Amerikai Plán

"I goddamn near lost my nose. And I like it. I like breathing through it."

Saul fia

2015. július 21. 23:48 - Alec Cawthorne

Nemes Jeles László tehetséges rendező (hogy mennyire, azt egyetlen film alapján nem volna könnyű megsaccolni), a Holokauszt témája pedig még mindig meghálálja magát - voltaképpen ekként summázhatnánk a Saul fia tanulságát. Persze nem mondhatjuk, hogy a Nemes debütáló alkotását övező siker pusztán a témaválasztásnak köszönhető, hiszen a "század botrányáról" (Pilinszky János) készültek már feledésre, sőt bukásra ítélt mozik is szép számmal. Az ifjú rendező újszerű anyagkezelését részben joggal dicséri a nemzetközi szaksajtó. Az opusz egyik formai szervezőelve, a pusztán a főszereplő mikrokörnyezetére fókuszáló, közeli plánokra építkező képalkotás kétségkívül hatásos és kreatív megoldásokat szül. Megrendítő és egyben borzongató látni, miként válik egy megalázott, reményvesztett rabból (Röhrig Géza) a halált osztó rendszer egyik hidegszívű és közönyös kiszolgálója. Megrendítő és borzongató - egy ideig. Sajnos Nemes szellemi muníciója egy idő után fogyatkozni kezd.

Az intim, kézikamerás stílus korlátai bizonyos idő elteltével egyértelműen kiütköznek. E megoldás már-már nyűggé válik a néző számára, sőt szinte pózzá merevedik. Mindemellett Nemes így sem tudta kikerülni, hogy ne ábrázolja az ábrázolhatatlant: a kamera hiába kötelezi el magát a főhőssel való szimbiotikus viszony mellett, az egymásra hányt, mezítelen, csontsovány tetemek látványa, vagy éppen a halálsikolyokkal néhol "túltelített" hangsáv tesz róla, hogy a mérleg nyelve a hatásvadászat irányába is elbillenjen. A kamera akarva-akaratlanul is csókolózik a rettenettel. Emellett a pszichológiai realizmus is csorbát szenved. Kissé ugyanis hiteltelen, hogy egy férfiben, aki látszólag már elaltatta öntudatát, és együvé vált a borzalommal, hirtelen mégis felébred a kötelességtudat, és egy magasabb rendű erkölcsiség nevében képes ismét érző szívű emberként cselekedni. 

Egyébiránt épp onnantól válik izgalmassá a Saul fia, amikor az általános morális probléma kerül a középpontba: a "holtakat el kell temetni" Szophoklészig visszanyúló, sőt voltaképpen örök konfliktusát ízlésesen, kellő tapintattal és megfelelő drámai érzékkel bontja ki a rendező. Ebben persze nagy segítségére van Röhrig Géza is, ez az eddig ismeretlen, ám különleges amatőr színész, aki azért nagyszerű, mert Nemes pontosan egy olyan karaktert akart, akit nem kell formázni, alakítani, mert lényének gyúanyaga a természetesség és a spontaneitás. Röhrig fátyolos kifejezése összesűrít mindent, amit szavakkal is képtelenség volna elmondani. A filmre pedig kétségkívül a visszafogottan és stílusosan megvalósított, egyszerre felemelő és vigasztalan zárlat teszi fel a koronát. Nemes Jeles László tehetséges rendező, ennyit már most megállapíthatunk. Egyebet azonban még nem szögezhetünk le egy ötletes és komoly elhivatottságról tanúskodó, ám számos gyermekbetegséggel tarkított elsőfilm után. 

Szólj hozzá!
Címkék: kritika

A bejegyzés trackback címe:

http://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr917645780

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.