Minden jel arra mutat, hogy e film lesz Jon Watts rendező első és utolsó méltányolható és izgalmas munkája. A direktor épp csak megvetette a lábát a függetlenfilmes szcénában, levezényelte jelen kritika tárgyát - egy nem túl eredeti, ám mind formai, mind pedig stiláris szempontból csinos kis darabot -, és Hollywood máris elcsavarta a fejét. Úgy hírlik ugyanis, hogy a Pókember következő fejezetét nem más, mint az indie-filmek homályzónájából sebtében előrángatott Watts dirigálhatja majd. Szó se róla, emberünk valóban tud valamit, ámde erősen kétlem, hogy az álomgyári paradigmán belül is éppen olyan erényekre lesz szüksége, mint amilyeneket a Cop Car alkalmával csillogtatott. Filmünk egy poros déli állam kietlen perifériáján bonyolódik. Hőseink, Travis (James Freedson-Jackson) és Harrison (Hays Wellford) meglógnak otthonról, s miközben cél nélkül kószálnak a vidéken, rátalálnak a helyi seriff (Kevin Bacon) őrizetlenül hagyott szolgálati autójára. Gondolnak egy merészet, és meglovasítják a járművet: felnőttesdit játszva, szirénázva-bukdácsolva nekivágnak vele az országútnak. A seriff azonban rövidesen a keresésükre indul, s ha mindez nem lenne elég, a csomagtartóban egy veszedelmes férfi lapul. 

Ennyit a nem túl komplikált alaphelyzetről. Tény és való, e biztos kézzel megrendezett, diszkrét patinát sugárzó mozi kapcsán nem a történet furfangjaitól áll el a lélegzetünk. Watts-nak sokkal inkább a "hogyan"-ról van mit mesélnie. A Cop Car valódi egzotikumát az adja, ahogy a rendező egymásba oldja a vérbő thrillert és a gyermeki felnövéstörténetet. Kissé szokatlan koncepcióval van dolgunk, ám a recept működik. Watts bölcs visszafogottsággal imitálja a Coen-fivérekre jellemző bűnügyi filmes stilisztikát. Végig aprólékosan és előrelátóan végzi a feszültségépítés munkáját, és a könyörtelen erőszak túlzásesztétikáját csupán egyetlen, ám letaglózó hatású jelenet erejéig szabadítja el. Markánsan elrajzolt antihősei is élvezetes kis karcolatok. Kevin Bacon kényszeres, agresszív, kokainfüggő seriffje valódi telitalálat, s a színész is lubickol az igencsak testhezálló szerepben. A gyermekkarakterek is szerethetőek, játékuk megkapóan naturalisztikus, s igazán örvendetes, hogy kettejük sorsát a rendező hagyja igazán drámaivá fajulni. A nyitott befejezéssel azonban mintha ódzkodna attól, hogy elvarrja a szálakat, s e helyzet kétségtelenül szül némi hiányérzetet a nézőben. A Cop Car ettől függetlenül szép kiállítású, pazar stílusú munka. Érdemes beruházni a szűk másfél órás játékidőre, ilyen kellemes meglepetésben ugyanis ritkán van részünk manapság.