Holnaputántól látható a magyar mozikban a Marvel hangyája, én azonban úgy döntöttem, nem kérek az istálló legfrissebb produktumából, helyette inkább pótoltam egy régi adósságomat: megtekintettem Jack Arnold 1957-es, egyszerre formabontó és hideglelős sci-fijét, A hihetetlenül zsugorodó embert. Mindkét darab a testméret-csökkenés jelensége köré építi történetét, ám míg az egyik valóban szól valamiről, problémákat vet fel, kellően reflexív, és mindvégig megőrzi a témától elvárható komolyságot, addig a másik (feltehetőleg) csupán a zsugorodás zsigeri szenzációjából óhajt hasznot húzni, arra késztetve a nézőt, hogy hol nevessen, hol ámuldozzon az önmagán túlmutatni nem kívánó fantasztikumon. Mindenesetre nem köszörülöm tovább a nyelvem a Marvel legújabb bankszámla-dagasztás céljából nemzett gyermekén, s e rövid kitérő után rá is térnék Jack Arnold opuszára. Jack Arnoldéra, aki már az ötvenes évek hajnalától kezdve kacérkodott a sci-fi műfajával (It Came from Outer Space, Tarantula), ám igazi mesterművet e műfajban csupán filmünkkel volt képes alkotni. (Másik remekműve - érdekes módon - egy szinte alig ismert B-western, A névtelen töltény, mely egyben a korszak egyik leginkább szubverzív, legkülönlegesebb vadnyugati filmje.)
Scott Carey története egyfelől nyugtalanító, az ötvenes évek átlagemberének félelmeit, szorongását tolmácsoló, szinte már kafkai tapintású rémmese, másfelől pedig a sci-fi és a túlélőthriller furfangos ötvözete. Rémmese, hiszen a zsugorodás, a tapasztalat, hogy az egyszerű, hétköznapi tárgyak hirtelen fölénk nőnek, a háziállatunk a húsunkba mar, s nem utolsó sorban (nejünk nagy bánatára) arasznyi méretünkből kifolyólag többé nem teljesíthetjük hálószobai kötelességünket, mindannyiunk lidérces álma. Carey ennek megfelelően az egyik legkiszolgáltatottabb, legkegyetlenebb kálváriára ítélt protagonista az ötvenes évek amerikai filmjében (egyedül a Holtan érkezett című film noir szerencsétlen sorsú könyvelője hasonlítható hozzá). Ennél fogva szinte rögtön elnyeri a néző szimpátiáját: mikor saját pincéjének foglya lesz, voltaképpen kockásinges-házikabátos, kertvárosi kispolgárból kőkorszaki ősemberré süllyed, rongyokba bugyolálja magát, elhagyatott háztartási eszközökből fabrikál magának barbár szúrószerszámokat, és élethalálharcot vív egy fenyegető pókkal. Dráma, feszültség a köbön. A hihetetlenül zsugorodó ember olyan hitelesen és következetesen adja át ezt a fájdalmas létélményt, hogy az minden méltató szót megér. Arnold feszültségkezelése mértékletes, dramaturgiája ugyanúgy időt szentel a szörnyű metamorfózis lelki vetületeinek számbavételére, mint az egyszerre szorongató és izgalmas helyzetek leltározására. A film trükkarzenálja pedig - a korhoz viszonyítva - egészen elképesztő, sőt még mai szemmel nézve is kifejezetten impozáns. Jack Arnold filmje vigasztalan hangulatú, fojtogató műfajelegy az amerikai kisember pokoljárásáról. Miután megnézted, biztos, hogy rögtön a mérőszalag után nyúlsz.
