Tipikusan amerikai film. Amerikai optimista, léleksimogató film. Néhol kicsit giccses. Néhol nagyon giccses. Mégis rendkívül sokan szeretik, és mára legalább olyan örökzöld hivatkozási alappá vált a kilencvenes évekből, mint a Remény rabjai vagy A hetedik. Pedig ebben sincs semmilyen komoly filmnyelvi újítás, vagy forradalmi tematikai elem. Vagy mégis? Miért is szerethető a Forrest Gump még ma, bő húsz évvel a film bemutatása után? A szokásosnál (is) szubjektívebb hangvételű kritika következik.

Megvallom őszintén, jómagam soha sem tartoztam a vérmes Forrest Gump-rajongók közé. Pedig már iskolás éveim alatt is sokan emlegették, a „vietnami kurva háború” (mely csupán egy rövid frázisa a filmnek) szállóigévé vált középiskolai osztályomban. Még én is skandáltam, pedig akkor még azt sem tudtam, miből van. Aztán pár év múlva megtekintettem Robert Zemeckis művét (akinek amúgy kedvelem a munkásságát már csak a Vissza a jövőbe-trilógia és a Roger nyúl a pácban miatt is), és nem annyira értettem, mit van ettől a nyálas filmecskétől mindenki olyannyira oda, hogy mesterműként ünneplik. Akkor, kb. kora huszonévesen nem tudtam értékelni különösebben, nagyjából közepes osztályzattal láttam volna el, ha pontozom.

Aztán persze valamilyen belső késztetésre újranéztem később is, de én inkább kritikusa maradtam ennek a sokak által ajnározott kalandfilmnek (legalábbis ekkor még így tekintettem rá). Valami miatt Tom Hanksszel is problémáim voltak (talán azért, mert akadémista drámákkal és Spielberg-filmekkel kötöttem össze ezt a színészt), a történetet is túl csöpögősnek találtam, és egyedül Gary Sinise zseniálisan bunkó, macsóságától megfosztott veteránjának karaktere maradt meg bennem pozitív élményként, az ő jeleneteit szívesen néztem (és vesztemre legutóbbi újranézésnél pont ezek környékén aludtam el a filmen).

Pár hete azonban szembetalálkoztam egy klippel, amiben Tom Hanks szerepelt, és kialakult egy kisebb vita köztem és ismerősök között, hogy akkor most Hanks gyenge vagy kiváló színész. S akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nézzük újra a Forrest Gumpot, mert Gary Sinise miatt, akit akkor is ajnároztam, megéri. Valahogy majd csak túlteszem magam a nyálas melodrámai részeken. Nos, azonban így, érettebb fejjel megváltozott Zemeckis művéről a véleményem. Tipikusan amerikainak tartom, és a giccses jelenetek felett nem hunyok szemet továbbra sem, azonban végre felfedeztem, minek is készült ez az alkotás. Jóllehet, részben melodrámának, de nagyobb részt maró szatírának.

Miért is ez a műfaji megjelölés részemről, illetve az alkotók részéről? A Forrest Gump nagy érdeme, hogy bár egy szellemileg visszamaradott fiú a főszereplője, azonban az ő retardáltsága sajátos pozíciót kölcsönöz Forrestnek. Azaz nincs veszélyérzete, és inkább az ösztönei vezérlik, legyen szó félelemösztönről Vietnamban, dühösztönről az 1968-as tüntetések alkalmával vagy töretlen szeretetösztönről az őt a palánkon sokszor átvágó Jenny iránt. Ez a státusz pedig mintegy hatalmat ad ahhoz, hogy az amerikai történelmet a többi filmnél kevésbé patrióta módon, iróniával szemléljük Forrest perspektívájából. Jóllehet, Zemeckis adaptációja meg sem közelíti Winston Groom regényének hangnemét, sőt sokan a feldolgozást a Forrest Gump-sztori megcsonkításának tartják, hiszen pont a legvadabb részeket helyezték kánonon kívülre a filmben (csak egy markáns példa: Forrest egy 190 centi magas, 110 kilós szellemi fogyatékos, aki még asztronauta is lesz – pont ezért merült fel John Goodman neve is a főszereplő kiválasztásakor).

Azonban a lényeget sikerült megőrizni a regényből, és szerencsére az amerikai közelmúlttal szemben tényleg ironikus perspektívát tart fenn. Különösen nagy jelentősége van ennek a kilencvenes évek elején, a nyolcvanas évek reagani republikánus nosztalgiája után. A Reagan-korszakban ugyanis mind a politikai retorikában, mind Hollywoodban a „boldog ötvenes évek”-et istenítették, nem véletlen, hogy már Zemeckis is a Vissza a jövőbe központi idősíkjának az ötvenes éveket tette meg. Az amerikaiak a dicstelen hatvanas-hetvenes évek után szerették volna visszakapni azt a dicső korszakot, ami a második világháború után következett, amikor az Egyesült Államok mind gazdaságilag, mind pedig katonailag valóban szuperhatalomnak számított. Mikor még nem volt Vietnam, mikor még a politikusok piszkos ügyeire nem volt olyan érzékeny a nép. A fikció teljes mértékben áthatotta a nyolcvanas éveket Ronald Reagannel az élen, aki westernfilmekben, sorozatokban játszott politikusi pályája előtt (mondani sem kell, a klasszikus hollywoodi érában és az ötvenes években is), s ezt a múltat használta fel politikájában. (Volt színészként politikusnak lenni nem is olyan nehéz, hiszen lényegében mindkét szakmában szerepeket kell játszani. A másodvonalbeli színész, Reagan talán politikusként jobban is teljesített.)

A Forrest Gump kettőssége, hogy bár csatlakozik ehhez a nosztalgiához, főhőse révén mégis felülírja, kigúnyolja azt, és igen is az amerikaiak képébe vágja a reagani optimizmus után, hogy mi történt a hatvanas-hetvenes években. Robert Zemeckis művének erőssége, hogy iszonyatosan frappánsan mutatja be a vietnami háború értelmetlenségét vagy akár a hatvanas évek végi tüntetések árnyoldalát is. Végig Forresttel maradunk, és az ő szemszögéből tekintünk minden eseményre, mégis e rendkívül szimpla amerikai szemén keresztül igen komplex formában láthatjuk az amerikai közelmúlt történéseit (melyekről a kollektív emlékezet élénksége miatt ma még ugyanúgy nem lehet egyértelműen és objektíven beszélni, mint nálunk az 1956-os forradalomról vagy a Kádár-rendszerről). Egyszerre humoros és elgondolkodtató, ahogy Forrest a maga egyszerűségével kommentálja saját élettörténetét, illetve az azzal egybeforrt történelmi eseményeket. Mikor a vietnami képsorokat látjuk, s Forrest jellemzi a háborút, az rendkívül frappánsan ragadja meg távol-keleti agresszió értelmetlenségét. „Vietnamban az volt a jó, hogy mindig történt valami. Mindig nagyon sokat mentünk és mindig egy Charlie nevű fickót kerestünk.” – mondja a főhős, és közben a képeken barbecue-zó, illetve saras gödrökben bujkáló katonákat látunk, akik látszólag azt sem tudják, hol járnak (s a valóság az, hogy a legtöbb átlag amerikainak fogalma sem volt róla, hol van Vietnam, és miért kell harcolniuk).

Emellett fontos, hogy Forrest találkozik amerikai hírességekkel, mint Kennedy és Nixon elnökök, vagy Elvis Presley, sőt a Fekete Párducoknál is leüt egy radikálist, szimplán azért, mert Jenny-vel rosszul bánt a fickó. Ám ezek a találkozások mind rendkívül szatirikusak, lefokozók, a főhős nem érti, mi miért történik, fel sem fogja a történelmi események drámaiságát vagy annak jelentőségét, hogy ő maga lesz futóbajnok, követendő példa, legenda a történet vége felé.

Ugyanakkor persze ebben rejlik a film „tipikus amerikaisága”. A Forrest Gump „demokrata” / populista szemszögből közelít az amerikai mitológiához. Azaz elismeri, hogy vannak problémák az ideológiával, az amerikai nemzeti identitás korántsem olyan egyszerűen jön létre, mint amilyennek a progresszív, republikánus eszmék és retorika bemutatja. (Maga Zemeckis egyébként inkább demokrata érzületű.) Ám végső soron mégis Amerikát ünnepli – inkább populista módon. Azaz az egyszerű „Jedermann” szívósságát és kitartását emeli pajzsra a Forrest Gump, melynek címszereplője alacsony intelligenciáját leszámítva nem is annyira kirívó eset. Mert hiába csetlik-botlik, és irányítják mások, a megfelelő pillanatban kész a cselekvésre, és nagy dolgokat képes véghez vinni. Mi ez, ha nem a már Frederick Jackson Turner által is leírt „amerikai karakter” legszebb megnyilvánulása? (Aki nem tudná: a történész szerint is többek között a „nagy dolgokat visz véghez” az amerikai Vadnyugaton edződött tipikus amerikai legfőbb jellemzője.) A Forrest Gump ugyanaz a kilencvenes években, mint a Mr. Smith Goes to Washington (Becsületből elégtelen) a harmincas években: az egyszerű amerikai története, aki a nép képviselőjeként belekeveredik a világtörténelem nagy eseményeibe, és képes hatni rájuk – vagy legalábbis úgy befolyásolni azokat, hogy legalább a mikrokörnyezete számára a legpozitívabb eredményt produkálja.

Ám így, körülbelül harmadik megtekintésre (talán már láttam tévében is, de most nem emlékszem tisztán) azt kell mondjam, Forrest kiváltképp szimpatikus figurává vált. Nemcsak azért, mert rajta keresztül az amerikai mitológiát sokkal szolidabban és emberközeli módon közvetíti Robert Zemeckis műve (ezerszer elfogadhatóbb számomra ez az álláspont, mint a nagy, republikánus és patrióta akciófilmeké a nyolcvanas évekből), hanem mert Tom Hanks tényleg kiválóan játssza ezt a buta, de mindent túlélő, és egyszerűségében mégis nagyon igaz és bölcs figurát. A nyomába sem érhet a zseniális Forrestnek a Ryan közlegény patetikus John Millerje vagy a Philips kapitány rutinnal, unottan előadott sablonos címszereplője. Pedig mindkét, tipikus Tom Hanks-szerep arcátlanul drámai(askodó), már-már tenyérbemászó módon hivalkodó. Forrestet viszont Hanks lazán, természetesen hozza, szinte teljesen átlényegül a szerephez, és eggyé válik a karakterrel. Egyszerűen elhisszük róla, hogy ő Forrest, aki elmeséli az amerikai történelmet mint a saját élettörténetét a maga kisszerűségében.

Persze kedvencem akkor is Gary Sinsie marad, Dan Taylor szerepében. Dan is tipikus amerikai, de ő a tipikus republikánus macsóhős megtestesítője. Aki Vietnamba azért ment harcolni, hogy bizonyítsa „tökösségét”, rátermettségét, és megmutassa a sok „sárga barom”-nak, hogy ki a világ mesterfaja. Egészen addig, míg be nem robban privát mitológiájába a vietnami valóság, a borzalom, hogy a szuperhatalomnak titulált Egyesült Államok képtelen leszámolni egy függetlenségét nem is olyan rég kivívott, ex-gyarmat fejlődő országgal. Azzal, hogy Dan elveszti lábait mintegy maszkulin identitását, s egyúttal amerikai nemzeti identitását is elveszti. Otthon csak tengődik, a veteránok dicstelen hétköznapjait éli, meghurcolva, leköpve, a társadalom legalján. Hasonló pozícióban van ő, mint Rambo vagy a Született július 4-én főhőse: harcolt egy általa igaznak vélt ügyért, azonban visszatérve, megalázva szembesülnie kell vele, hogy társadalom koránt sem támogatta egyöntetűen ezt az „igaz ügyet”, ezt a „kurva háborút” (ahogy a filmben a híres anarchista, Abbie Hoffman ordítja). Így – akárcsak a Vietnam utáni Amerikának – önvizsgálatot kell tartania. Mikor visszatér Forrest esküvőjére, normális külsővel és párjával az oldalán, azt hihetnénk, hogy valami csoda történt, ám gyorsan megmutatja, hogy csupán protézisnek, műlábaknak köszönhető, hogy ismét járni tud (tegyük hozzá: meglehetősen darabosan, akár egy robot). Ez a mozzanat akár bújtatott Reagan-korszak kritikaként is értelmezhető, hiszen a reagani nosztalgia is megpróbálta elfelejtetni a vietnami háborút, és az ötvenes évekből erőt merítve úgy tenni, mintha az USA még mindig szuperhatalom volna, macsósága csúcsán. Azonban, akár Dan esetében, ez a státusz is meglehetősen mesterkélt és sérülékeny, inkább be kellene ismerni, s nem fals reményekkel táplálni a társadalmat.

Tehát a Forrest Gump, most már én is elismerem, bár nem sallangoktól mentes (az utolsó pár jelenetet továbbra is feleslegesen giccsesnek érzem), de mindenképp egy nagyon jó filmszatíra, melyet akár tovább lehetne gondolni a kortárs háborúk és amerikai bel- és külpolitika ismeretében. Hiányzik egy józanabb, kritikusabb „Forrest Gump” a kétezres-kétezer tízes évekből, mely éles kontrasztban áll az olyan propagandafilmekkel, mint az Amerikai mesterlövész (megjegyzem, a mai Hollywoodból egyáltalán nem nézek ki egy ilyen kaliberű filmet, sőt a kortárs Álomgyár inkább a meghunyászkodásról és az erőltetett optimizmusról szól – de erről majd egy másik bejegyzésben). Hiszen megpróbálhatjuk a közel-keleti háborúkat is patrióta tettként, vagy felszabadító hadjáratként bemutatni, de Forrest ezeket akár úgy is kommentálhatná, mint „dicső háborúk a demokráciáért, melyek gyümölcse a demokráciát meglehetősen sajátosan értelmező Iszlám Állam lett”.