepciója, aki pusztán az álmokban létezik, ám a félelem táplálja. Azaz hiába égett halálra Krueger (akire egyébként a gyerekgyilkosságok miatt felbőszült tömeg gyújtotta rá a házát), az ember legnyugodtabb perceiben, éjszaka tér vissza, pusztán a képzeletben. Azonban, mint tudjuk, az agy „csodás” (vagy ezesetben inkább rémes) dolgokra képes, gondoljunk csak a hírhedt börtönkísérletre, mikor kivégzés előtt álló rabok csuklóján végighúztak egy műanyagkést, ráöntöttek meleg vizet, és a csuklyás foglyok azt hitték, elvéreznek – így meg is haltak nem sokkal a művelet után. Freddy Krueger léte is ettől az agymunkától függ, s a Rémálom az Elm utcában így csatlakozik a nyolcvanas évek általános tömegfilmes tendenciájához: azt mutatja be, hogyan lesz a fikció sokkal erősebb, mint a valóság.
Ezért mondhatni, a Rémálom az Elm utcában igazi posztmodern film. Az egész a kamaszlány, Tina rémálmával kezdődik, melyben egy csíkos pulóveres, kalapos őrült üldözi őt pokolian lepukkant épületben. Szerencsére sikerül felébrednie, de onnantól kezdve nem mer egyedül aludni. Összefog barátaival, Nancy-vel és párjával, s időközben kiderül, a barátnő is látta már Freddy-t. Majd jön a hatalmas csavar, a „nagy átverés”: kiderül, nem is Tina, hanem az első látásra szürke egérnek tűnő Nancy lesz a főszereplő, mivel Tinát brutális kegyetlenséggel öli meg Freddy – a valóságosnak tűnő álomban. Így mit tehet mást a lány, minthogy nyomozni kezd, megpróbálja kideríteni, ki is ez a Freddy Krueger, és legfőképp hogyan lehetne elkapni, elpusztítani. A kulcs persze a hit lesz, de Wes Craven annál sokkal agyafúrtabb rendező volt, hogy ennyivel el lehessen intézni az egészet. Avagy Craven olyan gonosz módon ejti át nézőjét egész idő alatt, ahogy azt csak kevés amerikai tömegfilmben merték megtenni.
A Rémálom az Elm utcában mai szemmel is nézve tartogat félelmetes perceket, melyek amúgy nem Freddy kinézetéből vagy az amúgy igen bő kézzel mért vérömlenyből adódik, hanem sokkal inkább abból, hogy mindannyiunk számára ismerős és elkerülhetetlen állapotból csinál horrort. A texasi láncfűrészes is félelmetes, de legfeljebb nem megyünk elhagyatott vidéki házakba, ha nem akarunk egy „bőrpofával” találkozni. Az ördögűző is rettegést okozhat, de a démoni megszállottság túlontúl szupernaturális jelenség, ráadásul ma már tudományos magyarázata is van az „ördöngősség”-nek (habár a meglepően vallásos amerikai kultúrkörben éppen ezért volt annyira sokkoló a film, mert sokan féltek, máig félnek a természetfelettitől). Az álom elől viszont nem menekülhetünk. Álmodni mindig fogunk, mivel ez az agyi aktivitásunkból adódik. Ha emlékszünk rá, ha nem, mindig álmodunk, efelől ne legyenek kétségeink. Sőt aki eddig nem tudta, annak most álljon itt a tény, hogy éber álmodás is létezik, melynek különböző megnyilvánulásai lehetnek (alvási paralízis és lidércnyomás). Szerencséje van annak, aki nem élte még át ezeket, mert valóban nagyon félelmetesek tudnak lenni. Jómagam kétszer is tapasztaltam a jelenséget. Kétszer alvási paralízisben volt részem, azaz az agyam már felébredt, a testem többi része még nem. A szem ilyenkor nincs nyitva, az agy viszont odaképzeli a külvilágot, és a szerencsétlenebbek nemcsak megmozdítani nem tudják a végtagjaikat pár másodpercig (ugyanis pár másodperc után mindig felkelünk a paralízisből), de még bizarr hallucinációkat is átélhetnek, melyeknek csak az agy képzelőereje szabhat határt. (Ha láttunk már horrorfilmeket, nyilvánvalóan megjártuk, mert a rémfilmekből ismerős sötét alakok és zombik is közeledhetnek felénk ilyen állapotban.)
Ezzel szemben a lidércnyomás talán még félelmetesebb, és ugyanúgy túlzott fáradtság, kései elalvás esetén jöhet elő, mint az alvási paralízis, ám azzal ellentétben főleg hason fekve alakulhat ki (paralízisben főleg háton fekve lehet részünk). A lidércnyomást számos festmény is megörökítette, melyben egy ördögszerű figura ül az alvó hátán. Magam is átéltem ezt már kétszer, habár nyilván nem láttam, ki ül a hátamon. De morgó hangot hallottam mindkét esetben, és úgy éreztem, mintha valaki leszorítaná a két karomat, és a nyakamba szuszogna. Borzongató, de pár másodpercig tart csak. Viszont rendkívül félelmetes, mert az ember a saját környezetében van, olyan, mintha már ébren lenne, tehát az élmény teljesen valósághű.
Az egyik ilyen lidércnyomásom egyébként tetéződött az „álom-az-álomban” élménnyel is, melynek folyományaként a „lidércet” sikerült elkapnom, nagy kínok árán a földre köldenem, és a villanykapcsoló felé mozdulnom, ám mikor feloltottam volna a villanyt, hirtelen az arcomba vágódott egy másik rém… és végre tényleg felébredtem. S tulajdonképpen mindegyik ilyen lidércnyomás „álom-az-álomban”, mert úgy érezzük, mintha felébrednénk, valójából azonban csak „egy réteg”-et küzdöttünk le.
Nos, a Rémálom az Elm utcában ezzel játszik el tökéletesen, persze zsánerfilmes keretek között. Az ember ezen alapvető és kikerülhetetlen, irányíthatatlan tulajdonságára apellál, hogy az agyunk nem kapcsol ki még nyugalmi állapotban sem (egyébként az „alvás” állapotát máig nem sikerült teljes mértékben tisztáznia a tudósoknak sem – tehát az alvás megfelelően misztikus dolog is), és az álmunk olyan erős, amennyire a képzeletünk, a képzelőerőnk az. Az álomban soha nem tudjuk, hogy álmodunk. Persze vannak módszerek az álom befolyásolására, illetve velem is előfordult már, hogy rájöttem, alszok. A „lucid dreaming”, a tudatos álmodás veszélyes dolog, mert átfordulhat kemény lidércnyomásba, rémálomba is, de, ha sikerül, akkor a képzeletünkben bármit megtehetünk. Én is egyszer képes voltam repülni álmomban, és ugyan gyorsan felébredtem, de addig euforikus élmény volt, erre tisztán emlékszem. Mármint persze repülünk álmunkban sokszor, de mikor tudatosan, a saját akaratunkból repülünk: az leírhatatlanul nagy élmény.
Wes Craven horrorjának is ez a lényege tulajdonképpen. Hogy Nancy kezébe tudja-e venni a saját álmának irányítását, vagy passzív álmodó marad, és akkor meghal. Mivel az álom terepe máig rejtélyekkel teli, így mi sem tudhatjuk, mit hoz a holnap, illetve az éjszaka. A kambodzsaiak esete is jól példázza, hogy az álom halálos is lehet. Sőt nem kellenek ilyen extrém esetek, az ember, ha belegondol, mindig lehet benne egy kis félelem afelől, hogy ha lehajtja a fejét, mi történik vele. Megéri-e a holnapot? Vagy csak annyi is elég, hogy átfusson rajtunk: alvás közben passzívak, védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk. Akár Nancy Freddy Kruegernek. Aki, ismét hangsúlyozzuk, azért létezhet, mert hisznek benne, mert az agy bedől a rémálomnak, és azt valóságként éli meg. Így törhet át a valóságba is Freddy, és így mosódik el a határvonal álom és valóság között.
Szóval ebben nagyon erős Wes Craven műve. Aki nem látta, amiatt nem lövöm le a végső poént, de van egy nagyon erős visszatérő motívum a Rémálom az Elm utcában, mely miatt az utolsó képsorokat nézve elképedünk, és bizonyos szinten kételyben maradunk. Persze ez a horror azért nem olyan kétértelmű, mint a hatvanas-hetvenes évek pszichológiai horrorjai (például A ház hideg szíve, a Lelkek karneválja vagy az Ijesszük halálra Jessicát), azért az elég nyilvánvaló, hogy !!!SPOILER!!! Nancy és a családja meghal, ha álomról, ha valóságról van szó !!!SPOILER!!!. De mégis nagyon frappáns húzás, és Cravennek nagy érdeme, hogy ebben a filmben még nem tudjuk megkülönböztetni a valóságot és a fikciót. Összemosódik a kettő, és gyakorlatilag eldönthetetlen, hogy Freddy a valóság felett vette át az uralmat, vagy egyszerűen csak a „tudatos álmodó” Nancy esik újra és újra álomcsapdába.
A Rémálom az Elm utcában című horror így ebből a szempontból mindenképp kiemelkedő, kreatív munkának számít a műfajfilmek között. Emellett viszont meg vannak benne a nyolcvanas évek tömegfilmjeinek nyilvánvaló gyerekbetegségei is. Így a „színészi játék” nem a legkiemelkedőbb, sok jelenet túlhajtott, és sokak számára a töméntelen mennyiségű vér látványa is kiverheti a biztosítékot. Ugyanakkor pedig lehetséges, hogy Freddy Kruegert magát sem tudjuk teljesen komolyan venni, mivel, mint már írtam, inkább a jelenléte és a mindenhatósága, semmint a kinézete sokkol. Sőt, fizimiskája kifejezetten nevetséges, gesztusai, megnyilvánulásai – legalábbis mai szemmel nézve – megmosolyogtatók lehetnek. Jóllehet, a folytatásokban ez még inkább szembeszökő, a második-harmadik résztől kezdve alig lehet komolyan venni a rémet. Craven művében, az első epizódban azért még messzemenően félelmetesebb, de közel sem groteszk külseje miatt. Annyi viszont bizonyos, hogy a rémet játszó Robert Englundnak jól áll, hogy túljátssza a szerepét, illik ehhez a figurához.
Ennek ellenére a Rémálom az Elm utcában jó kis horrorfilm továbbra is. Nem a legintelligensebb, nem a legkidolgozottabb, de alapmitológiája miatt, főleg éjszaka, elalvás előtt nézve nagy hatást gyakorolhat a nézőre. S bár a belemagyarázott társadalmi vonatkozásokat (felnövekedési dráma és társai) néha soknak érzem – ha nem is elvetendők Wes Craven korábbi alkotásain végigtekintve –, azonban az bizonyos, hogy az álommal kapcsolatos alapvető emberi bizonytalanságok és félelmek témáját nagyon pontosan végigjárja. Avagy a Rémálom az Elm utcában megtekintése után egy darabig biztosan nem hajtjuk nyugodtan álomra a fejünket, és, ha Freddy Krueger netán feltűnne a párnák nyugalma közt agyunkban, jobb, ha inkább felébredünk. „Egy-két, Freddy hozzád lép! Három-négy, most óvatos légy! Öt-hat, a kereszt megóvhat! Hét-nyolc, ébren forgolódsz! Kilenc-tíz, senkiben se bízz!”
