Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

True Detective - 2. évad

2015. augusztus 11. 14:12 - Tenebra

true-detective-s2-stars.jpg„Nincs kettő négy nélkül” – mondja a híres Bud Spencer – Terence Hill-film címe, s ez a True Detective (magyar címe: A törvény nevében, de a rend kedvéért én az eredetit fogom használni) második évadjára is igaz. Hiszen, mint az már a nagy port kavart szereplőgárda-felfedéskor is kiderült, ezúttal nem két, markáns főhős, hanem négy főszereplő köré fog csoportosulni a legújabb „nyomozás” története. Az első rész nyitányakor pedig sokan csak nagyokat pislogtunk, látva, hogy bár a hangulat nagyon a helyén van, és hasonlóan nyomasztó, sötét, mint az első évadban, azonban a miliő, a sztori és a perspektívák teljes mértékben különböznek a klasszikussá vált első évadéitól. Így a széria második szezonja vegyes fogadtatásban részesült. De most lássuk, vajon sikerült-e a fináléra lefutnia elődjét, vagy csak bedöcögött a célba! (Itt-ott cselekményleírások / SPOILER-ek találhatók a szövegben, melyeket bár jelöltem, de azért óvatosságra inteném azokat, akik még nem látták a szériát.)

Annak idején (bő másfél éve), mikor elindult a True Detective, az első részek nagyon nehezen kaptak el. Mármint láttam, éreztem, hogy zseniális sorozatról van szó, azonban a nyomasztó hangulat, a kiváló karakterek ellenére valahogy nem tudtam rajongani érte. Ez főként a, valljuk meg, elég sablonos sztorinak is betudható, minthogy nagyjából A bárányok hallgatnak óta divatos sorozatgyilkos thriller-sémát kaptuk meg. Ami persze izgalmas lenne, ha nem futna jelenleg is jó pár sorozat (Hannibal, The Killing), melyek ugyanezt a tematikát viszik tovább. Így eleinte nehéz volt nézni az első évadot, de rájöttem, hogy a sztori csak töltelék, ürügy arra, hogy Rust és Marty drámája kibomolhasson. Számomra az adta a True Detecrtive lényegét, hogy a kérdezz-felelek körítés miatt jódarabig lebegtetve volt minden. Személy szerint, mindenféle háttér-információ ismerete nélkül azt hittem, hogy Rust amolyan lelki lerongyolódáson ment keresztül, és esetleg túl mélyre süllyedt, vagyis ő maga követte el a gyilkosságokat. Persze tudom most már, hogy ez butaság volt, de nekem ez jelentette az évad izgalmasságát, a nyomozást is ez tette érdekessé számomra.

Ám akár szerettük a sztorit, akár nem, azt el kell ismerni, hogy Matthew McConaughey és Woody Harrelson iszonyú magasra rakták a mércét, és két olyan elképesztően jó karaktert formáltak meg (sőt mi több: eggyé váltak figuráikkal), hogy azt igen nehéz lett volna bármilyen folytatásnak is felülmúlnia. Talán eddig példanélküli volt, hogy két A-kategóriás hollywoodi sztár sorozatban, főszerepben szerepeljen (ráadásul McConaughey jelenleg pályája csúcsán van), s megmutatták, hogy szerencsére még a mainstreamben is léteznek tehetségek. Persze ez a séma is ismerős bármelyik rendőrfilmből (vagy, ahogy mondani szokás: „buddy cop movie”-ból), hiszen két, messzemenően különböző figura feszült egymásnak, és kellett együtt dolgozniuk. De pont Rust és Marty ellentétének lassú feloldódása adta a széria alapvető fordulatát, hogy e két inkompatibilis karakter miként kényszerül egy oldalra, s miként alakul ki ambivalens barátság a főhősök között. Ezért sem tudtam kárhoztatni az első évadot a sorozat sötétségével ellentétes, pozitív lezárásért, mert ez a történet nem arról szólt, hogy a világ rossz, hanem arról, hogy ebben a kételyekkel teli, kaotikus világban hogyan találnak egymásra a látszólag homlokegyenest ellentétes jellemek. Tehát számomra a True Detective első szezonja ugyanolyan „film”, mint Sam Peckinpah bármelyik műve, melyekben ellenségekből barátok lesznek. Ugyanez a lényege, a körítés lehetett volna bármi is, nyilván ezt ügyvédekkel, szakácsokkal és hentesekkel is elő lehetett volna adni, csak azok kevésbé filmszerű témák.

Pusztán azért kellett ez a hosszú felvezetés, hogy érzékeljük, mennyire nehéz dolga volt a True Detective 2-nek. Az alkotó Nic Pizzolatto és társainak érezhető is az erőlködése, hogy még ütősebbet, még sötétebbet, még izgalmasabbat alkossanak, még érdekesebb karakterekkel. Már a sorozat főcímén is érződik, hogy bizony itt valami rendkívüli volt készülőben, Leonard Cohen Nevermind című száma lehengerlő erejű, valóban hipnotikus, átlényegítő. Teljesen más dimenzióba helyezi a nézőt, elősegíti, hogy transzba essünk a kezdő képsorokat látva, és felkészüljünk a ránk váró „sötétség”-re. Jómagam általában áttekerem a sorozatok főcímét egy idő után, de a True Detective második évadjának esetében mind a nyolc részt így kezdtem, az intróval együtt, és a lejátszóimban is ez megy napok óta, örök ismétléssel. Tehát ez a része rendkívül erősre sikerült (a zseniális jelző pedig a többi zenére is nyugodt szívvel alkalmazható).

S hangulatilag is nagyon rendben van Pizzolatto második szériája. Nagyon más – és mégis nagyon ismerős. Más, mert ezúttal a vidéki Amerika helyett a nagyvárosi dzsungelt ismerhetjük meg az eddig látott amerikai filmekétől eltérő megvilágításban. Itt egy szeletnyi sincs az amerikai jólétből, optimizmusból, vagyis egyáltalán abból az amerikai ideológiából, ami még akár a Hannibal című, hasonlóan sötét sorozatban is megjelenik. A True Detective 2 tulajdonképpen egy film noirnak is elmenne, a szó szoros értelmében, mivel még az első évadénál is sötétebb az atmoszférája. Itt nincs kiút, ezt már a világítástechnikából, a széria lassúságából, a vészjósló, szürkés árnyalatú színekből is sejthetjük. Sokaknak nem tetszettek a True Detective 2 kontrasztjai, sokan üres formalizmusnak titulálták ezt fórumhozzászólásokban vagy ismert online sorozatoldalakon is. Ám ezek alaptalan vádak, hiszen itt a sötét tónus a koncepció része, akár a film noirokban. Miként a noirban szinte a város izzadja ki a hősökre nehezedő vészjósló fénynyalábokat, rácsokat, addig itt a szórt fény, a nyomasztó színvilág vetíti előre a finálé kiábrándító képsorait. Így egy percig sincs olyan érzetünk, hogy „a fény áll nyerésre” (ahogy azt Rust karaktere mondta az első évad végén). Emiatt amúgy a True Detective második szezonját nehezebb is nézni, mert rendkívüli módon nyomasztó a hangulata. Ezt a szériát biztos nem fogja senki egyben „ledarálni”, legfeljebb azok, akik a Sátántangót is képesek voltak végignézni egy ültő helyükben. Persze megjegyzem, bár intelligens thrillersorozatról van szó, nyilván egy Tarr-film és a True Detective amúgy nagyon nem egy kategória.

Ez pedig fontos kitétel, mert sajnos nem is tudja megközelíteni Tarr egyik filmjét sem, de még az első évad komplexitásától is elmarad. Ugyanis hiába a kiváló, nagyon eltalált hangulat és forma, a True Detective 2. évadjának sztorija hasonló problémákkal küzd, mint például Christopher Nolan kései filmjei. Azaz, akár mondjuk a Sötét Lovag vagy a rosszemlékű Eredet, kicsit túl van bonyolítva, túl van hajtva, azonban az összekuszált történet a sok szál kibogozása után valójából fájóan szimpla és felszínes „második réteget” takar (már, ha egyáltalán van ilyen). Ez sem annyira nagy baj, hiszen míg az első szezon egy sablonos pszichothriller, addig a második évad gengszterfilm noir, mely egyaránt emlékeztet Raoul Walsh Magas Sierrájára és Michael Mann Szemtől szemben című filmjére. Hiszen amellett, hogy ismét meg van a gyilkossági nyomozás, az évad második felétől beáll egy éles fordulat, melytől kezdve a főszereplők átkerülnek a másik oldalra, és a rabló-pandúr játszma pandúrjaiból rablók lesznek. Igaz, van, aki már kezdettől „két kapura” játszott, mint Colin Farrell Ray Velcoroja, aki a Frank Semyon (Vince Vaughn) nevű gengszternek dolgozik, miután az – elvileg – segített neki megtalálni felesége megerőszakolóját. A sztori azonban jórészt az ismerős „felemelkedés – bukás”, illetve gyilkossági nyomozási narratívát idézi fel, mely csupán annyiban különbözik az első évad történetétől, hogy itt magas szintű összeesküvés, és nem egy sorozatgyilkos áll a bűnesetek hátterében. Tehát megkapjuk a szokásos „korrupció, fehérgalléros bűnözők, lezüllő zsaruk” sémáját.

Ezzel nincs gond persze, mert a történet csak amolyan katalizátor, hogy kibomolhasson a karakterek drámája. Nos, ezzel viszont az a baj, hogy egyszerűen a nyolc rész nem bír el ennyi főszereplőt. Szemben az első évad két markáns figurájával itt négy főhőst kapunk, akik közül legfeljebb kettő igazán érdekes és kidolgozott (az említett Frank és Ray), a másik kettő (a Rachel McAdams által megformált Ani Bezzerides és Taylor Kitch Paul Woodrughja) sajnos közel sem olyan izgalmas. Sőt engem személy szerint Ray sztorija kötött le, Frank mocskos játszmája annyira nem vágott falhoz, láttam már pár ilyet. Ray viszont nagyon súlyos problémákkal küzd, melyek terhe alatt össze is omlik. Mint említettük, a korrupciótól és gazságoktól már korábban is bűzlő zsaru feleségét megerőszakolták, ráadásul nagyjából a szexuális erőszak után kilenc hónappal egy fiúgyermek is született a nem kívánt frigyből, aki fájától igencsak messzire esett alma (vesd össze: a fekete szemű, fekete hajú, marcona Rayt és a zsenge bőrű, kövér, vörös hajú és kék szemű fiát). Ez természetesen megmérgezte a család kapcsolatát, melyre rátett egy lapáttal Ray teljes lezüllése és kiégése a bosszú hajszolása során. S mint később kiderül, mindez duplán értelmetlenül történt.

Tehát Ray figurája rendkívül érdekes, csak egymaga elvitte volna a hátán a sorozatot, ha kicsit fókuszáltabbá teszik a történetet, és kifejezetten az ő bosszúhadjáratára hegyezik ki. Mert mindennek tetejébe nemcsak e belső démonokkal küzdő, frusztrációját hihetetlen agresszivitásba transzformáló karakter (rögtön az első évadban „fia” iskolai gyötrőit úgy szereli le, hogy a főkolompos apjának arcát boxerrel „ápolja le”) remek, hanem az őt megformáló színész, Colin Farrell is kitesz magáért. Őszintén szólva Farrell és Vaughn miatt féltem a legjobban, mikor az új évad stáblistáját megláttam, azonban pont Farrellben csalódtam a legpozitívabban. Persze azért annyira nagy színészi alakításra nem kell számítani, de a Shield (Kemény zsaruk) Vic Mackey nevű főhősére emlékeztető, de annál sokkal kiégettebb, frusztrált noirkaraktert rendkívül szépen formálja meg a felejtendő Nagy Sándor-film főszerepének egykori eljátszója. Egyszerűen nem is tudnék mást elképzelni ehhez a karakterhez (a mai idősödő fősodorbeli színészek közül talán még Russel Crowe-nak állt volna jól ez a figura, főleg, hogy ő a való életben is egy agresszív barom). Tehát kifejezetten jól áll neki a szerep, és kihozza a maximumot Ray Velcoroból.

A másik három színész annyira nem domborít nagyot sajnos, és karaktereik sem olyan érdekesek, mint Rayé. Frank még tartogat izgalmakat a sorozat végére, jóllehet, utolsó dobása meglehetősen irreálisra sikeredett (habár indokolható azzal, hogy talán átlátta, innen nincs menekvés úgysem). Viszont egész jó bajkeverő és köpönyegforgató, megfelelően ambivalens antagonista, és néha tényleg eszünkbe juthat róla a Szemtől szemben Robert de Niro által eljátszott gengsztere. De csak néha, mert de Nirónak Vaughn nyomába sem ér.

Taylor Kitch figurája pedig egész egyszerűen nulla. Az alkotók megpróbáltak belevinni némi drámát a karakterbe, de mivel a színész nagyon nem tudott játszani, és az egész fickó, Paul egy szerencsétlen csődtömeg volt csupán, akivel képtelenség volt azonosulni, nem jött össze ez a főhős. Pedig sajnos pont akkora hangsúlyt kap az ő szála is, mint a másik két, már említett szereplő. Azonban ő és igazából a nála azért sokkal erősebb Ani is csak ránehezedtek Ray és Frank történetére, nem engedték azokat megfelelő mélységükben kibomlani, fékezték a drámát, ami Ray sztorijából kikerekedhetett volna. Szerencsére még így sem tudták olyannyira lelassítani, hogy élvezhetetlenné váljon a Ray-Frank duó kálváriája, azonban mégis idegesítő sokszor, hogy már megint ezzel az unalmas Paullal és férfiasságának válságával kell vesződnünk. Iszonyat nagy mellélövés volt őt beleírni ebbe a szériába mind színészvezetési, mind dramaturgiai szempontból.

S általában jellemző amúgy a sorozatra, hogy erőltetetten jelen van benne a szexuális identitás válsága. Az még rendben lett volna, ha Paulon keresztül behozzák ezt az amúgy rendkívül sablonos, bár nyilván manapság divatos és jellemző témát (hiszen a férfierő, a maszkulin identitás a mai világban valóban mélyülő krízisben van – most ne menjünk bele, miért, milyen okokból). De, hogy a szériának ez legyen a legfőbb „mondanivalója”, az már kicsit sok. Mert minden szál efelé tart. Hogy a nemi szerepek elmosódnak, sőt felcserélődnek. Ani már csak külsejében nő, amúgy ugyanolyan kemény és „tahó” zsaruként ismerjük meg, mint Riggs-t a Halálos fegyverben-ből, s úgy is búcsúzunk el tőle SPOILER! mint egy kvázi leszbikus család „apafigurájától” (aki megnézi a finálét, érteni fogja, miért írom ezt, és miért nem egy újabb feminista spekuláció ez részemről). A másik három férfi főszereplő viszont pont, hogy feminizálódik valami miatt. Paul esete egyértelmű, hiszen viagrát szed szex előtt, és melegbárban „bukik le”. De Frank is nemzési problémákkal küzd, libidója neki sincs a helyén. Ray pedig képtelen ellátni apai feladatait, mivel – elvileg – megfosztotta az erőszaktevő a „ius primae noctis”-tól (SPOILER! habár ez az utolsó képsorokban végülis feloldódik, mivel kiderülnek dolgok Ray apaságával kapcsolatban). Ettől persze a „gender studies” számára aranybánya a True Detective, de egy mezei nézőnek zavaróan didaktikus és erőltetett lehet, hogy mindenkinek válságban a férfiassága.

Emellett viszont meglehetősen üres a sorozat. Sokan róják fel a True Detective második évadjának, hogy a filozofálgatós részei felszínesek. Ebben egyetértek, de tegyük hozzá, hogy ráadásul nem is nagyon akar filozofálgatni. Én konkrétan egyetlen, nagyon erősen filozofikusra hangszerelt jelenetet fdeztem fel benne, az is már a fináléban volt, mikor Frank átvág a sivatagon, és látomásai vannak. Annál erőltetettebb kocsmafilozófiát még alig hallottam, lerágott csont az egész, freudista klisékkel arról, hogy a gengszter miért lett olyan, amilyen. Valóban olyan érzésünk lehet, mintha pusztán a „rend kedvéért” tuszkolta volna bele ezeket Pizzolatto, mintha nem hitt volna abban, hogy pusztán a karakterdráma vagy a sztori érdekesek lesznek. Persze Rust az első évadban hasonló igazságokat mondott direkt a képünkbe, de ő valóban egy filozofálgatós figura volt, nem tűnt irracionálisnak Rusttól a „Fény áll nyersére” szlogen. Itt viszont szükségtelen volt ez a magasröptű magyarázkodás. Ennek a szériának kemény bosszúdrámának kellett volna lennie.

Persze így is vannak momentumok, melyekben még jobban is teljesít, mint az első évad. Az első pár rész itt is kicsit unalmas, és ingadozik a színvonal. Az események, miként az előző szezonban, úgy a második évadban is csak az ötödik epizód körül pörögnek fel. Ám a True Detective 2 úgymond sokkal reálisabb, és sokkal intenzívebb érzelmeket kelt fel bennünk. Az első évad kapcsán joggal érezhetjük, hogy a lezárás kompromisszumos, hiszen egy meglehetősen reménytelen ügyből, reménytelen szituációból messzemenően hollywoodiánus fordulat révén kerülnek ki a főhősök. A True Detectie második évadjában viszont reménytelenül szorítunk a főszereplőknek, hogy sikerüljön a küldetésük, ám a másfélórás finálé sorra adja a gyomrosokat, melyek egyre inkább fájnak, egyre inkább arra engednek következtetni, hogy ezt nem ússzuk meg happy enddel. S ebben a tekintetben mindenképp sokkal erősebb a második eresztés az elsőnél, minthogy már a felszínen is kifejezetten nyugtalanító, valósághűbb zárószekvenciának lehetünk szemtanúi. SPOILER! Nem szeretnék azért nagyon poéngyilkos lenni, de Ray sorsának beteljesedése a legtragikusabb, főleg annak fényében, hogy szitává lövése után kiderül, a gyerek mégis az övé volt. Azaz önmarcangolása, felesége gonoszkodása, sőt egyáltalán a kapcsolatuk tönkremenése teljesen értelmetlen volt. Így Ray bukása még fájóbb, még keserűbb, még szívszaggatóbb, hiszen nem hősként, hanem meggyötört, űzött vadként hullik el, önvádtól és kételyektől marcangolva. Olyan az az utolsó kitörési kísérlete, mint a Magas Sierrában vagy a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök című filmben a főhősöké: tudatosan áldozza fel magát, elfogadva sorsát. Ezért az ő döntése korántsem illogikus, mint azt sok fórumon a fanyalgók hangoztatják. Nem, a finálé Ray karakteréből következik. Melynek egyébként Frank hallucinációi mellett egyetlen suta fogása Ani és Ray „frigye”, illetve annak gyümölcse. Ám még Ani és Jordan (Frank felesége) zárójelenete sem nyugtat meg, hiszen menekülés közben búcsúzunk tőlük, amint eltűnnek a tömegben. Így összességében elmondható, hogy a True Detective fináléja jobban sikerült, mint az első évadé, minthogy logikusan következett az éjsötét atmoszférából.

Így azt mondhatjuk, hogy a True Detective második évadja felemásra sikerült. Hangulatban, zeneileg és képi világában elsőrangú, második felétől a történet is izgalmasabb, és van benne 1-2 nagyon jó háttérsztori. Azonban sajnos az első évad komplexitását túlbonyolított története ellenére sem éri el, túl sok a szereplő, túl kevés idő jut sorsuk kibontására, és némileg nehezen, lassan indul be, akár elődje. Közepesnél mindenképp jobb, és önmagában teljes mértékben megállja a helyét, ha Taylor Kitch harmatgyenge jelenlétét, pár modoros jelenetet és a sablonos fő történetszálat el tudjuk feledni. Azonban az első évadtól még nagyon messze van, a vaskalapos rajongók méltán jellemezhetik csalódásként a sorozat új szezonját. Habár a finálénak nagyon jót tett, hogy ezúttal nem áll nyerésre a Fény, ám a mára klasszikussá vált True Detective 1 kedvelőjeként nagyon remélem, hogy a széria sorsát tekintve a ismét átveszi a vezetést, és egy esetleges harmadik évadra felível a True Detective pályafutása.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr677698414

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

David Sumner 2015.08.11. 19:41:50

Ma olvastam egy helyen, hogy szeretnék, ha visszahoznák Rustékat, akár úgy is, hogy valaki ezt üvölti egy telefonba: "Rustin Cohle, ne lássalak soha többé!" Mivel ez egy antológia-sorozat, erre szerencsére kevés az esély (ha mégis meglépik, Pizzolatto magát köpi szemen), és mivel az HBO a nézői és ítészi fanyalgás ellenére is akar egy harmadik évadot (nem mintha az HBO-t bármikor is érdekelte volna, mikor szarozzák le a sorozataikat), az majd egy megint "új ember, új hely" széria lesz. Várom, ott mivel rukkolnak elő.

Tenebra 2015.08.11. 20:43:06

@David Sumner: Igazából én is kíváncsi lennék egy harmadik évadra, mert itt már egészen közel kerültek ahhoz, amit én szeretnék. Azaz egy izgalmas, de a zsarumítoszt földbe tipró kőkemény bűndrámát. Önmagamat ismétlem, de a Rayes szál továbbgondolása szerintem jó kiindulási alap lenne. Tulajdonképpen egy olyan sztorinak is örülnék, mint a Mocskos zsarué. :D

David Sumner 2015.08.11. 21:01:21

@Tenebra: Ray szála sokkal durvább, mint Rusté valaha volt. Leginkább a kocsmafilozófia totális hiánya miatt, ugyanis sokkal emberszerűbb anélkül. Szintén ugyanebben a cikkben olvastam, hogy a végzetét képekkel, kevés szóval ragadják meg, és ez színigaz, már csak ezért is jobb az ő leléptetése, mint Rust megváltása. (És ugye ott van a hangrögzítő...) Vele máris porba tiporták a zsarumítoszt, meg nem mintha már maga Marty a megtestesült Columbo lett volna. :-) A True Detective-ben meg amúgy is szériatartozék a legnagyobb mocsokban vegetáló aljadék antihős, sőt, ha minden igaz, akkor Pizzolatto Galveston című regényében is, szóval ez szerzői kézjegy. És persze tényleg jó lenne, ha a lehető legtropább főszereplőt is bedobná egyszer a fickó.

Alec Cawthorne 2015.08.11. 21:13:47

Kíváncsi vagyok rá, de eléggé megoszlanak a vélemények róla. Az első évad túl magasra tette a mércét.

Tenebra 2015.08.11. 21:53:22

@David Sumner: Szerintem, legyen szó antológiáról vagy "serial"-ról, a True Detective-nek eddig szép íve van. Az első szériában bár még a Fény áll nyerésre, de azt látjuk, hogy intézményes keretek közt a rendőrség béna, tehetetlen, nem tudják elkapni a gyilkost. Csak a rendszeren kívüli "outlaw hero"-kként képesek a főhősök valamire jutni. A második szériában viszont már tovább lépnek, és behoznak egy olyan hőst, aki eleve "két kapura" játszik (Rayre gondolok), és itt is kikerülnek a hősök az igazságszolgáltatás kötelékei közül az évad második felére. Egy harmadik évadnak már onnan kéne kezdenie, hogy valaki amolyan "délidősen" vagy Piszkos Harry-módjára eldobta a jelvényét, és személyes bosszú vezérli a nyomozásban. Csak félek, nem lesz harmadik évad...

@Alec Cawthorne: Na, igen, az első évad "túl jó" lett. :D De szerintem önmagában is el-elvérzik a második széria - nem ismétlem magam, miért.

David Sumner 2015.08.11. 22:08:50

@Tenebra: Abból a szempontból mindenképpen van íve, hogy ha még a cselekmény más is, azért a karakterek, dilemmák ugyanazok maradtak.

üveges csirkeszem (törölt) 2015.12.06. 23:29:12

Szinten csak az elso resz 3/4-ig jutottam. Meg otvarszarabb mint az elso evad, elso resze. Colin Farell sosem volt a kedvencem, ezutan megugyse. De hogy McAdams mi a fenet keresett itt azt tenyleg rejtely!
süti beállítások módosítása