Ha Max Ophüls csupán jelen kritika tárgyát alkotja meg élete során, már akkor is korszakos jelentőségű rendezőként tarthatnánk számon. A német származású direktor rövid tengerentúli pályafutása alatt következetesen kísérletezett a melodráma és a film noir összeházasításával. Mindhárom amerikai gyártású produkciója a két zsáner közti billenékeny határvonalon egyensúlyoz: a Caught (1949) esetében inkább az előbbi műfaj felé billen a mérleg nyelve (az egyszerre szenvedélyes, indulatos és fojtogatóan sötét szerelmi história inkább csupán atmoszféraszinten, illetve a jellegzetesen "Robert Ryan-i", önpusztító hőstípusa által kötődik a fekete szériához), a Vakmerő pillanat (The Reckless Moment) azonban már éjfekete noir, a háttérben egy lassan bontakozó, ám a kiteljesedésig el nem jutó érzelmi szállal.
A Levél egy ismeretlen asszonytól viszont sokkal látványosabban oldja egybe a két patinás múltú hagyományt. A történet a fiatal, bársonyos és szeplőtelen lelkületű Lisa (Joan Fontaine) és a talajvesztett, kallódó zongoraművész, Stefan (Louis Jourdan, akit a magyar nézők a Columbo Ínyenc gyilkos című epizódjának emlékezetes antagonistájaként ismerhetnek) ellentmondásos, gyarló szerelmi kapcsolatát beszéli el. A viszony többször lángra gyúl, kihúny, majd újraforrósodik, ám a boldog pillanatok tünékenyek, mivel a megállapodni képtelen, önsorsrontó férfi többször is eltaszítja magától az őt rajongásig szerető, érzelmeivel szinte üldöző lányt. Ophüls - a konvencióknak ellenszegülve - inverzbe fordítja a nemek egymásért folytatott csatározását: ezúttal (bizarr módon) a férfi a "vágy tárgya", afféle romlott és esendő "homme fatale", akinek vonzerejével szemben a női fél teljesen kiszolgáltatott.
A direktor tehát feje tetejére állítja a megszokott melodrámai karakterizációt, s történetének végkifejlete is szívszorító és kegyetlen. Noha a melodráma sosem a révbe jutás boldogságáról, az Éden elnyerésének delejes öröméről szól, ám a Levél egy ismeretlen asszonytól különösen sok sebet oszt egyébként is boldogtalanul tengődő, kisiklott életű főhőseinek. Felettébb kilátástalan hangulatú, szinte már tapinthatóan depresszív filmmel állunk szemben, s ennek a markáns érzületnek a megteremtésében az operatőr, Franz Planer (aki virtigli noirban is dolgozott: ő jegyzi a '49-es, Kirk Douglas főszereplésével készített Champion-t, melynek későbbi "kiszínezéséért" kézlevágást érdemelnének a felelősök!) is kulcsszerepet vállalt. Jellegzetes, kontrasztos képei valódi noir-atmoszférával vetekedően baljóslatúak és vigasztalanok. A Levél egy ismeretlen asszonytól egyébiránt széles mozdulattal merít a noir motívumkincséből: Stefan figurája a fekete film bukásra ítélt férfitípusának melodrámai változata; az eseményekről fátyolos női narrátorhang közvetít; a cselekmény keretes szerkezetbe ágyazódik stb. Nem túlzás azt állítani, hogy Ophüls film noir alapokra húzta fel minden idők egyik legszívszaggatóbb melodrámájának megrendítő építményét. Az eredmény magáért beszél. Vétek kihagyni ezt az örökbecsű mesterművet!
